publikaciok / Élő hal
ÉRFALVY LÍVIA
LACKFI JÁNOS: ÉLŐ HAL
Az Élő hal, Lackfi János gyűjteményes verseskötete, a József Attila-díjas költő 2004-től 2010-ig tartó alkotói korszakába gyújt betekintést. A kilenc ciklusból álló kötet bőséges verstermésének műfaji és tematikus sokrétűsége - a hétköznapi élettémákat feldolgozó prózaversek, a fogyasztói társadalom kritikáját adó mobil- és plázaetűdök, a könnyed hangvételű sanzonok, a balladák és szonettek, a költők halhatatlanságát hirdető sírversek, vagy éppen a szakrális szférába kalauzoló himnuszok - az emberi létezés kettősségére, fizikai és metafizikai vetületére irányítják a befogadó figyelmét. Az első öt ciklus - mely túlnyomórészt prózaversekből áll - a lírai alanyt meghatározó életjeleneteket, a háztartás apró-cseprő gondjait, családi történéseket, a közös élet emlékképeit vagy éppen az életet meghatározó és befolyásoló használati tárgyakat verseli meg hol (ön)ironikus, patetikus hangon megénekelve, hol tárgyszerűen elbeszélve.
A prózaversek után üdítően hatnak az Újjászületés ciklus nyelv által vezérelt átiratai, ahol a versek lírai alanya a nyelv zenéjére és ritmusára ráhagyatkozva bravúrosan helyezkedik bele a költőelődök verselési technikáiba, újjászülve a magyar költészet emblematikus verseit. Az intertextuális játéknak a nyelv nemcsak formai, hanem tematikus alapja is, mottója a Csend és csengő című Weöres-átirat első sora lehetne: „Nyelvemen olvad a nyelv most...". A nyelvvel folytatott intertextuális játék alapja azonban nem a tematikus megfelelés, hanem a szövegközi párbeszédet irányító versretorika, valamint a versritmus, ami végső soron Nyelvi kérdésként artikulálódik a nyelvi öneszmélet pillanatára fókuszálva. „eléd tolong ma mind a nyelvi emlék, / miről hitted, nyeglén elnyelte nemlét, / s az a pillanat jut rögvest eszedbe, / mikor gyermekként eszméltél a nyelvre...". A Babits-vers retorikáját híven követő szerkesztésmód a parafrázis alapját képező vers emlékképeit nyelvi emlékként ragadja meg, rámutatva a költői tevékenység eredendő létmódjára. Lackfi János Örök ősze a Szeptember végén egzisztenciális kérdésfeltevését is nyelvi kérdésként veti fel a költészet lényegére, a szó hatalmára irányítva a befogadó figyelmét: „Mondd, győzhet-e végleg a szó a halálon? / Kétlem, Uram, hisz igénk sem örök, / De a fátylat, a pókhálót ha lerántom, / A könyvben a lét tüze feldübörög". Petőfi versének ritmusa olyan markánsan irányítja a befogadást, ahogy a ritmus hatására „Épül a fejben a nyelvi idom", vagyis ahogy a verszene meghatározza a költői szöveg keletkezését. Jó példa erre a Kortárs remix című allúziókkal átszőtt versfüzér is, melyben „Bóbita körbetáncolja a mai magyar költészetet", többek közt Kemény Istvánt, Oravecz Imrét, Szabó T. Annát, Térey Jánost, Tóth Krisztinát és Vörös Istvánt. Az Óda, a magyar nyelvhez című Faludy-parafrázis megrendítő vallomása - „Élsz, halsz magyar nyelv, bennünk és köröttünk" - a(z) (anya)nyelvben való létezés csodájára és felelősségére eszméltet. A magyar nyelv kezdeteit Nyelv híján való siralomként, Balassi költészetét pedig a csendesség elhagyásaként aposztrofáló Újjászületés-ciklus tehát e létforma sarokpontjait is kijelöli. Az emberi szó létformáló hatása szólal meg ugyanis a Balassi-strófában megírt költeményben - „Némely szó leperdül testedrül, lelkedrül, / páncélról víz, / Másik szó csontig hat, ezerszer megríkat / szüntelen űz." -, ami a szó művészetét hivatásként űző költők felelősségére is rávilágít: „Éljünk hát beszéddel, mely jobbra vezérel, / ne hagyjuk el, / de nem tékozolva, mert ütvén az óra / némulni kell." (Hagyj el csendességet!) A mindent tisztára marató „szó-sav" feladata, a szólás tétje tehát a „szó-dallamokra" való „szétesés", vagyis a végső dolgokkal való költői szembenézés, ami az Adjon című vers záró fohászában így ölt testet: „Adja, hogy végső/ Esésem / Szó nélkül is majd / Megértsem!". Ennek tükrében talán nem tűnik önkényes értelmezői gesztusnak, ha a kötet címét olvasva a szerzői intencióra ráhagyatkozva nem csupán a vízben úszó állatra, hanem a hal szót igeként értelmezve a minden élő meghal közhelyszerű kijelentésre - ám a saját halálával szembesülő létező szempontjából annál radikálisabb felismerésére - asszociálunk.
A kötet íve tehát a hétköznapi gondokkal terhelt emberi létezés verseitől (például Lyuk a fogamon, Elsősegély, Ukrán csap) a nyelv által történő megőrzés gesztusán keresztül az ember metafizikai létének felmutatása felé tart.
(Helikon Kiadó, Budapest, 2011)
In: Vigilia 2012/1.