publikaciok / A legnehezebb kabát

ÉRFALVY LÍVIA

LACKFI JÁNOS: A LEGNEHEZEBB KABÁT

Az idén negyvenéves József Attila-díjas alkotó, Lackfi János, születésnapja alkalmából több kötettel is meglepte olvasóközönségét. A legnehezebb kabát című gyűjteményes prózakötet történeteinek többsége először tárcanovellaként, „tollrajzként" jelent meg az Élet és Irodalom, illetve a Magyar Nemzet hasábjain, ami műfaji szempontból - az olvasásszociológiai kérdéseket figyelmen kívül hagyva - a századfordulón kialakuló, majd később a Nyugat nemzedékének írásgyakorlatában megszilárduló műfaji hagyományokhoz kapcsolja ezeket az írásokat. A szűkre szabott terjedelem ugyanis szigorú művészi mértéktartást követel: a cselekményesség helyett az események láncolatából összeálló (élet)történet áll a művek középpontjában, ami a műfaji utalásként is értelmezhető alcímet szem előtt tartva (Történetek) arra is választ ad, miért érezzük úgy, hogy valójában a létezés keresztmetszetét adó állóképeket, „életszeleteket" olvasunk. Az író - egy interjúban elhangzó önjelölő metaforával élve - bányászként hozza világra az élet kincsesbányájából történeteit. A főhősök tehát kabátként viselik sorsukat: nem az a fontos, hogyan történnek meg velük az élet dolgai, nem az érdekes, hogy mit élnek át, hanem az, hogyan alakítják ezeket az eseményeket történetté, rájuk simuló kabáttá, hordható, hordozható élettörténetté. A szereplők tehát nem egy mese részesei, hanem nekik van meséjük, elbeszélhető történetük.
A tragikus emberi sorsokat olykor fantasztikus, csodás elemek oldják meseszerűvé, a féllábú Palibátya történetét például, aki kerekes kocsit font magának, majd „bekarikázta a falut, és csupa játékból színesre fonta a sövényeket, vesszőkerítéseket, villanypóznákat és kilométerköveket, artézi kutakat, de még egy kocsma elé kikötözött biciklit is", hogy aztán a templomtornyot körbefonva, művészi gonddal magának lábat kerekítve, a toronyból leugorva, és fiatalkori szerelmét ölébe kapva hetedhét határon is túl járjon már. (Drót) A saját „hétmérföldes csizma" megalkotása áttételesen az alkotás, a teremtés világába utalja a feloldhatatlannak tűnő emberi sorstragédia megoldását, a be nem teljesült életlehetőségek valóra váltását. Szintén a népmesék, a népi mondák légkörét idézi az Egy kalauz szerelmei című novella, mely alcíme alapján (Egy Kosztolányi-novella fonákja) az Esti Kornél című Kosztolányi-szöveg kilencedik fejezetét, a bolgár kalauz élettörténetét írja újra nem mindennapi leleménnyel a kabátgomb és a kutyafénykép motívumán keresztül. A szöveg témája és nyelvi megformálása azonban nem az Esti-novellák szövegét idézi, hanem Mikszáth elbeszéléseinek poétikai világát, mindenekelőtt „azt a fekete foltot" a Tót atyafiakból. A vendégszövegek és irodalmi allúziók tehát át- meg átszövik A legnehezebb kabát szövetét, a Mínusz öt szint című novella például nyíltan kapcsolódik pretextusához „íróján", Nemecsek Ernőn keresztül, hasonlóan a Bika című történethez, ami ókori vendégszövegeken keresztül szembesíti (szembesítené) főhősét saját sorsának alakulásával.
Az életképszerűen kibontakozó rövidtörténeteket olvasva változatos tematikus és szövegszervező megoldásokkal találkozhatunk. A mások közömbössége miatt vízbe fúló ember történetében egy drámai jelenet (Kispöcök), az őt megalázó férfitól szabadulni nem tudó Anna történetében egy lélektani helyzet (Autó), a Béka című novellában egy felvillanó gyerekkori emlékkép, míg Emil tanár úr történetében egy - csak időlegesen beteljesülhető és csakis a folytonosságból kiragadó „térbuborékban" megélhető - szerelem múlni nem akaró emléke adja a történet magját (Barlang). A szövegek stiláris sokszínűsége, a hol élőbeszédszerűen hömpölygő, hol költői eszközökkel megmunkált elbeszélői nyelv, az irónia és a groteszk megjelenési formái, a kihagyásos, elhallgatásokra épülő balladai szerkesztésmód izgalmas poétikai világot eredményez. Az unokáját elcsábító zongoristán retiküllel bosszút álló nagymama tette balladai homályt von a 21. századi szerelmi tragédiára (Zongora), hasonlóan a tanyasi nyomorban élő és szerelmesének elvesztésébe beleőrülő Pami történetéhez a Busz című írásműben. A „harmonikus életet élő" és szabadidejében verselgető Eszter tragédiája az elbeszélő ironikus hangvételén keresztül ugyan megsejthető, de a konkrét élethelyzet explicit módon csak a mű végén bontakozik ki. „Eszter nagyon jól tudja, hogy a virágok jelzője a >>színpompás<<, esetleg még a >>káprázatos<< vagy a >>tobzódó<<, nem is tér hát el ettől a recepttől, a szépség receptjétől, aminthogy a Clinique alapozóitól vagy a vizes alapú Maybelline Pure-tól sem, ezeket felváltva használja, mindkettő elszántan mattít, dinamikusan fed, és tartós hatás érhető el velük. Eszter arcán a nehéz időkben elkel némi hibaigazítás, a köznapi harmónia nem fenékig tejfel, aki próbálta, tudja." (Vers) Az öniróniától sem mentes autopoétikus szöveg, melyben a köménymagról írt vers lírai alapanyagát „egy véletlenszerű életrajzi adalék szolgáltatta, mint már annyiszor a világirodalomban", csak a történet végén tárja fel a férji ütlegelések elől menekülő Eszter írói ambíciójának lélektani mozgatórugóját.
A komikum iránti fogékonyság olykor abszurd vagy éppen bizarr helyzeteket eredményez. Öregbandi Darwin-díjra is esélyes halálának történetében például egy apa-fiú konfliktus elmérgesedése, egy idióta módon bekövetkező haláleset leírása és egy nem mindennapi disznóvágás krónikája ölt abszurd formában szövegtestet (Hús), hasonlóan a szomszéd kakasát videóra vevő, és ez alapján pert indító szomszéd alapvetően groteszk történetéhez (Kakas), vagy éppen a kőtömb által virággá préselt apai kezet életmotívummá alakító Furcsa, veres virág című novellához. A humor Kosztolányitól örökölt ontológiai-esztétikai vetülete, mely az élet kisszerűségét és nagyszerűségét, az élethelyzetek komikumát és tragikumát egyszerre képes felmutatni, jelen van szinte minden novellában: a Kálvária-dombot elhordó sziszifuszi lélekként aposztrofált Komcsi Lajcsi történetében, aki alól „kifogyatkozott az ideológia", a múltban élő érelmeszesedéses nagymama sorsában, vagy a szerelmi vallomásig eljutni képtelen szobrászfiú vágyakozásában.
A három ciklusba (Kabátok, Bestiárium, Időeltolódások) rendeződő kötet címadása is figyelemre méltó: az első ciklus (használati) tárgyakat jelölő címei és a második ciklus állatnevei egyaránt trópusként viselkednek, olykor metaforaként vagy szimbólumként tükrözve, olykor életmotívumként alakítva a szereplők személyes történetét. Az élettérként funkcionáló autó (teknős), az emberi élet metaforájaként értelmezhető kispöcök, a szerelem, a kitörés és a be nem teljesedő családi boldogság szimbólumaként felfogható busz vagy az életsorsként is interpretálható, összetett motívumrendszert alkotó kabát - amiből mindig az általunk viselt tűnik a legnehezebbnek - egyaránt azt mutatják, hogy csak saját élettörténetének vállalásával válhat az egyén teljes értékű személlyé, azaz szubjektummá.
A könyvborító Kiss Márta Tavasz című festményének felhasználásával készült: a két kabátos, fázósan egymáshoz simuló figura vizuális úton erősíti meg a sok szempontból beszédes kötet- és cikluscím metaforikus értelmét. (Helikon Kiadó, Budapest, 2011)

In: Vigilia 2011/10. 791-792.

Fürst Design 2009