publikaciokA teljesség felé törekvő költészet

A teljesség felé törekvő költészet

Kenyeres Zoltán: Weöres Sándor. Kossuth Kiadó 2013.

100 éve született. Csodagyerekként robbant be az irodalmi köztudatba, költőként pedig olyan csodát művelt a magyar nyelvvel, melynek titkát a mai napig próbálják megfejteni műkedvelő érdeklődők és irodalomtudósok egyaránt. Játékversein kisgyermekek generációi nőttek fel, az Őszi éjjel... kezdetű dal vagy épp a Bóbita sorai nevének hallatán mindannyiunk fülében ott csengenek. Valse triste című versét a 12 legszebb magyar vers közé választotta a magyar olvasóközönség, A teljesség felé című parainézis-szerű gyűjteménye pedig minden bizonnyal az egyik legtöbbet idézett magyar mű napjainkban. Mítoszi ihletésű és filozófiai tárgyú költeményeinek értelmezése a mai napig lezárhatatlan folyamatnak bizonyul, szonettjeivel e műforma egyik megújítójaként tartjuk számon a magyar irodalomban, a Psychével olyan sajátos műfajt teremtett, mely verses regény és nyelvi imitáció határán lebeg. Mallarmé fordítójaként, a keleti filozófiák közvetítőjeként, Kodály-dallamok „megszövegezőjeként" ismerjük őt.

Kenyeres Zoltán monográfiája arra vállalkozik, hogy e rendkívül sokrétű életművet életrajzi adatokon, levélrészleteken, mélyreható műértelmezéseken és szakirodalmi forrásokon keresztül, az életműre ható kultúrtörténeti és irodalmi hatások alapos feltérképezésével tárja az érdeklődő közönség elé. A centenáriumi év kapcsán megjelent kötet külön érdeme, hogy Weöres költészetét nem elszigetelt jelenségként vizsgálja, hanem azoknak a szellemi áramlatoknak, irodalmi tendenciáknak és filozófiai hatásoknak a keresztmetszetében, melyek a Nyugat harmadik nemzedékét meghatározzák, és amelyek Weöres költészetét e nemzedéken belül egyedivé teszik.

Weöres első könyveivel - a Hideg van, A kő és az ember, A teremtés dicsérete című versesköteteivel, valamint A vers születése című doktori értekezésével - ugyanis fokozatosan eltávolodott a Nyugat hagyományait folytató költészettől. Első három kötetére még erős hatással volt Babits, Kosztolányi és mindenekelőtt Füst Milán lírája, később azonban mondanivalója érdekében minden formai lehetőséget felhasznált. A szimbolista látásmód, a szürrealizmus által felkínált lehetőségek, a zenei formákkal való kísérletezés, a mítoszi ihletésű hosszúversek, a versritmus érzéki élményére ráhagyatkozó játékversek, a szigorú formafegyelmet megkövetelő szonettek, a stílusimitáció, a műfaji és formai sokszínűség mind-mind áradó mondanivalójának kifejezését szolgálta. Hiszen a verset nem a személyes önkifejezés, hanem az általános létkifejezés eszközének tekintette. „Nem az élmény tünékeny csodáit kívánta rögzíteni, hanem az embert és természetet egybefogó kozmosz jeladásait kereste, az esetlegessel szemben a nem változót kutatta, az egyszer megjelenő helyett a mindig jelenlévőt akarta megragadni, és a végső dolgok bizonyossága vagy éppen bizonytalansága gyújtotta föl képzeletét." (84.) Az individualizmust, az egyéniség mindenfajta kultuszát elutasította tehát, melynek poétikai vonatkozása a vers alanyának háttérbe szorulása. Az individuum versbeli felszámolásának egyik iránya a mítoszparafrázisok világa, hiszen a mítoszban egy tagolatlan társadalom egységes világképe fogalmazódik meg, ami a modern ember elszigetelődésének ellenpontjaként értelmezhető. A mítoszi ihletésű versek - Az elveszített napernyő, Mária mennybemenetele, Medeia, Orpheus, Tatavane királynő, Minotaurus, Mahruh veszése - a „hosszúvers" műfajába tartoznak, mely „a közös emberi létszféra" megismerését szolgálja. A mítoszi szemlélet Weöresnél nem merül ki a mítoszi témák feldolgozásában, poétikai vonatkozásai éppolyan fontosak: a versépítkezés szempontjából az ellentétekre építő motívumkezelés és az ellentétek között végbemenő közvetítés, kiegyenlítés e költészeti irány alapvető sajátossága.

A „mindig jelenlévő" kutatása, a transzcendens felé fordulás Weöres költészetének kezdettől fogva meghatározó eleme. A keresztény gyökerek, az ifjúkori érdeklődés az okkultizmus iránt, a misztikus filozófiák hatása, a keleti bölcselet vagy épp a mitológiakutatás Hamvas Béla és Kerényi Károly-féle iránya mind a transzcendens költészet általi megragadásának szolgálatában álltak. E szerint az esztétika szerint a művészet feladata, „hogy a tapasztalati valóságon áttörve bekapcsolódjék a jelenségeket irányító >>végtelen áramokba<<, és a szüntelen mozgást, szakadatlan gomolygást leképezve a >>végtelen áramok<< valamelyikét sugallja." (94.)

Az individuum felszámolásának másik iránya az Elysiumtól a Tűzkútig terjedő időszakban a játékvers, melynek két alapgyűjteménye a Rongyszőnyeg és a Magyar etűdök. E versek többségéből gyerekvers lett, bár nem annak készültek. A versek legnagyobb része ütemhangsúlyos verseléssel folytatott ritmuskísérletezés eredményeként született és mindmáig e forma egyik legváltozatosabb gyűjteménye a magyar irodalomban. Weöres ezekben a versekben a verszenei ritmusok egymásra hatását vizsgálta olyan szöveg létrehozása révén, mellyel nem kellett bonyolultabb tartalmakat kifejeznie. A költő különös szótaghosszakkal építkező módszere táncszerű hatást biztosít dallam nélküli verseknek is, melyek zenei kíséret nélkül is a ritmikus mozgás képzetét keltik. Amint arra Weöres A vers születése című doktori disszertációjában rámutatott, a vers keletkezését előhívó képzet nem mindig tartalmi jellegű. Van, hogy a forma, a versritmus hívja életre a verset, melyhez csak később kapcsolódik a tartalom, az eszmei mondanivaló. A monográfia szerzője e ritmikai képződmények vizsgálata kapcsán a ritmus mibenlétét tárgyaló elméleti háttérrel is számot vet, és saját ritmusfelfogását is megfogalmazza. Tinyanov elméletéből kiindulva - mely szerint a versbeli szavak mint jelentéshordozók szempontjából fontos, hogy ritmikai egységek tagjaként szerepelnek - Kenyeres Zoltán megalkotja a „jelentési határhelyzet" fogalmát. A versben funkcionális szerepet betöltő ritmus meglátása szerint elérhet arra a pontra, amikor bizonyos mértékig önállósul, és megközelíti azt, hogy jelentsen valamit. „A ritmusnak nincsen jelentése, hanem meghatározhatatlan tartalmú végtelen homonímaként értelmezendő, melynek két jelentési határhelyzete lehetséges, a konkrét, egyedi jelentéshez közeledve hang- és mozdulatutánzást végezhet, általános és elvont tartalmakat megközelítve pedig a játékosság hatását keltheti." (218.) A ritmus ennek értelmében csak a hang- és mozgásutánzás esetében kerülhet a konkrét jelentés közelébe. Ismert azonban olyan vers- és ritmuselméleti álláspont is, mely Faryno nyomán megkülönbözteti a metrumot mint elvont sémát és a ritmust mint ennek konkrét, versbeli megvalósulását. A versritmus „szabálytalanságai" olyan kitüntetett helyként szerepelnek a versben, melyek magára vonják a befogadó figyelmét, és az így kiemelt szavakat olyan hálózatba kapcsolják bele, melyek a szavakat többletjelentéssel ruházzák föl. A ritmus szabályos ismétlődésének monotóniáját felfüggesztő ritmustörés tehát ily módon is értelemképző szereppel bírhat. Horváth Kornélia nyomán ismert az a verselméleti álláspont, mely szerint a ritmustörés az általa kiemelt szavak etimológiai kapcsolatára irányítják a befogadó figyelmét.

Éppen erre hívja fel a figyelmet a szerző a Mallarmé-hatás vizsgálata kapcsán. A francia költő ugyanis látszólag merész képzettársításait nem a szavak szinkrón jelentéséből, hanem azok történelmi-etimológiai jelentéseiből építi fel. Mallarmé szonettjeinek fordítójaként Weöres maga is kapcsolatba került ezzel a felfogással.

Az Átváltozások szonettjei e műforma sajátosságaiból adódóan különösen alkalmasak arra, hogy ellentéteket kis helyen szembesítsenek egymással. Amint arra Kenyeres Zoltán szonett-történeti fejtegetése rávilágít, a változatos tematikájú (szerelmi, vallásos, irodalmi és kulturális témájú, életről, halálról filozofáló) szonettek ritkán fejeznek ki pillanatnyi örömöt, inkább a kívánság és teljesületlen vágy várakozó, nyugtalan lelkiállapotából születnek, vagyis az érzelmi tapasztalatot értelmi folyamatokkal kísérik nyomon. Nem véletlen tehát, hogy ezek a szonettek Weöres ars poétikáját, életről és halálról, férfiról és nőről vallott nézeteit is magukba sűrítik. A Marsyas és Apollón című szonett elemzése kapcsán Kenyeres Zoltán arra hívja fel a figyelmet, hogy Weöres hisz a költészet különös hatalmában, de mégsem a „szent költészet" elvét vallja magáénak, hanem a teremtő erő fölényét hirdeti. A költő tehát inkább mint homo faber őrzi meg és hagyományozza tovább az emberi kultúra és szellem értékeit. A Proteus című drámai szonett a költőről vallott felfogásának egy további meghatározó aspektusára világít rá: a Meneláosz és emberei által foglyul ejtett tengeri öreg annak a költőnek a metaforája, aki nem lázad, nem harcol, nem küzd, nem is mozgósít, nem áll szent őrhelyen, hanem egyszerűen csak képvisel. Merőben más ez, mint a romantikus vátesz-költők önmeghatározása, vagy épp Babits prófétai szerepvállalása. Az Animus és Anima című párversekben „az egymásra felelő fogalompárok, kettősségek, dualitások természete és költészeti funkciója tárul fel". (297.) A férfira és nőre bontott ember az ember metafizikai kitaszítottságának is jele, ezért idézi a férfi-nő találkozás az elveszített teljességet. A férfi és nő egysége így lesz számára a világ teljességének szimbólumává. Weöresnél egyébként a teljesség etikai kategória is egyben: a jó a teljességben valósul meg, a rossz az, ami csonka, részleges és töredezett. A teljességre törekvő cselekvés a jó körébe tartozik, a rossz rögzíti a csonkaságot, a jó felszabadítja a teljesség óhaját, a rossz megbénítja ezt a kívánságot, így értelmét veszti a jó és rossz közti különbségtétel. Amint arra Kenyeres Zoltán Weöres „haláletikája" kapcsán rámutatott, a költő szavában a derűs lét ősi titkának, a teljességből sugárzó derűnek kell megszólalnia, hiszen derűs életszemlélettel élve nem riasztó a halál. A derű tehát e kontextusban a létrehozó, teremtő szellem akadálytalan érvényesülése az alkotásban.

A halálra adott válasz tehát a vallásos hit túlvilági bizodalma és a költő által létrehozott művek értékének tartóssága. A költő - írja Kenyeres - ha bevégzett munkájára tekint, közömbösen gondolhat a halálra. Az életmű ismeretében elmondhatjuk: Weöres Sándor teljesség felé törekvő költészete mindkét szempontból megadta a maga válaszát.

Fürst Design 2009