publikaciok / Dobai Lili Formula pietatis

Érfalvy Lívia

Dobai Lili: Formula pietatis

Dobai Lili új verseskötete témaválasztását és versnyelvét tekintve egyaránt sajátos utat nyit a kortárs lírai kánonban. A kegyességi irodalom tradíciójába illeszkedő szövegek lírai alanya a misztikus szerzők hangján szólal meg, a művészi önkifejezés tehát nem öncél, hanem a transzcendenssel való egyesülés eszköze: ima, könyörgés, hálaadás. A kötetben olvasható költői szövegek a keresztény tradíció imádságtípusait idézik, a zsoltárokhoz és a középkori himnuszokhoz hasonlóan kérő, dicsőítő vagy hálaadó imádságok is egyben.

A versek lírai alanya a teremtmény pozíciójából szólal meg, de a kiválasztottság tudata hatja át ezt a pozíciót, hiszen az én Isten teremtménye, képmása. Ez egyfelől a megelőzöttség érzését – Isten előbb szeretett engem, mint én őt –, másfelől a gondviseléstudat állandó jelenlétét eredményezi: „karcolás sem / érhet kő lábamat nem / sértheti mert / nem teszed hogy / amit ígértél / nem teszed / meg” [parancsba adtad]. A megszentelt életre való törekvés, a bűnbocsánat elnyerésének igénye, a lélek formálására és megedzésére való hajlandóság, a szenvedés elviselésének képessége, a szeretet gyakorlása és átélése mind-mind egy olyan emberi létforma vágyának megnyilvánulása, melyen Isten szépsége ragyog át. Ez a vágy csúcsosodik ki az „engedd rajtam keresztül felfényleni magadat” gyönyörű fohászában [közelséged]. A fény, a ragyogás több versnek is központi motívuma, az önátadás [csodálatosan ragyogsz], az értelemmel bíró szenvedés [mert megengedted] alapmetaforája, mely a végső cél, a misztikus egyesülés irányába mutat. A kötet íve a szüntelen imádság (oratio iugis) és az örök imádásban átélt önkívület (raptum excessum) között feszül, amit a misztikus szerzők gyakorlatához hasonlóan több szöveg a szerelmi önkívület metaforáival ragad meg: „megszállottan érzékeim / élesítem csiszolom / finomítom hogy / érzékelhesselek az / éjszaka a hajnal közti / szakadékban / szorosan kétfelől / mindenfelől ha / körülveszel ha / észreveszel ha /átkarolsz szorítasz nem / hagysz magamra / magamba öntöd / ereszted magad / átszivárogsz átitatod / retteneteim / átjárod reszketéseim / remegéseim nem / hagyod hogy / elűzzön kevésségem… ” [semmit sem]. Az extázis tehát „megolvaszt” és „újramintáz”, ami egy újfajta önazonosság, egy új szubjektum megszületését eredményezi.

Ez az elementáris létélmény új formanyelvet követel. A szögletes zárójelbe tett verscímek valójában az imaszövegek első sorai, melyek elindítják a központozás nélküli „szózuhatagot”. A központozás hiányából adódó kettős – egyfelől a verssor, másfelől a versmondat egységét szem előtt tartó – szintaktikai tagolás aktív befogadói magatartást követel, hiszen a gyakran soráthajlásként felfogható sorvégek és sorkezdetek többféle szövegjelentést eredményeznek. Verssor és versmondat egységének állandó feszültsége tehát számtalan értelmezői szövegváltozat létrehozását teszi lehetővé, végtelenné tágítva az interpretáció alapjául szolgáló szöveguniverzumot. A verssorok rövidségéből adódó töredékes, szaggatott versbeszéd nemcsak a hétköznapi nyelvhasználattól, de a líranyelvi hagyománytól is eltávolítja a megszólalás módját, rámutatva arra, hogy ez a misztikus, spirituális élmény csak saját költői nyelven, egyéni mondatfűzéssel, egyedi szóalkotások és metaforák által ragadható meg. Annál is inkább, mert a transzcendencia maga is ige, logosz, aki a lírai alany számára a nyelv által, a nyelvben ragadható meg: „szavak láncolata / feléd hozzád / aki ott / laksz ahonnan / jönnek a szavak a / képek / (…) / hullámaid öntenek el / tarajukon gondolatcseppek / szóharmatok / kinyitják elzárják / megszabadítják / szívemet / szívedben…” (oratio iugis). A nevek egyesülésének vágya is a szó elementáris erején keresztül megvalósuló azonosulást jelképezi: „meghallanád ha / tudhatnám ha / mondhatnám / nevembe foglalva / neved” [neved]. A szavak azonban a transzcendencia fényében átformálódnak, belső lényegükhöz közelítenek [hogy ne tévesszen], így a versek a megszólaló szemszögéből a szavakkal átitatott szótlanság állapotát („lenémított hangok egymásutánját”), a szemlélődést, az örök imádást teszik lehetővé, az olvasó számára pedig az istenfélelem szövegmintáivá válnak.

(Vigilia Kiadó, Budapest, 2010)