|
Érfalvy Lívia Mátyus Aliz: El se hagy Mátyus Aliz önéletrajzi ihletésű novelláskötetéből elemi erővel bontakozik ki kötődés és elengedés, megtartás és elhagyás drámája. Kötődés a gyökerekhez, a gyermeki múlt emlékeihez, a felnőttként lakhelyül választott alföldi pusztasághoz és azokhoz az emberekhez, akiket így vagy úgy, de el kell engedni. A szálanként egymásba fonódó emlékképekből kirajzolódó élettörténet egységes szövetként válik irodalmi szöveggé, önvallomássá, lírai hangú számvetéssé. A közeli és a távolabbi múlt emlékképei egy-egy fényképen, verssoron vagy dallamon keresztül lépnek párbeszédbe egymással, analógiát teremtve személyek, helyszínek és élethelyzetek között. A személyiség kettős „földrajzi meghatározottsága", a Dunántúl és az Alföld, a pápai otthon és a leégett kiskunsági tanya képe az egész novelláskötetet átszövi, hasonlóan a személyiséget folyamatosan formáló és örökre meghatározó emberi kapcsolatokhoz. Az önmagáról egyes szám harmadik személyben valló történetmondó meghatározó szeretetélménye továbbra is az anyai szeretet, ám a korábbi kötettől eltérően már nem az anya-fiú kapcsolat a novellák szinte kizárólagos mozgatója, ami a felnőtté váló gyermek szeretve-elengedésének gesztusaként is értelmezhető. A szerelmet fia szerelmében és párkapcsolatában anyaként újraélő nő érzésében a féltés és az öröm, a fiataloknak útravalót adó szülő boldogsága és bánata egyszerre van jelen. A szülő-gyermek kapcsolat másik vetületének feltörő emlékképei is lassan a helyükre kerülnek, a régen elveszített szülők hiánya és a gyerekkori világ elmúlása talán már nem fáj annyira. Az írás aktusában feldolgozásra váró új létélmény az El se hagy című kötetben a testvéri szeretet fájdalma, a fiatalabb fiútestvér több éven át tartó kómájának és lassú haldoklásának története, mely a köztes-lét megrendítő metaforáját (zsinóron tartott lélek), a még ott lévő hiányának átélését, és a létére vonatkozó Mi az, hogy valaki nincs, aki el se hagy? - kérdés kimondását eredményezi. A kötet címadó szavai életmondatként ismétlődve többször visszatérnek újabb és újabb értelemvonatkozással telítve a kissé talányosnak tűnő kötet- és részben azonos novellacímeket (El se hagy tremolo; El se hagy). Mivel a férfi-nő kapcsolatban az idill csak álom formájában élhető át (Ki ér fel előbb a csobánci hegyre?), „az igazi férfi csak önmagáé" igazságának felismerése után a motívumszerűen felcsendülő mondat az egyedül megélt lét belső biztonságát sugallja: „Aki nincs, és mégis van, nem hagy el. El se hagy". E szavak kimondásáig azonban hosszú utat jár be az elbeszélő: a remélt közös élet boldogsága (Elképzelte és elhitte), a szakítás fájdalma, és a „másik tekintete nélkül" végigélt élet (Újra férfi nélkül) önigazolásvágya a fa kivágásával csak azért is megbirkózó nő képén keresztül jut kifejezésre. A korábban megszokott irodalmi, zenei és képzőművészeti allúziók e kötetben is szerves egésszé állnak össze, a jól ismert mátyusi motívumokat azonban újak váltják fel. Legjelentősebb a fény motívuma, mely számos novellában jelentésképző erővel bír. A szikrázó napfény az életöröm és a feltámadás jelképe, a tihanyi napfény a fiával megélt emlékek előhívója, a gyertyaláng a „gyönyörű árnyékú férfi" szerelmének szimbóluma, a hajléktalanra és a Kölcsey-szoborra egyszerre rátűző napfény a Huszt sorainak ironikus parafrázisán keresztül - „a haza fényre derül" - a szociális érzékenység ékes bizonyítéka, a múltból lépten-nyomon előbukkanó fényképek pedig az élet folytonosságának letéteményesei. A novellákból az élet fájdalmas szépségét felismerő és a pillanat szépségét megélni tudó ember bölcsessége csendül ki, a „kivirágzott, novemberben, nekem" érzése, mely felülemel a feldolgozhatatlannak tűnő élethelyzeteken: „Leguggolt a pápai ibolyákhoz, odahajolt az egyikhez egészen közel, beszippantotta az illatát, s szerzett magának egy jó pillanatot, amint magában kimondta a pillanatnak is örülni tudók örök elégedettségével: kivirágzott, novemberben, nekem". (Orpheusz Kiadó, 2009) Vigilia, 2010/10 799-800. |
||