publikációk / Esti Kornél éneke

Érfalvy Lívia

Nyelviség és autopoézis: a költői önreflexió lehetőségei az Esti Kornél-versekben

1. Az Esti Kornél-szövegkorpusz befogadástörténeti kérdései

1925-től Kosztolányi Dezső műveiben feltűnik Esti Kornél alakja, a nevével fémjelzett szövegkorpusz azonban meglehetősen változatos, műfaji és narrációs szempontból egymástól igen eltérő szövegekből áll. A Kosztolányi-recepció számára minden bizonnyal az 1933-ban kiadott, tizennyolc fejezetből álló Esti Kornél, illetve a Tengerszemben Esti Kornél kalandjai címen önálló tematikus egységként megjelenő tizenhét novella jelenti e szövegegyüttes magját. A recepció álláspontja az Esti Kornél-textusok e kétféle csoportjának befogadásával kapcsolatban egyre inkább az egységes szövegegészként való értelmezés lehetősége felé mozdul el: „az eredetileg Esti Kornél, illetve Esti Kornél kalandjai címen megjelent szövegek nem különíthetők el egymástól, hanem egyetlen műnek tekintendők, amelyben fokozatosan megy végbe a nézőpont és a beszédhelyzet elbizonytalanodása, s ennek következtében egyre tisztázhatatlanabbá válik az elbeszélő és a címszereplő viszonya".[1] Vannak azonban olyan Esti Kornél-írások - köztük a lírai életmű három, az értelmezők által kitüntetett pozíciójú (Esti Kornél éneke) vagy éppen mellőzött (Esti Kornél újabb versei, Esti Kornél rímei) darabjai, illetve a publicisztikai írásként megjelenő „Esti-cikkek"[2] -, melyek kívül esnek az eredeti (Kosztolányi által válogatott), vagy éppen a recepció által kanonizált Esti Kornél-korpuszon. Létezik emellett az Esti-szövegeknek egy olyan csoportja is, melyeket a Réz Pál által megkomponált Esti Kornél kötet emelt be az Esti-írások közé (Esti és a halál, Zár, Pilla, Esti megtudja a halálhírt, Tanú, Az orvos gyógyítása), és amely művek aztán a későbbi kiadásokban már az Esti Kornél kalandjai ciklus darabjaként, annak szerves részeként kapcsolódnak a klasszikus értelemben vett Esti Kornél-szövegcsoporthoz.[3] Ennek értelmében a Tengerszem kötet Esti Kornél kalandjai című része nem tizenhét, hanem huszonhárom novellából áll. Kérdés tehát, mely művek tekinthetők szorosabb vagy tágabb értelemben véve „Esti Kornél-szövegnek". Vajon az értelmező maga dönt arról, hogy mit tekint alapszövegnek, vagy kénytelen a - Kosztolányi vagy mások által - válogatott, kötetbe rendezett és valamilyen formában kanonizálódott írások közül választani, amennyiben az Esti-szövegeken keresztül kíván az életmű közelébe férkőzni? Amennyiben azokat a textusokat tekintjük alapszövegnek, „amelyekben Esti Kornél működteti a szövegeket" és eltekintünk „ezen szövegek kétes előéletének átvilágításától"[4], olyan írások is az értelmezés horizontjába kerülhetnek, melyeket a korábbi recepció nem tekintett a szövegcsoport szerves részének (gondolok itt elsősorban a Réz Pál által kanonizált hat Esti-novellára). A lírai és prózai életmű összeolvasása e vonatkozásban szintén kérdéseket vet fel, hiszen, ha azokat az írásokat tekintjük Esti Kornél-szövegnek, melyeket valamilyen módon a címszereplő figurája kapcsol össze, akkor a lírai életmű három versét is az Esti-szövegkorpusz részeként kell kezelnünk.[5] Kérdés persze, hogy mennyiben teremthet koherenciát egymástól látszólag ennyire különböző írásművek között pusztán a címszereplő, hiszen a prózai életmű „két fele" (Esti Kornél, Esti Kornél kalandjai) nem csupán az elbeszélő és a címszereplő azonossága, hanem sokkal inkább a művészi jelrendszer, valamint a címszereplő által képviselt világnézet hasonlósága révén függ össze.[6]

Mindez azt mutatja, hogy az Esti Kornél-szövegek kanonizációja, csoportosítása és egymáshoz való viszonyának meghatározása során elsősorban nem narratológiai szempontok érvényesültek, az Esti-textusok sokfélesége inkább műfaji kérdésként artikulálódott a korábbi recepció számára. Az Esti Kornél kalandjai esetében a novellafüzér, novellaciklus megjelölések világosan jelzik, hogy az egyes novellák viszonylag lazán, a hol szereplőként, hol elbeszélőként megjelenő címszereplő figuráján keresztül kapcsolódnak egymáshoz, így e szövegekkel kapcsolatban nem merült fel az egységes műegész igénye. A tizennyolc számozott fejezetből álló Esti Kornél műfaji meghatározása már problematikusabbnak mutatkozott. Kiss Ferenc elbeszélésciklusnak[7], Király István töredékregénynek, illetve „regényformába burkolt novella-füzérnek"[8] nevezi a művet és hozzá hasonlóan Rónay László is az egységes összefogó elv hiánya mellett foglal állást monográfiájában.[9] A pozitív értelemben vett töredékesség eszménye az Esti Kornél-írásokkal kapcsolatban először Szegedy-Maszák Mihálynál jelenik meg, aki a mű töredék jellegét nem az egységes összefogó elv hiányaként, hanem elérendő célként értelmezi.[10] Szegedy-Maszák Mihály ennek ellenére nem állítja az Esti Kornél regényszerűségét, az egységes műegésznek tekintett Esti-textusok összességét meghatározatlan műfajú szövegnek tartja, és bevezeti a műfajötvözet[11] Szitár Katalin „novellaciklusként" értelmezi az Esti Kornél műfaját, bár megjegyzi, hogy „a műfaj kérdésére vonatkozó interpretációs probléma megoldásai a nem egységes, ciklusként felfogott novellafüzértől a többé-kevésbé koherens műegészt képező, regényszerű felfogás felé látszik eltolódni".[12] Számos értelmező foglal állást az Esti Kornél regényszerűsége mellett, mindenekelőtt a „fejezetek címe helyét hagyományosan regényekben alkalmazott módon kitöltő" fabula-összefoglalók, valamint a Don Quijotéhoz hasonlóan működő névcím mint regényképző elem okán.[13] Bori Imre „újformájú" regénynek, a hagyományos Kosztolányi-regényektől a beszélt próza irányába elmozduló műnek tekinti az Esti Kornél neve alatt összegyűjtött prózaszövegeket.[14] fogalmát.

Németh G. Béla a mű önmeghatározását figyelembe véve szintén számol a regény mint műfaj lehetőségével, amikor a szöveg műfaji megközelítésekor a regény - életrajz - útirajz hármas tipológiáját[15]Esti Kornél rímei[16] című versszöveg „rímes útirajzként" való értelmezhetőségét, valamint a prózaszöveggel létesített párbeszéd lehetőségét is felveti. A tizenkilenc számozott rímjáték a címben jelzett lírai alany, Esti Kornél utazási élményeit foglalja össze és teszi meg a versszöveg tárgyává.[17] A „rímfaragás" - mely a költői tevékenység alapmetaforájaként értelmezhető - az utazás és az utazásra való emlékezés toposzán keresztül kapcsolódik Esti Kornél alakjához, rámutatva arra, hogy Esti két fő tevékenysége, világképének két fő pillére, az utazás és a költői aktivitásként artikulálódó nyelvi játék elválaszthatatlan egymástól. A részben „életrajzi" ihletésű, emlékképként rögzített (Szeged, Szabadka, Budapest, London, Bécs), részben pedig fiktív utazási élményeket megjelenítő színhelyek (Kairó, Korzika) a rímképzés, s ezáltal a költői alkotás alapjává válnak.[18] Az utazás emblematikus szavaiként értelmezett városnevek tehát lírai úti- és életrajzként irodalmi szöveggé bomlanak ki, miközben a vers egésze a nyelv segítségével véghezvitt utazásként értelmezhető.[19] alkalmazza. Ez a műfaj-meghatározás az

A lírai Esti-szövegek címadása explicit módon reflektál a költői tevékenységre, amennyiben mindhárom vers címe - Esti Kornél éneke a Számadás című kötetből (1935), illetve a kötetbe föl nem vett Esti Kornél újabb versei (1930-1935), valamint Esti Kornél rímei (1930) - egy birtokos szerkezet tagjaként látszólagos birtokviszonyt jelöl Esti Kornél és a neki tulajdonított „művek" (ének, vers, rím) között. Mindamellett, hogy a címek önreferenciálisan utalnak a szövegek irodalmiságára, Esti Kornélt mint szerzőt állítják elénk, aki ugyanakkor a versek címének is része. Esti Kornél neve tehát szerzői névként funkcionál, ami azonban a foucault-i értelemben vett szerzői névvel ellentétben nem áll kívül a műbeli fikción, hanem annak szerves részeként autopoétikus módon reflektálja azt a törésvonalat, „amely a diskurzus új csoportjait és sajátos létezésmódját hozza létre".[20] Ha a versszövegek címét a szerzőt is feltüntető architextuális mező részeként írjuk fel (például Kosztolányi Dezső: Esti Kornél újabb versei), akkor „szerzőség" szempontjából a prózai művekhez hasonló szerkezettel állunk szemben. Az Esti Kornél kalandjai címben ugyanis a birtokviszony szintén csak látszólagos, hiszen Esti Kornél csak részben szereplője az eseményeknek, „kalandoknak", számos esetben elbeszélőként ad elő olyan történeteket, aminek ő csak közvetve volt részese. E szövegek esetében az Esti Kornél kalandjai cím Esti szerzőségét állítja, szemben azokkal a szövegekkel, melyekben Esti a kalandok átélője, hiszen itt a cikluscím a kalandokhoz Esti Kornélt mint szereplőt rendeli hozzá. Esti Kornél neve tehát „szerzői névként" klasszifikációs funkciót is elláthat, ami lehetővé teszi bizonyos számú szövegek csoportosítását, elhatárolását, közülük egyesek kizárását, s e szövegek másokkal való szembeállítását[21], ami az Esti-szövegkorpusz újfajta - narratív alapú - felosztásához és vizsgálatához is kiindulópontként szolgálhat. A tizennyolc fejezetes Esti Kornélban szerző, cím és (cím)szereplő problematikája már a kezdő fejezetben artikulálódik sajátos módon tematizálva Esti Kornél alakjának fikción belül- vagy kívülállását:

„­­- Kornél! - kiabáltam föl -, és ki jegyezze majd a kötetünket?

­­- Mindegy! - kiabált le. - Talán jegyezd te. Te tedd rá a neved. Viszont az én nevem legyen a címe. A címet nagyobb betűvel nyomtatják."[22]

Az Esti Kornél újabb versei című szöveg értelmezése kapcsán azonban akkor is problematikusnak mutatkozik a címben megjelölt Esti Kornél és a lírai beszélő viszonya, ha Esti Kornél nevét szerzői névként fogjuk fel:

1.

Tudd meg, pajtás, az él csak,

aki mihaszna, csélcsap.


2.

Kornél, ha benned hebehurgya láng ég

és a szeszély szeszétől

kopog a vad halánték,

szólj ezután is, mert az istenektől

több egy kicsiny ajándék,

mint a költőkirályok nagy vígasza:

a szándék.[23]

A cím Esti Kornélt jelöli meg a versek szerzőjeként, ami az első vers befogadása kapcsán működőképes olvasási mód. A második versben azonban már Esti Kornél a megszólított (Kornél,...szólj), így az evokáció felülírja az Esti Kornél „szerzőségéhez" fűzött olvasói elvárást. Az első versben tehát vélhetően maga Esti a megnyilatkozó, aki a megszólított személyhez (pajtás) intézve fogalmazza meg életszemléletét. Az első vers így Esti Kornél önjellemzéseként, életfilozófiájának artikulálásaként és magatartásának igazolásaként olvasható („Tudd meg, pajtás, az él csak, / aki mihaszna, csélcsap.").[24] A második vers azonban már egyfajta replikaként, Esti Kornél kijelentésére adott válaszként értelmezhető, a két vers megnyilatkozója tehát párbeszédes viszonyban áll egymással. A „válaszadó" Esti-képe analóg Esti önértelmezésével (benned hebehurgya láng ég, szeszély szeszétől kopog a vad halánték), ami azon túl, hogy fenntartja az Esti Kornél figurájához kapcsolt szemantikát (csélcsap), új mozzanattal bővíti azt, amennyiben Esti alakjához az ihlet (istenektől kapott ajándék) szemantikáját kapcsolja. A hebehurgya láng szintagma az elemi, nem megzabolázott ihlet hordozójaként, míg a kopog a vad halánték sor az alkotási folyamat részeseként jelöli meg a második vers elején megszólított Kornélt. Az első három rímszó (láng ég - halánték - ajándék) az ihlet metaforájaként ellentétben áll a kettőspont által tipológiailag is kiemelt szándékkal, így a vers végső soron az ihlet primátusát hirdeti a költői akarattal szemben. Az ihlet forrása Esti Kornél esetében azonban a figurájához szinte közhelyszerűen kapcsolódó szeszély, ami a versben nem pusztán magatartásformaként, hanem sokkal inkább életszemléletként értelmeződik. A második vers kötőszavait vizsgálva (ha benned hebehurgya láng ég ...szólj ezután is,...mert) azonban Esti Kornél nem csupán az ihlet birtokosa, hanem a második versben megnyilatkozó lírai alany számára az ihlet forrása, vagyis az ihlet maga. A második szöveg így Esti Kornélhoz intézett „fohászként" értelmezhető, melynek Esti nem szerzője, hanem címzettje. A szöveg utólag tehát átminősíti a címet, így az Esti Kornél újabb versei a vers két részének megfelelően kétféleképpen értelmezhető. Az első versnek Esti még „szerzője", a második vers azonban már csak annyiban az „övé", amennyiben ő az aposztrofáltja. A második versben megnyilatkozó lírai beszélő számára Esti Kornél életszemlélete ars poeticává válik, alakja pedig a költői tevékenységet ösztönösen végző poéta metaforájaként figurálódik. Amennyiben elfogadjuk azt az értelmezési lehetőséget, mely szerint a vers második felében a lírai beszélőn keresztül Esti Kornél nyilatkozik meg, a két vers „szerzője" egymás alakmásaként interpretálható, összhangban azzal a recepcióban általánossá vált nézettel, mely az Esti-novellák kapcsán a címszereplő figuráját Doppelgänger-ként, az író/elbeszélő alakmásaként vagy éppen én-jének kivetüléseként értelmezi.[25]

2. Ki beszél kihez? A lírai beszélő az Esti Kornél éneké-ben

Esti Kornél figurájának Kosztolányi alteregójaként való értelmezhetőségét támasztja alá a - gyakran csak a prózaszövegek kapcsán megállapított észrevételek illusztrálásaként idézett és interpretált - Esti Kornél éneke című vers, mely ars poétikus költeményként a biografikus szerző és a címszereplő direkt azonosítását tette lehetővé a Kosztolányi-recepció számára. Mivel az ars poetica műfaji sajátosságaiból adódóan olyan lírai megnyilatkozás, melyben a „szerző" saját költészetéhez fűződő viszonyáról, illetőleg költészet és világ kapcsolatáról beszél (a hagyományos terminológiában „vall"), kézenfekvő volt a verset a szubjektum közvetlen önkifejezéseként értelmezni. Miután ez a szubjektum saját versét Esti Kornél énekeként aposztrofálja, a két alanyiság - empirikus szerző és címszereplő - azonosítása evidensnek tűnt. A probléma effajta - a mai irodalomelméleti gondolkodás számára nem tartható - leegyszerűsítése vélhetően a vers megjelenési körülményeiben keresendő, hiszen az Esti Kornél énekét már a kortársak, és később a vers értelmezőinek egy része is vitairatnak, mentegetőzésnek és önigazolásnak tekintette Babits 1933. június 16-án a Nyugatban megjelent Esti Kornél-bírálatával szemben.[26] Bori Imre rövid versértelmezése azonban túlmutat Kosztolányi Dezső és Esti Kornél direkt azonosításán: Esti figurájának kitalált, költött jellegét szem előtt tartva[27] Kosztolányit szerzőként, míg Esti Kornélt címszereplőként értelmezi, ugyanakkor szerző és címszereplő versbeli viszonyának tisztázására nem tesz kísérletet. Király István a mű szerepdal-jellegéből kiindulva elsőként veti fel szerző - „narrátor" - „lírai hős" egymáshoz való viszonyának bonyolult kérdéskörét az Esti Kornél énekével kapcsolatban. Meglátása szerint a lírai személyiség Esti Kornél „jelmezébe bújik", distanciát teremtve önmagával szemben; a narrátor azonban nemcsak a szerzőtől válik el, hanem a lírai hőstől is, hiszen a lírai hős nem Esti Kornél, hanem a dal. „Nem pusztán egy szereppel, az Esti Kornél mezzel teremtett magához óvó distanciát így a versi személyiség, hanem azzal is, hogy Esti Kornéllá átváltozottan sem önmagához, de az énnek pusztán egy tartozékához, a dalhoz intézte beszédét, metalepszissé, az egész helyett a részhez szólóvá alakult át az önmegszólítás".[28] Király István értelmezésében tehát a vers szerzője (akit a lírai beszélővel mint „versi személyiséggel" azonosít) a költő, narrátora Esti Kornél, a lírai hős pedig a megszólított dal, amely azonban az értelmezés folyamán a narrátorral azonosítódik: „a dal megszólítása valójában önmegszólítás volt: a narrátor maga is a dallal azonosult".[29] Ennek tükrében a szerző a verset az objektív költészet megnyilvánulásaként értelmezi, a Ki beszél kihez? kérdésre azonban a líraelméleti fogalmak tisztázatlansága és összemosása miatt összetett és nehezen értelmezhető választ ad. E kérdés tisztázására a későbbiekben Menyhért Anna vállalkozott[30], aki az ének és a dal státuszának vizsgálatából indul ki. A versbeli én-te viszony leírása során elemzésében a tanulmányíró arra a következtetésre jut, hogy „>>én<< és >>te<< (a dal) csak egymás általi feltételezettségükben létezhetnek, ami pedig őket >>túléli<<, az nem más, mint a harmadik személyben elnevezett, és így egy narratívába foglalt Esti Kornél éneke. Esti Kornél tehát nem >>én<<, hanem >>ő<<, és ezért lehet - valaki más szerint - éneke. Esti Kornél énekel és az >>én<< dalol. (...) A bizonytalanság azonban ezáltal nem oldódik fel, mert semmi sem igazolja azt, hogy az >>én<< és Esti Kornél egy és ugyanaz. A nyelv nem ad lehetőséget arra, hogy eldöntsük, ha valaki egy >>én<<-ről - magáról - beszél, valaki más pedig egy >>ő<<-ről, akkor ugyanarról van-e szó".[31] A lírai Esti-szövegek értelmezése kapcsán korábban explikált probléma - milyen viszonyban van a címben megjelölt Esti Kornél a neki tulajdonított szöveggel (rím, vers, ének), illetve a versben megszólaló én-nel - tehát e vers értelmezése kapcsán is további vizsgálatra szorul.

A cím - analóg módon a másik két Esti-verssel - Esti Kornél szerzőségét állítja, birtokviszonyt létesítve Esti és a neki tulajdonított ének között. Ennek értelmében a vers szövege az énekkel azonosítható, a versben megszólaló én pedig a címben szerzőként megjelölt Esti Kornél. Kérdés azonban, hogy a versszöveg megerősíti-e ezt az előzetes olvasói elvárást, illetve ha nem, akkor „ki állítja" a szövegről, hogy az Esti Kornél éneke. Ha a vers címét - hasonlóan ahhoz, ahogy ezt az Esti Kornél újabb versei című szöveg kapcsán tettük - a szerzőt is feltüntető architextuális mező részének tekintjük, akkor Esti szerzősége egy másik szerző állításának függvénye.[32] Kérdés marad azonban, mennyiben tekinthető szerzői névnek egy olyan név, amit egy másik szerzői név verifikál, hiszen a szerzői név elsődleges visszaigazolása mégiscsak a nevet követő mű lenne. Nézzük meg tehát, hogy a vers alátámasztja-e valamilyen módon Esti „szerzőségét", azaz tulajdoníthatjuk-e neki valamely mű szövegének létrehozását.[33]

A verskezdő aposztrophé (Indulj dalom) által már az első sorban megteremtődik egy magát én-ként megnevező költői hang, aki a dal megszólításának aktusa révén konstituálódik. Az aposztrophé vocativusa tehát olyan eszköz, „amelyet arra használ a költői hang, hogy egy tárggyal olyan viszonyt alakítson ki, amely segít megképeznie saját magát. Az objektum szubjektumként van kezelve, én-ként, amely viszont egy bizonyos típusú te-t implikál".[34] A megszólító és a megszólított között létesülő én-te viszony eredményeként - amit a jelzett személyes névmások gyakori szövegbeli megjelenése formailag is explikál - a lírai beszélő és a dal léte egymás függvényeként, egyfajta kölcsönviszonyként értelmezhető, ami a versben megszólaló költői hang „szerzőségét" is implikálja. Az aposztrophé ugyanis e versben nem egy tárgyat vagy természeti jelenséget invokál, hanem a megszólító saját szellemi termékét, költői alkotását, ami a megszólítót nem pusztán a megszólítás ténye által, hanem a megszólított természetéből adódóan is alkotó szubjektumként konstituálja, ami a szöveget deklaráltan autopoétikus szöveggé minősíti.[35] Az indulj ige a dal létét előfeltételezi, ami a felszólítás aktusa által kiszakad az én-ből, és az őt létrehívó hangtól független, önálló életre kel. A dal jelzője (bátor) is a dal befejezettségére utal (hiszen, ha tudjuk, hogy milyen, akkor biztosan létezik), ennek illúzióját azonban a versszöveg következő három szakasza fokozatosan felülírja.[36] A dal milyenségére utaló felszólítások - melyek egyfelől a dal szótlanságát (ne mondd te ezt se, azt se; ne mondd, mi fáj tenéked; ne kérj vigaszt se; légy... titkát ki-nem-beszélő) írják elő, másfelől a dalt mint utolérhetetlent (fuss a kerge széllel, cikázva), és teljességre törekvőt vélik elgondolni (mindent mi villan és van érj el) - a már késznek feltüntetett dal létezését teszik kérdésessé, és a dalt mint éppen keletkezőt állítják a vers centrumába.

A következő megszólítás (mit hoz neked a búvár; ezt hozza néked), ami a vers első szakaszát formailag is lezárja, még jelzi az aposztrofikus erő működését, a megszólított kilétét tekintve azonban elbizonytalanítja az értelmezőt. Noha kézenfekvőnek tűnik ezt a te-t is a korábban te-ként megszólított dallal azonosítani, a modalitásváltás - korábbi felszólítások helyett a kérdő intonáció megjelenése - felveti a lírai beszélő önmegszólításának lehetőségét. A versbeli te tehát nem statikus, hanem mozgásban lévő dinamikus jelenség, ami a feltett és megválaszolt retorikai (költői) kérdés értelmében a versbeli én-te viszonyt időlegesen én-én viszonnyá alakítja át. Ám lehetséges egy harmadik értelmezés is, mely szerint a költői hang a „másik dalt", vagyis a címben megjelölt éneket szólítja meg. Az egyes szám második személyű személyes névmás részes esetének versszakbeli variánsa (neked / ked) - melynek ilyetén megjelenését verstani okok (például ritmikai kiemelés) nem indokolják - a szöveg címének (Esti Korl éneke) anagrammatikus újraírásaként (szóródásaként) értelmezhető, ami a megszólítás sajátosságából adódó én-te viszonyt lényegében én-ő struktúrává alakítja.[37] A megszólított relativizálása mellett a versszak beléptet a szövegbe egy „külső szereplőt" (búvár), aki a korábbi aposztrofikus dikciótól eltérően narratív struktúrában helyeződik el. Culler a költői szövegek kapcsán narratív és aposztrophikus erőt különböztet meg: „A vers elbeszélhet egy eseménysorozatot, amely megvalósítja a líra által megkövetelt jelentőséget, amikor szinekdochikusan vagy allegorikusan olvassuk. (...) Ennek alternatívájaként a vers invokálhat tárgyakat, embereket, formákkal és erőkkel rendelkező időtlen teret, amelyeknek múltjuk és jövőjük van, de amelyek potenciális jelenként vannak megszólítva".[38] A korábbi öt, invokációk által irányított versszaktól eltérően ugyanis a hatodik szakasz a culleri értelemben egy eseménysort mond el, ami az aposztrofikus erő működését időlegesen felfüggeszti. Ennek ismeretében válik érdekessé a szöveg harmadik - formailag is radikálisan elkülönülő - szakasza, mely egy kiszólásszerű felkiáltással (jaj) kezdődik. A vers során folyamatosan invokált te (amit a szöveg nagy részében a dallal azonosíthattunk), és az őt megszólító - a korábbi versszakokban formálisan is jelölt - én eltűnik, megjelenik azonban egy mi (Tudjuk mi rég, mily könnyű / mit mondanak nehéznek), aminek versbeli referense ezidáig rejtve maradt. A vers egészén végigvonuló -mi- hangkapcsolat tehát lexéma szintre tesz szert, ráadásul grammatikailag jelölt szóformaként, többes szám első személyű személyes névmásként tér vissza közvetlenül négy - az anafora által is hangsúlyossá tett - ismétlés után. A hangkapcsolat-ismétlődés által fonetikailag és anagrammatikusan előkészített megjelenés tehát az idézett sorban fokozottan szemantizált. Ha a mi-t a versbeli énte (dal) közösségeként értelmezzük, akkor a tudás - az ellentétek felcserélhetőségét lehetővé tevő és a dolgok viszonylagosságát érvényre juttató relativizmus - kettejük közös tudása, ez esetben azonban fölöslegessé és értelmezhetetlenné válik a vers többi része, ami a dal számára éppen a könnyűséget (légy üres te s könnyű; szappanbuborék fenn, szelek között; repülő, meg-nem-álló stb.) és viszonylagosságot (légy mint a minden, / te semmi; légy, mint a semmi / te minden; csoda és megcsodáló; látó, de messze látszó) „adja parancsba". A mi tehát „másvalakik" közössége, ami elsődlegesen azt a kérdést veti fel, hogy ki az, aki ezt a mi-t kimondja. A versszak lírai beszélője a „differenciálatlan hangoztatás tiszta ó-jának" (Culler) hang-képén keresztül megalkot magának egy költői jelenlétet (ó szent bohóc-üresség; ó hős; ó jó zene), ami azonban nem azonosítható a vers többi részének költői hangjával. A két hang különbözőségét az aposztrophé két módozata - a szemantikai referenssel bíró invokáció és az aposztrophé szemantikai referencia nélküli ó-ja - teszik explicitté.[39] A három ó közül az ó hős összekapcsolódik ugyan egy invokációval, feltűnik viszont a versszak kitüntetett pozíciójú első szavának helyén az ó funkcionális „szinonimájaként" értelmezhető jaj, ami az első pillanattól jelenvalóvá teszi az új költői hang belépését a szöveg terébe, hiszen ez a szöveg modalitását tekintve semmiképp nem értelmezhető a korábbi lírai beszélő „kiszólásaként". A versszak formai elkülönülését figyelembe véve talán nem tűnik önkényes értelmezői gesztusnak, ha az itt megszólaló hangot Esti Kornélnak tulajdonítom, a versszak szövegének egészét pedig a címben megjelölt énekkel azonosítom. Esti Kornél éneke ennek fényében egyfajta „betétdal", melynek formai elkülönülését biztosítja a versszak hosszúsága - ami a maga 22 sorával a vers többi részéhez képest a leghosszabb versszak kétszerese -, az egyszavas sorok megjelenésének következtében a hosszú és rövid sorok versszakbeli váltakozása, az anaforikus ismétlések kiemelkedően magas száma (az ó háromszor, az (és) mily ötször áll anaforikus helyzetben), továbbá az a tény, hogy az Ó-val kezdődő tizennégy soros mondatban újult erővel tör felszínre az előző versszakban „elfojtott" aposztrofikus erő. A szakasz formai elkülönülését erősíti a zárlat ironikus gesztusban artikulálódó auopoétikus jellege is („s a jajra csap a legszebb rímmel"), amennyiben a jaj versbeli referensét a szakasz kezdőszavában (jaj) jelölhetjük meg, miközben a rímmel zárólexéma maga is rímhelyzetben van (mímel-rímmel). A „jaj"-ra rímmel csapás gesztusa tehát az alkotási folyamatot, pontosabban annak lezárását teszi explicitté, ami ismételten a betétdal zártságára, különállóságára irányítja a befogadó figyelmét. (költői hang) és

A fenti értelmezési lehetőség a címbeli ének és a versbeli dal különbözőségét is leírhatóvá teszi, hiszen ha a verskezdő - magát én-ként megjelölő - hangot Esti Kornéllal, míg a dalt az énekkel azonosítjuk, teljességgel leválasztjuk a szöveget a címről. A vers eleji hang ebben az esetben ugyanis egyes szám harmadik személyben beszél önmagáról, ami ellentmond a szöveg hangsúlyozott én-megjelölésének. Az Esti Kornél énekében tehát a dal és az ének - noha a szinkrón nyelvszemléletben szinonimák és céljuk nem valamiféle műfaji különbség jelölése - nem azonosak. Érdekes, hogy az irodalmi gyakorlat - ami a két fogalmat szintén szinonimaként kezeli - a címben néhány kivételtől eltekintve a dal, a szövegtestben pedig az ének szót (is) használja, vélhetően a dalhoz köthető műfajelméleti többletjelentés miatt.[40] A két lexéma használatának megcserélése a Kosztolányi-versben ének és dal szemantikai és funkcionális különbségére mutat rá: Esti Kornélnak éneke, a lírai hangnak pedig dala van.[41]

A versszakban megszólaló hang tehát Estié, aki vélhetően a másik lírai beszélővel, a dalnak instrukciókat adó én-nel „vállal közösséget", megszólítva őt a mi kimondásával. A két hang tehát - hasonlóan az Esti Kornél újabb versei című szöveghez - mintha dialógusba lépne egymással, a „rejtett dialógus" azonban nem bomlik ki valódi párbeszéddé. A vers további részében ugyanis ismét a verskezdő hang folytatja párbeszédét a dallal: „A céda életet fesd, / azt, ami vagy te, tettesd...", amit a te lexéma nagyszámú anagrammatikus megjelenése vizuálisan is jelez: tettesd, felettest, megvetett test, feledtesd. Esti betétdalában a mindenek felett álló költészet eszménye fogalmazódik meg ars poétikaként, amit a vers többi részét uraló hang a dal számára is követendő példaként ír elő: „Hát légy üres te s könnyű", „légy mint a semmi, / te minden". (Esti Kornél „szavának" tekintélyét jelzi, hogy a betétdalt követő versszak rímszavai anagrammatikusan vezetéknevét írják újra: fesd - tettesd - felettest - rest - test - feledtesd.)

A vers zárlatát („légy mint a semmi, / te minden"), illetve annak versbeli variánsát („légy mint a minden, / te semmi") korábbi értelmezői kizárólag hasonlatként értelmezték légy olyan, mint... szerkezetté alakítva a kiemelt sorokat. Ennek értelmében a vers íve a semmitől a minden felé tart. A mint szó jelentésváltozatainak figyelembe vételével feltárható azonban egy ezzel ellentétes jelentés is, melynek alapja nem a hasonlat, hanem az azonosítás: mindenként légy te semmi és semmiként légy te minden, ami a dal vonatkozásában a semmi és minden szavakat új értelemvonatkozással ruházza föl. Az első azonosítás (mindenként légy te semmi), melyhez a versben a ki-nem-mondás aktusa köthető („ne mondd te ezt se, azt se, / hamisat se és igazat se") a referenciától való elszakadást és a valós élmények versbeli kifejezésének elutasítását („ne mondd, mi fáj tenéked") teszi explicitté. A dal a létező (konkrét referenciával bíró) valóságtól eloldott pszeudovalósággá kell, hogy váljék, amit a versszövegben a semmi jelöl, és az anyagiságtól eloldott képek (légy... röpülő, zöld szín fán, tengeren a fölszín; fuss a kerge széllel) szimbolizálnak. A dal csak így, transzformálódva tudja valóságpótló funkcióját betölteni, csak így tud semmiként minden lenni. Ennek értelmében a semmi a fiktív, költői valóság metaforájaként, míg a minden a konkrét referenciával bíró valóság jelölőjeként értelmezhető a szövegben. Ezt támasztja alá, hogy a semmiként légy te minden felszólítás a dal számára a tettetést és játszást előíró sorok lezárásaként artikulálódik a versszövegben, amit az értelmezői hagyomány alapvetően a művészethez és a költészethez köt. Ennek értelmében a dal „útja" a mindentől a semmi felé tart, a semmi azonban nem a Kosztolányi-szövegek kapcsán gyakran hangoztatott nihillel, hanem sokkal inkább a költészet szinonimájaként használatos nem létező (fiktív), azaz költői valósággal azonos.[42] Az Esti Kornél neve köré csoportosuló lírai szövegek tehát autopoétikus versekként a szöveg megalkotásának folyamatában megszülető költői identitásra és annak önértelmezési lehetőségeire mutatnak rá.


Függelék

Esti Korl éneke


Indulj dalom,

bátor dalom,

sápadva zze röptöd,

aki nyomodba köpköd:

a fájdalom.

Az életen, a szinten,

a fénybe kell kerengni,

légy mint a minden,

te semmi.


Ne mondd te ezt se, azt se,

hamist se és igazt se,

ne mondd, mi fáj teked,

ne kérj vigaszt se.

Légy mint a fű-fa, élő,

csoda és megcsodáló,

titkát ki-nem-beszélő,

repülő, meg-nem-álló.


Légy az, ami a bölcs kéj

fölhámja, a gyümölcshéj

remek ruhája, zöld szín

fán, tengeren a fölszín:

mélységek látszata.


No fuss a kerge széllel,

cikázva, szerteszéjjel,

ki és be, nappal-éjjel,

s mindent mi villan és van,

érj el.

Tárgyalj bolond szeszéllyel,

komázz halál-veszéllyel,

s kacagd ki azt a buzgót,

kinek a mély kell.


Mit hoz neked a búvár,

ha fölbukik a habból?

Kezében szomorú sár,

ezt hozza ked abból.


Semmit se lát, ha táncol

fényes vizek varázsa,

lenn nyög, botol a lánctól,

kesztyűje, mint a mázsa,

fontoskodó-komoly fagy

dagadt szemüvegébe.

Minden búvárnak oly nagy

a képe.


Jaj, mily sekély a mélység

és mily mély a sekélység

és mily tömör a hígság

és mily komor a vígság.

Tudjuk mi rég, mily könnyű

mit mondanak nehéznek,

és mily nehéz a könnyű

mit a medvék leznek.

Ó szent bohóc-üresség,

szíven a hetyke festék,

hogy a sebet nevessék,

mikor vérző-heges még

ó hős, kit a halál-arc

rémétől elföd egy víg

álarc,

ó jó zene a hörgő

kínokra egy kalandor

csörgő,

mely zsongít, úgy csitít el,

tréfázva mímel,

s a jajra csap a legszebb

rímmel.


A céda életet fesd,

azt, ami vagy te, tettesd,

királyi ösztönöddel

ismersz-e még felettest?

Az únt anyag meredt-rest

súlyát nevetve lökd el,

s a béna, megvetett test

bukásait a szellem

tornáival feledtesd.


Hát légy üres te s könnyű,

könnyű, örökre-játszó,

látó, de messze látszó,

tarkán lobogva száz szó

selymével, mint a zászló,

vagy szappanbuborék fenn,

szelek között, az égben,

s élj addig, míg a lélek,

szépség, vagy a szeszélyek

mert - isten engem - én is,

én is csak addig élek.


Menj mély fölé derengni,

burkolva, játszi színben,

légy mint a semmi,

te minden.[43]


[1] Szegedy-Maszák Mihály: Az Esti Kornél jelentésrétegei. In.: Újraolvasó. Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről. Szerk. Kulcsár Szabó Ernő, Szegedy-Maszák Mihály. Bp.: Anonymus 1998. 169.

[2] Ezek a szövegek két kivételtől eltekintve (Panaszkönyv, 1931, Új Idők, illetve Boncolás, 1930, Nyugat) a Pesti Hírlapban jelentek meg 1929 és 1936 között, de az írásokat Réz Pál is közétette a Kosztolányi cikkeit összegyűjtő köteteiben (Én, te, ő, mely az 1928-1932 közötti cikkek gyűjteménye, illetve Sötét bújócska, ami az 1932-1936 között megjelent cikkeket adja közre). Péczely Dóra kutatásai alapján a következő szövegek sorolhatók ide: Kornél másodszor is meghal (1928), Esti Kornél gondolatai (1929. február), Esti Kornél gondolatai (1929. május-június), Esti Kornél naplója (1929. október), Lajos bácsi (1930. február), Boncolás (1930. szeptember 1.), Esti Kornél naplója (1931. június 7.), Panaszkönyv (1931. június 28.), Az álmokról (1932. június), Ellenvélemények (1933. szeptember), Arcok és karcok (1935. október), Vér (1936. január). Vö. Péczely Dóra: „E.S.T.I. - K.érdés". Az Esti Kornél-szövegek kiadásának problémái. In: Újraolvasó. Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről. i. m. 184.

[3] Vö. Kosztolányi Dezső: Esti Kornél. S.a.r. Réz Pál. Bp.: Szépirodalmi 1981.

[4] Péczely Dóra: „E.S.T.I. - K.érdés". Az Esti Kornél-szövegek kiadásának problémái. i. m. 183. A tanulmányíró szóhasználata meglátásom szerint narratológiai szempontból pontosításra szorul, hiszen nem tisztázott, hogy Esti Kornél szereplőként, elbeszélőként vagy - szövegről lévén szó - szerzőként „működteti a szövegeket".

[5] Bori Imre Kosztolányi-monográfiájában a lírai és prózai Esti-szövegeket egymás tükrében értelmezi (Bori Imre: Kosztolányi Dezső. Újvidék: Forum 1986. 203-233.), hasonlóan Király Istvánhoz (Király István: Kosztolányi. Vita és vallomás. Bp.: Szépirodalmi 1986. 403-475.)

[6] Vö. Szegedy-Maszák Mihály: Az Esti Kornél jelentésrétegei. i. m. 163; 173-177.

[7] Kiss Ferenc: Az érett Kosztolányi. Bp.: Akadémiai 1979. 437.

[8] Király István: Vita és vallomás. i. m. 430.

[9] „Viszont az is kétségtelen, hogy ez a tüneményes kötet végeredményben azért híjával van az összefogó egységnek, s nem valósul meg benne következetesen az a már-már drámaivá fokozott számvetés, melyet az Első fejezet ígér." Rónay László: Kosztolányi Dezső. Bp.: Gondolat 1977. 245.

[10] Szegedy-Maszák Mihály: Az Esti Kornél jelentésrétegei. i. m. 167.

[11] Vö. Kosztolányi „irodalmunk eddigi múltjához képest meghatározatlan műfajú szöveget írt, s így arra serkentette olvasóját, hogy korábbi beidegződéseitől eltérő módon olvasson epikát. Az Esti Kornélról írt szövegek egésze a hagyományos összefüggőség, a >>jól megformált történet<< eszményének a megtagadásáról tanúskodik". Szegedy-Maszák Mihály: Az Esti Kornél jelentésrétegei. i. m. 162. „Kosztolányi az Esti Kornél megírásakor mellőzte a regényírás hagyományát, és a példázatból, valamint a románcos történetből vallomásszerű ötvözetet hozott létre." Szegedy-Maszák Mihály: Az Esti Kornél jelentésrétegei. i. m. 172.

[12] Szitár Katalin: A prózanyelv Kosztolányinál. Bp.: ELTE 2000. 193.

[13] Vö. Péczely Dóra: „E.S.T.I. - K.érdés". Az Esti Kornél-szövegek kiadásának problémái. i. m. 180.

[14] „Egy >>újformájú<< regény körvonalai sejlenek fel az Esti Kornél neve egybehozta írásokból. Kosztolányi Dezső a legmerészebb formabontók egyike tehát, aki a regény és a novella szabályait kezdte ki, s ha látunk visszakanyarodást, az a Krúdy Gyula formavilágához vezetett." Bori Imre: A regényhős válsága - Regényválság. In: Uő: Kosztolányi Dezső. i. m. 232.

[15] Németh G. Béla: Az önhitt ismeret ellenében. Az Esti Kornél szemléleti és műfaji problémái. In: A rejtőző Kosztolányi. Esszék, tanulmányok. Szerk. Mész Lászlóné. Bp.: TkvK. 1987. 118-119.

[16] Az 1930-ra datálható szöveg nem jelent meg kötetben. A versre a következő kiadás alapján hivatkozom: Kosztolányi Dezső: Esti Kornél rímei. In: Kosztolányi Dezső összegyűjtött versei. Bp.: Szépirodalmi 1980. 638-641.

[17] Az utazás nemcsak az Esti Kornél-elbeszéléseknek, hanem Kosztolányi lírájának is kedvelt toposza. Az utazás témája már első verseskötetében megjelenik, a Számadásban azonban önálló ciklussá rendeződik (Útirajzok). A Kosztolányi útirajzait közreadó gyűjteményes kötet az utazások során írt cikkekkel egy kötetben közli Kosztolányi utazással kapcsolatos verseit, köztük az Esti Kornél rímeit. Kosztolányi Dezső: Európai képeskönyv. Vál. Réz Pál. Bp.: Szépirodalmi 1979.

[18] Életrajzi ihletettség alatt a szöveg saját világában életrajziként beállított szöveghelyekre gondolok, melyeket a lírai alany, Esti Kornél élt át. Noha vannak átfedések a biografikus szerző életének fontos színhelyei, valamint a szövegben Esti utazási élményeként rögzített városok között (Szabadka, Budapest), ezek nem feleltethetők meg egyértelműen az empirikus szerző, Kosztolányi Dezső utazási élményeinek.

[19] A Barkochba című novellában ez a rímfaragó aktivitás a munkanélküli írók legfőbb tevékenységeként az írói-költői alkotás torzult formája lesz az elbeszélő Esti Kornél számára: „Egyre kevesebbet írt. Utóbb csak a költeményeinek címét, vagy rímeit írta meg, mint a legszükségesebbeket, megmentve belőlük a forma mozgatóerejét, a lényeget. (...) Ezek az alkotások, melyektől én nem tudnám teljesen megtagadni az érdekesség varázsát, művészetének már ferdülését és csenevészségét mutatják." Kosztolányi Dezső: Barkochba. In: Kosztolányi Dezső összes novellája. S.a.r. Réz Pál. Bp.: Helikon 1994. 1070-1071. (Kiemelés É. L.) Ugyanakkor a rímekre orientált költői magatartás, a szavakkal való játék, „öncélúsága" ellenére a költői tevékenység elidegeníthetetlen lényege: „Mit tehettek? Hát játszottak. Játszottak velük a szavak, ennélfogva ők maguk is játszottak. Vagy minthogy az író munkája a velejében játék, >>dolgoztak<<. Játszottak és dolgoztak, hiábavaló mesterségük hiábavaló eszközeivel. Játszottak a magánhangzókkal és a mássalhangzókkal, folyékonyan beszéltek csupán e-vel, amikor is a katonaság egyszerűen fegyverekkel felszerelt emberek felfegyverzett serege volt". „Játszottak pedig főképp magukkal a szavakkal, a nyelv e rejtélyes parányaival, a nyelv e fölbonthatatlannak vélt elemeivel (...) s munka közben diadalmasan fedezték fel, hogy a rőt rezeda visszafelé olvasva: a dezertőr, vagy az ingovány visszafelé olvasva: nyávogni, a kiválóbbak pedig közülük nemsokára hosszú verseket és elbeszéléseket tudtak írni, melyek elülről hátrafelé olvasva majdnem olyan értelmesek, mint hátulról előre olvasva". Kosztolányi Dezső: Barkochba. i. m. 1071; 1072. (Kiemelések az eredetiben).

[20] Foucault, Michel: Mi a szerző? In: Világosság 1981/7. Melléklet 30.

[21] Vö. Foucault, Michel: Mi a szerző? i. m. 29.

[22] Kosztolányi Dezső: Esti Kornél. In: Kosztolányi Dezső összes novellája. i. m. 771.

[23] Kosztolányi Dezső: Esti Kornél újabb versei. In: Kosztolányi Dezső összegyűjtött versei. i. m. 635. Itt jegyzem meg, hogy Bori Imre az Esti Kornél újabb versei című szöveg kapcsán három kis versről beszél, a mű azonban csak két részből áll. (Vö. Bori Imre: Kosztolányi Dezső. i. m. 219.)

[24] Mindez összhangban áll Esti Kornél figurájának játékos attitűdjével, szeszélyes jellemével, prózaszövegbeli viselkedésmódjával és öncélú tréfáival: „Esti társaságában, mely csupa hasonszőrű, húszéves fickóból állott, nemegyszer előfordult az is, hogy valakit hirtelen, minden ok nélkül pofon akartak vágni, csak azért, hogy élvezzék a gyorsan támadt drámai helyzetet, s mintegy kísérletezzenek vele." Kosztolányi Dezső: Pofon. In: Kosztolányi Dezső összes novellája. i. m. 1004. Esti játékos attitűdje mellett a szeszély „erejét" hirdeti a Margitka című novella: „Ő már ekkor kedvelte az ilyen fanyar-gyerekes, ördögien-kotnyeles ötleteket, s annál inkább ragaszkodott hozzájuk, mennél kevesebb volt a céljuk." „- Lásd - szólt Esti, boldogan és elégedetten, hogy Margitkát végre bepártfogolta a családi közösségbe -, mégiscsak hatalmas a gondolat. Ez pedig nem is volt gondolat, csak afféle szeszély." Kosztolányi Dezső: Margitka. In: Kosztolányi Dezső összes novellája. i. m. 1048. Bori Imre Esti Kornél figurájának szeszély-filozófiáját az André Gide műveiben megjelenő „indokolatlan tett" (action gratuite) elméletével magyarázza. Bori Imre: Kosztolányi Dezső. i. m. 208-209.

[25] A recepció ilyen irányú álláspontjával és a nézetek részleges cáfolatával kapcsolatban l. Palkó Gábor: Esti Kornél: Kosztolányi Dezső. Kosztolányi Dezső: Esti Kornél. In: Újraolvasó. Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről. i. m. 188-197. A jelenség értelmezésével kapcsolatban ld. még: Mártonffy Marcell: Az én exodusa és az emlékezet iróniája. Kosztolányi: Esti Kornél, Tizennyolcadik fejezet. In: Újraolvasó. Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről. i. m. 216-223.

[26] Babits Mihály: Könyvről könyvre. In: Nyugat 1933/12. 688-689. A verset maga Babits is válaszként értelmezte, amint erre második bírálatának lábjegyzetében utal: „E cikk már kiszedve s nyomás előtt állott, amikor Esti Kornél éneke a Pesti Naplóban megjelent. Sajnálom, hogy Kosztolányi szintén félreértette múltkori írásomat, de örülök, hogy Ars Poeticáját maga is olyannak látja, amilyennek én jellemeztem, s versével mindenben igazat ad kritikámnak". (Nyugat 1933/13-14. 71.) A vers bírálatra írt válaszként való értelmezésével kapcsolatban vö. még „Kosztolányi ... az Esti Kornél éneké-t adta válaszul. Meg akarta magyarázni mintegy önmagát. A másféleségét". Király István: Vita és vallomás. i. m. 412.

[27] „Okkal költötte ezeket a sorokat Esti Kornélja számára Kosztolányi 1933-ban". „Nyilvánvalóan Esti Kornélnak a maga fiatalkori felfogását ajándékozta". „Nem lehet vitás, hogy ars poetica ez a költemény, s mindenekelőtt Esti Kornél ars poeticája: azt mondja el benne, milyen legyen a vers, ha már a >>költő<<, amikor a költészet és a valóság között választania kellett, a költészetet választotta, mint ahogy megköltője is az Ady-kérdés felvetésével ezt deklarálta". Bori Imre: Kosztolányi Dezső. i. m. 222; 220.

[28] Király István: Vita és vallomás. i. m. 440.

[29] Király István: Vita és vallomás. i. m. 443.

[30] Menyhért Anna: Esti Kornél énekel-e? A szerzőség kérdéséről Kosztolányi Esti Kornél éneke című verse kapcsán. In: Újraolvasó. Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről. i. m. 37-46.

[31] Menyhért Anna: Esti Kornél énekel-e? A szerzőség kérdéséről Kosztolányi Esti Kornél éneke című verse kapcsán. i. m. 42.

[32] Vö. „Esti Kornél tehát attól jön létre, hogy valaki - az implicit szerző - annak nevezi saját narratívájának keretében. Esti Kornél e narratíva szerint szerző, mert éneke van". Menyhért Anna: Esti Kornél énekel-e? A szerzőség kérdéséről Kosztolányi Esti Kornél éneke című verse kapcsán. i. m. 42.

[33] Szerzőség alatt a foucault-i értelemben vett szerző funkciót értem, azt a módot, ahogyan egy szöveg rámutat arra a figurára, aki látszólag kívül áll rajta és megelőzi őt. Szerzőről csupán abban az értelemben beszélek, amennyiben egy mű szövegének létrehozását tulajdonítjuk neki. A szerzőt tehát „éppoly tévedés lenne a valódi író oldalán keresni, mint a fiktív elbeszélőén; a szerző funkció éppen e kettő hasadásában, kettejük szétválasztásában és távolságában keletkezik". Foucault, Michel: Mi a szerző? i. m. 32.

[34] Culler, Jonathan: Aposztrophé. (Ford. Széles Csongor). In: Helikon 2000/3. 376-377.

[35] Az aposztrophé autopoétikus jellege figyelhető meg egy Kosztolányi által fordított orosz vers kapcsán is: „Ó, én dalom! fájdalmaim tanúja, / Sírd-sírd a bánatod. / Lelkem tüzébe kelsz s a szélbe zúgva / Hangod búsan zajog. / S a zord szívekről visszacsattan újra, / Mint szirtről a habok.".  Nekraszov, Nikolaj Alexejevics: Az orosz dal. In: Kosztolányi Dezső: Modern költők. (Külföldi antológia). Bp.: Élet 1914. 440.

[36] Ennek értelmében a versszöveg a bátor jelző kapcsán fenntart egy másik értelmezési lehetőséget is: a dal éppen azért bátor, mert kiszakad az én-ből annak ellenére, hogy még nem kész produktum, hanem éppen formálódó jelenség.

[37] A dal megszólítására a szöveg a tenéked alakot tartja fenn, ami megerősíti az ének megszólításának lehetőségét a neked / néked névmások együttes megjelenése kapcsán.

[38] Culler, Jonathan: Aposztrophé. i. m. 383.

[39] Culler az Ó-ban látja minden más aposztrophé gyökerét: „Az aposztrophé szemantikai referencia nélküli Ó[h]-ja más aposztrophékra, és így a fennkölt költészet eredetére és hagyományaira utal". Culler, Jonathan: Aposztrophé. i. m. 378. (Kiemelés az eredetiben.)

[40] Így van ez a Kosztolányi által fordított dalokban is: „Miért ez az együgyű, édes ének, / Mely altatgatja álmatlan szivem? / Mit adhatsz, kis bolond dal, a szegénynek..." Verlaine, Paul: Együgyű dal. In: Kosztolányi Dezső: Modern költők. i. m. 143. „Lelkem csupa virág, / A lelkem székesegyház! / Dal, ének ébredez, száz, / Vidám gyerek kiált." Merrill, Stuart: Húsvéti dal. In: Kosztolányi Dezső: Modern költők. i. m. 179. A címadás tekintetében lásd még: Maupassant, Gui de: A holdsugár dala (i. m. 210), Mombert, Alfred: Altató dal (i. m. 378), Goethe, Johann Wolfgang: Vándor éji dala. In: Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. S.a.r. Réz Pál. Bp.: Osiris 1999. 411. Az egyetlen ellenpélda talán Kölcseytől Zrínyi dala és Zrínyi második éneke.

[41] Erre a tényre korábban Menyhért Anna mutatott rá, aki a „betétdal" eltérő modalitását is érzékelte, ám ezt a dal (és nem Esti Kornél énekének) realizálódásaként értelmezte azáltal, hogy az >>ó<< kezdetű aposztrofikus felkiáltásokat automatikusan a dal képzetéhez kapcsolta. Menyhért Anna: Esti Kornél énekel-e? A szerzőség kérdéséről Kosztolányi Esti Kornél éneke című verse kapcsán. i. m. 40. Meglátásom szerint az aposztrofikus ó nem köthető kizárólag és egyértelműen a dalhoz, Culler példái között is számtalan óda és elégia szerepel. Úgy vélem tehát, hogy az Esti Kornél énekének hetedik versszaka nem azonosítható a vers kezdő sorában invokált dallal.

[42] A „semmi" életművön belüli jelentésrétegeit vizsgálva elsőként Szitár Katalin hívta fel a figyelmet arra, hogy Kosztolányinál ez a szó nem azonosítható kizárólagosan a fizikai megsemmisülés értelemben használt „nihil" szóval. A „semmi" versbeli előfordulásait vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy az életmű kezdeti szakaszában „az alkotói fantázia által teremtett világot jelölő szó a pálya vége felé közeledve (...) ars poétikus érvényre emelkedik". Szitár Katalin: A prózanyelv Kosztolányinál. i. m. 188.

[43] Kosztolányi Dezső: Esti Kornél éneke. In: Kosztolányi Dezső összegyűjtött versei. i. m. 419-422.

Fürst Design 2009