|
publikaciok / Haláltudat és alkotás Haláltudat és alkotás A szubjektum egzisztenciális határhelyzete Kosztolányi Dezső Játék első szemüvegemmel című versében*
„Ha félsz, a másvilágba írj át..."[1] Kosztolányi Játék első szemüvegemmel című verse a recepcióban kitüntetett helyzetű Számadás kötet darabjaként, a szerző ritkán említett, kritikai érdeklődést nem keltő versei közé tartozik.[2] A versalakzatok sokaságát felvonultató gyűjtemény befogadástörténete egyértelműen a lazább szerkezetű, rapszodikus menetű, hosszabb költemények (Hajnali részegség, Halotti beszéd, Marcus Aurelius) leírása és értelmezése felé tolódott el, ami a rövidebb terjedelmű, de formai szempontból hermetikusabb versek - Bárdos László terminológiájával élve „kisszerkezetek" - interpretációját háttérbe szorította.[3] Az emberi egzisztencia határhelyzeteit a búcsúzás gesztusában megragadó versek (Harsány kiáltások tavaszi reggel, Őszi reggeli, Ha negyvenéves..., Vörös hervadás) főbb jellemzője a szűkszavú, sűrítetten komponált, redukált anyagfelhasználású írásmód, a rímtelenség, valamint a strofikus tagolás hiánya.[4] A kötet verseit vizsgálva feltárható azonban egy harmadik, a korábbi kutatás érdeklődési körén kívül eső verstípus is, mely szokatlan strófaszerkezetével hívja fel magára a befogadó figyelmét. Az Életre-halálra, a Játék első szemüvegemmel, illetve a Litánia című versekben a strofikus felépítés alapját adó versmondatok közös jellemzője a hangsúlyozottan dichotomikus tagolás, mely az egyszavas verssorok redukált formájával szembesíti az értelmezőt. A nyelvi ökonómiából következő zártság tehát e verseknek is jellemzője, a versszöveg létesülését rímhelyzetükből adódóan aktívan irányító egyszavas sorok hatására azonban felerősödnek a szavak közötti szimbolikus megfelelések, illetve a motivált rím teremtette jelentéspárhuzamok, miközben a soráthajlások keltette széttagoltságból adódó disszonáns vershangzásban a sorvégi összecsengések a Kosztolányi-rím harmóniateremtő szerepét teszik explicitté. A Játék első szemüvegemmel című vers azonban nem csupán formai szempontból, hanem egzisztenciális problémafelvetéséből adódóan is érdeklődésre tarthat számot. Kosztolányi e versében ugyanis a létezés dimenzióinak verstémává avatása, valamint a saját elmúlásával szembesülő létező határhelyzetének tudatosítása egy eszményi mögöttes világ létezésének lehetőségét is fölveti. A Számadás verseinek a „semmi"-hez közelítő halálélménye tehát a Kosztolányi-versektől oly kategorikusan megtagadott túlvilági létezés gondolatával válik árnyalhatóvá.[5] A vers címe alapján a gyerekkori tárgy az emlékek felidézésének médiuma, mely az én aktuális helyzetéből adódó analóg szituáció megjelenítőjeként (a szemgyengeség, „vaksi hályog" miatt újból szemüveget kell viselnie) az öregség és elmúlás tényével szembesít. A verskezdet még utal a messzelátás betegségére („Messze / lát már szemem"), a konkrét térbeli messzeség azonban szakrális jelentésvonatkozással kiegészülve („áldott ködökbe veszve") a végtelenség felé tágítja az emberi szemmel belátható teret. A szem tükre a horizontálisan és vertikálisan kitágított tér kozmikussá növelt távlatait egy pontba sűríti, és a versbeszélő én-t avatja a tér centrumává.[6] A messzeség versbeli megjelenítése eltér alapvető térérzékelésünktől, ami jelzi, hogy nem testi, hanem tudati működést határoz meg. A tudat vonatkozási pontja azonban még így is felülírja hétköznapi léttapasztalatunkat: ahelyett, hogy a föld volna a középpont, hirtelen az éghez kapcsolódunk („Nem mer / közelbe nézni, rút a föld, az ember."). A messzeségben felsejlő világ megjelenítői az égitestek, melyek az istenekre jellemző attribútumokból adódóan a földön túli, szakrális szféra képzetét idézik fel a befogadóban.[7] A hegy szimbolikája felerősíti az égitestekhez kapcsolható asszociációt, amennyiben feltételezett központi helyzetéből és égbe törő látványából adódóan ég és föld találkozási pontjaként, az istenek lakhelyeként és a misztikus felemelkedés lehetőségeként értelmezhető.[8] A hegységhez kapcsolódó fogalmak (hűs tisztaság; csillagos, nagy egység) a tökéletesség formáiként egyfajta idilli állapotot jelenítenek meg, és a lírai alanyt az örök dolgok vonatkozásrendszerébe állítva szembesítik saját elégtelenségével („rút a föld, az ember."). Előttünk áll tehát az örök isteni fényében értelmezett véges ember, abban az egzisztenciális határhelyzetben, amikor saját végességét, mulandóságát tudatosítja („Fájóbb / ami valóság, mint e vaksi hályog"). Ez a tapasztalat az én korábbi pozíciójának újragondolását teszi szükségessé („Ottan / fut a világ. Vagy tőle én futottam?"), ami a múltbéli tapasztalatok értelmezését kettős meghatározottságban - égi és földi szféra viszonylatában - teszi lehetővé. A kérdésfelvetés az én mozgásának irányára vonatkozik, az ottan határozószó versbeli többértelműsége azonban a kiindulási pontot is relatívvá teszi. Amennyiben az ottan lexémát a legközelebbi versbeli referensre, a „közelre", és nem a messzeségre vonatkoztatjuk, a lírai alany tudati tevékenysége a földi valóságtól (rútságtól) elszakadó és az idilli állapothoz közelítő magatartásként, a haláltudat kifejeződéseként válik interpretálhatóvá.[9] Kosztolányi e versében azonban a halállal való szembesülés a Számadás korszakának más verseitől eltérően a gyerekkora való emlékezés ellentmondásosnak tűnő formáját veszi föl. A vers szerkezete bár retrospektívnek tűnik, valójában proleptikus, előretekintő; a magát hangsúlyozottan én-ként aposztrofáló versbeszélő látszólag emlékezik, valójában azonban a „jövőbe" tekint: „Lássam / a régi képet rajtad égi másban". A látás tehát valamilyen jövőbeli eseményre vonatkozik, a gyerekkor képei ennek értelmében a létezés egy későbbi formájának megsejtését teszik explicitté. Az égi más kifejezés kettős és széttartó jelentése azonban nemcsak az analógiát mondja ki a más szó 'másolat, hasonmás' értelmén keresztül, hanem eredeti 'nem ugyanolyan, nem ugyanaz a dolog' jelentései által a lírai én korábbi tapasztalatára, a földi és égi világ között fennálló lényegi különbségre is utal. A más szó melléknévi használatának jelentése ('múlt, elmúlt') nyelvileg teszi motiválttá a régi kép és az égi más versbeli összetartozását, a szó belső formája által megerősítve a régi - égi jelzők részleges hangalaki egyezését.[10] A vers második felét tehát az időbeli messzeség kettős - egyszerre múltba és jövőbe tekintő - irányultsága szervezi. A szóismétlés („megleled-e messze-szállt szerencsém") létrehozza a tematikus kapcsolatot a szöveg két része között, a térbeli és időbeli messzeség közös jellemzőjére, a tökéletességre irányítva a befogadó figyelmét: „Tiszta / gyermekkorom reggeljét hozd te vissza". Noha mind a reggelhez, mind a gyermekkorhoz a kezdet szemantikája kapcsolható, Kosztolányinál a gyermek-lét elsősorban nem az emberi élet kezdeti szakaszaként és a felnőtté válás kiindulópontjaként értelmezendő, hanem sokkal inkább létállapotként, amin keresztül a teljesség ideálja fogalmazódik meg. A gyermekkor, ami Kosztolányi e versében a romlatlanság képzetét aktivizálja,[11] a tiszta jelzővel egészül ki, ami a térbeli messzeségben megteremtődő harmóniára utal vissza (hegység hűs tisztasága). Nemcsak a távolban regisztrált világnak, hanem a gyerekkori tájnak is jellemzője a tökéletesség, amit egyfelől a drágakő-metafora („Kristály / gyémánt-havat, melytől gyöngyös a friss táj"), másfelől a hóhoz kapcsolódó pozitív asszociációk (fehérség, tisztaság, szépség) keltenek életre. A gyermekkorhoz a versben a teljesség egyéb formái, a béke, a rend és a biztonság („apám kezét, mely engem el nem enged") kapcsolódnak, az anya alakja pedig a túlvilág képzetével kapcsolódik össze („Békét, / anyám szemének túlvilági kékét"), amit nemcsak a szóforma versbeli megjelenése, hanem a kék színhez kapcsolódó szimbolika is jelez.[12] A szem tehát a végső dolgok szemlélésének metaforája a szövegben: mindkét előfordulása a transzcendensre irányultságot teszi explicitté („Messze / lát már szemem áldott ködökbe veszve"; „anyám szemének túlvilági kékét"). Az anya alakjának versbeli megidézése ennek értelmében ismételten saját végességével és mulandóságával szembesíti a lírai alanyt. A gyerekkor (múlt) így a versbeli én számára saját haláláról való előzetes tudásként artikulálódik („Ablak, / mutasd nekem, hol az a boldogabb lak"), hiszen a boldogabb lak a végtelen tér és idő „realizálódásaként", a túlvilági szféra szinonimájaként értelmezhető. Ezt támasztja alá a szöveg egyik intertextusaként az Aranysárkány befejező mondata is: „De aztán [az asztal] egyik lába hatalmasan magasba lendült, úgyhogy majdnem feldőlt, s a szellem [t.i. Novák Antal szelleme] erősen, határozottan kettőt koppantott, ezáltal közölve leányával, hogy ott, ahol most van, a végtelen térben és időben, a világűrben és semmiségben, valahol a Vénusz és Szíriusz között, már boldog".[13] (Kiemelés É. L.) A megnyilatkozás „tétje" tehát a versbeszélő számára az ismeretlenről való tudás megszerzése (és nem az ismeretlen létezésének igazolása, amit a hol van? kérdés feltevésével egyidejűleg már eleve létezőként fogad el), amit a vers első sora a ködbe vész kifejezés által tesz nyilvánvalóvá. A verssor a szó másodlagos 'homály' jelentését előhívva a ködhöz a láthatatlanság, az elrejtés szemantikáját kapcsolja. A lírai alany tevékenysége tehát kezdettől fogva valami rejtett, nem látható dolog felfedésére irányul, ami meglátásom szerint a létezés jövőbeni dimenzióját érinti. A vers időszerkezetét a jelen idejű igealakok határozzák meg, az egyetlen múlt idejű igealak (futottam) mindkét idősíktól független, nem köthető sem a „messzelátás", sem a gyermeki múlt állóképekben ábrázolt jelenéhez. A költői képzelet saját nyelvének terén belül tehát összetett temporális struktúraként a kezdetet és a véget egyaránt magába foglalja. A címben megjelölt szemüveg ennek értelmében egyszerre a múltba tekintés és a jövőbe látás médiuma. Az időbeli messzeség kettős irányultságú, a jelen dimenzióját kitágítva folyamatos, a múltat és a jövőt egyszerre - sőt egymáson keresztül - szemlélő, megszakítás nélküli időtartamot vezet be, ami kívül áll a hétköznapi időtapasztalaton. Egy olyan folyamatos jelennel van tehát dolgunk, amit időtlenségként ragadhatunk meg. Ezt teszi nyilvánvalóvá a vers harmadik szakasza is a két égitest együttes megjelenése által („nap tündököl neki és hold világol"), ami nemcsak a tér, hanem a nappal és az éjszaka folytonos körforgásán keresztül az idő végtelenségét is jelzi. Ennek az időtlen jelennek versnyelvi felépülését az aposztrophé biztosítja: a felszólító módú igealakok (mondd, hozd te vissza, lássam, mutasd nekem) a megszólítottat (lencsém, ablak) a versben megjelenített jelen időtől független, időtlen jelenben helyezik el, „egy speciális temporalitásban, amely helyszíne minden olyan pillanatnak, amelyben az írás 'most'-ot mondhat. Ez inkább a diszkurzus, mint a történet ideje".[14] Az aposztrophé ideje, mely csakis a kimondás jelenére vonatkoztatható, képes arra, hogy a múlt eseményeit a jelen számára hozzáférhetővé tegye oly módon, hogy az aposztrofikus költemények „a temporális oppozíciót egy fikcionális, non-temporális oppozícióval cserélik fel, azaz a referenciális temporalitást a diszkurzus temporalitásával helyettesítik".[15] Kosztolányi versében a különböző idősíkok - a látás jelene (fény vetül, tündököl, világol, fut), a futás múlt ideje (futottam), a messze-szállt gyermeki múlt jelenként ábrázolt képei (gyöngyös a friss táj; apám kezét, ki engem el nem enged; rádereng szobámra), melyek jövőbeni tapasztalatként artikulálódnak - az írás most-jában, az aposztrophé jelenében összegződnek. Azok a versszakok, melyekben nincs ige, a nominális ábrázolás révén szintén egyfajta időtlen jelenlétet hordoznak („Hegység / hűs tisztasága, csillagos nagy egység.", „Békét, / anyám szemének túlvilági kékét."). A szöveg valójában többféle idősíkbeli kép időtlen egymás mellé rendelése, amit az aposztrophé jelenlétként idéz meg. A valaha jelen-, de most már eltűnőben lévő gyerekkor tehát a kimondás (írás) idejébe helyeződik át, ami közel s távol oppozíciójának megszűnését eredményezi, szükségképpen átértelmezve és átalakítva ezáltal a múltbéli tapasztalatot. „Az ilyen lírában probléma vetődik fel: valami egykor jelenlévő veszve vagy eltűnőben van; ez a veszteség elbeszélhető, de az időbeli szekvencialitás visszafordíthatatlan, akárcsak maga az idő. Az aposztrophé kimozdítja ezt az irreverzibilis struktúrát azzal, hogy kitörli a jelenlét és távollét közötti oppozíciót az empirikus időből és a diszkurzív időbe helyezi át. Az A-tól B-ig való temporális mozgás az aposztrophé internalizációja által A és B közti visszafordítható váltakozássá válik: a jelenlét és a távollét játékát immár nem az idő, hanem a költői hatalom irányítja".[16] Ez teszi lehetővé a lírai alany számára a retrospektív szituáció proleptikus értelmezését, a kezdet szemantikai terén keresztül a végső dolgok megértését. Culler a költészetben kétféle, narratív és aposztrofikus erő működését konstatálja, és úgy véli, hogy a lírai műveket jellemzően az aposztrofikus erő szervezi. Ha a versben élőlényekkel és tárgyakkal találkozunk, hajlamosak vagyunk arra, hogy narratív struktúrában helyezzük el őket. Ám ha ezek vocativ formában vannak jelen a lírai szövegben, azzal asszociálódnak, amit időtlen jelennek nevezhetünk, és „ellenszegülnek annak, hogy elbeszélhető eseményekként szerveződjenek meg, mivel úgy kerülnek a versbe, mint annak az eseménynek az elemei, amivé a költemény lenni kíván".[17] Történés helyett tehát létesülésről beszélhetünk az aposztrofikus erő által vezérelt versekben. „A vers invokálhat tárgyakat, embereket, formákkal és erőkkel rendelkező időtlen teret, amelyeknek múltjuk és jövőjük van, de amelyek potenciális jelenként vannak megszólítva. Semminek sem kell történnie az aposztrofikus költeményben (...), hiszen magának a versnek kell történéssé válnia".[18] Az aposztrophé így nem reprezentációja egy eseménynek, hanem megteremt egy fiktív, diszkurzív eseményt. Kosztolányi verse úgy idézi meg a múltat és a jövőt, hogy az időbeli jelen-, illetve távollétet az invokáció által (lencsém, mondd; ablak, mutasd nekem) egy aposztrofikus jelenléttel helyettesíti, magára a versszöveg létesülésére helyezve ezzel a hangsúlyt. A vers címe ennek következtében új értelemvonatkozásokkal telítődik. A játékcselekvés ösztönösségét, öntudatlanságát kifejező játszadozik, babrál valamivel jelentés[19] a költői tevékenység metaforájává válik. Mivel a címben jelölt szemüveg a szövegben az emlékképek felidézésének és a látomások előhívásának egyaránt médiuma, a címbeli játék a verset tér és idő, múlt és jövő, közel és távol dichotómiái által irányított gondolatjátékként, a fantázia játékaként is értelmezhetővé teszi, amit az alkotás sajátos formájaként interpretálhatunk. A versszövegben azonban a szemüveg nem referencializálható tárgyként vagy önálló szóformaként, hanem metaforaként van jelen (lencsém, ablak), ami a szemüveggel való játékot magával a versírással teszi azonosíthatóvá. A metaforizált szemüveg a többszöri invokáció által („Lencsém, / mondd, megleled-e messze-szállt szerencsém?" ; „Ablak / mutasd nekem, hol az boldogabb lak?") az írás most-jába helyeződik át, ami a versszöveg létesülését a szemüvegtől - helyesebben annak transzformációjától - elválaszthatatlan folyamatként mutatja be. Ezt a folyamatot teszi explicitté a vers címének - Játék első szemüvegem/mel - versszöveggé történő anagrammatikus szétírása is.[20] A vers címében aktivizált -em- / -me- hangszekvencia első versszakbeli tükrös szerkezetű rekurrenciája (Messze / lát már szemem áldott ködökbe veszve) a vers címének grafémák szintjén történő újraírásaként értelmezhető. A három versszaknyi szünet után ismét megjelenő hangkapcsolat-ismétlődés az első versszakbeli előfordulás variációjaként realizálódik: két szótag ismétlődik az első sorban, egy pedig a másodikban (Nem mer / közelbe nézni, rút a föld, az ember). Az újabb - immár csak két versszaknyi - szünet után ismét felszínre törő szekvencia a hangkapcsolat új variánsát (-ém) vezeti be (Lencsém, / mondd, megleled-e messze-szállt szerencsém), miközben a címben és az első sorban egyaránt aktivizálódó -sze- anagrammát is újraírja. A szemüveget metaforizáló és invokáló első szöveghelyen tehát minden más versszaknál szembetűnőbben történik meg a szemüveggel folytatott „nyelvi játék", a szóforma anagrammatikus újraírása. A következő hét strófában egy kivételtől eltekintve mindenütt feltűnik a hangkapcsolat valamely formája, az ismétlődés számának csökkenésével egyidejűleg megjelenik továbbá a -má-/ -ám- hangkapcsolat, mely a gyermekkor emlékeinek szavait jelöli ki: gyémánt, anyám, apám, ámbra, szobámra, másban. Az új hangkapcsolat megjelenésének első szavaként a gyémánt a korábbi hangkapcsolatot is aktivizálja. Az -ém- / -má- hangkapcsolat-együttes a közös m hang által a kiinduló szekvencia transzformálódásaként, átváltozásaként válik értelmezhetővé. A következő versszakokban a két domináns hangkapcsolat variánsai együtt vannak jelen, kivéve az utolsó előtti szakaszt, ami éppen a kiinduló szekvencia eltűnésével szólít fel értelmezésre (a hangkapcsolatok szövegbeli előfordulását összefoglalva a fejezet végi függelék mutatja). A Lássam / a régi képet rajtad égi másban versmondatban a má- szekvencia önálló megjelenése éppen az értelmezés szempontjából kulcsfontosságú más szót jelöli ki. Amennyiben a régi képet a szemüveg szó írásképeként, illetve a vers címének grafémikus megjelenéseként azonosítjuk, annak „mását" a kezdeti litteráris kapcsolatot szétíró, majd átalakító versszövegben jelölhetjük meg. A költői tevékenység ennek értelmében egy másik világba való átírásként, átíródásként válik értelmezhetővé, ami az átíródás tereként a szöveg szakrális vonatkozásai által, valamint a fejezet mottójául választott intertextuson keresztül („Ha félsz, a másvilágba írj át...") egyszerre tartja fenn a költészet világának és a túlvilágnak más-világként történő asszociálását. A versszövegben a két értelemvonatkozás kölcsönösen fenntartja egymást, ami azt jelzi, hogy a versbeli szubjektum számára a költői tevékenység, az írás által nyílik lehetőség a haláltudatból fakadó egzisztenciális határhelyzet tudatosítására és feldolgozására. A Játék első szemüvegemmel című vers referencializálható témájának költői témává avatása, illetve a hozzá kapcsolható egzisztenciális problémakör felvetése az életműben először prózaszöveg formájában Szemüveg címen látott napvilágot.[21] Az életművön belüli intertextuális kapcsolatot a cím és a témaazonosság mellett számos szövegrészlet bizonyítja. Mivel az első szemüveg „valóságtapasztalatként" és szövegen kívüli referenciával bíró témaként a Szemüveg című novellában jelenik meg, a vers címében jelölt „játéknak" az intertextuális olvasat felől nézve már nem az első olvasóeszköz, hanem az azt témájává tevő novellaszöveg lesz a jelöltje. Ennek értelmében a vers az első szemüveggel mint szövegkorpusszal, vagyis a Szemüveg című novellával folytatott intertextuális játékként is értelmezhetővé válik, tovább árnyalva a versszöveg címe kapcsán feltárt értelmezési lehetőségeket.[22] Úgy vélem, hogy a versszöveg számos intertextusa nyomán megengedhető, hogy a Culler-féle írás „most"-ját a versalkotás szövegre reflektáló, a saját szerzői korpuszt folytonosan szem előtt tartó és azt alakulásában bemutató autopoétikus szövegaktusként interpretáljuk a Játék első szemüvegemmel című vers esetében.
Függelék
Játék első szemüvegemmel
Messze lát már szemem, áldott ködökbe veszve.
Tükrén csak tengerekről, ormokról vetül fény.
Távol nap tündököl neki és hold világol.
Hegység hűs tisztasága, csillagos, nagy egység.
Nem mer közelbe nézni, rút a föld, az ember.
Fájóbb ami valóság, mint e vaksi hályog.
Ottan fut a világ. Vagy tőle én futottam?
Lencsém, mondd, megleled-e messze-szállt szerencsém?
Tiszta gyermekkorom reggeljét hozd te vissza.
Kristály gyémánt-havat, melytől gyöngyös a friss táj.
Békét, anyám szemének túlvilági kékét.
Rendet, apám kezét, ki engem el nem enged.
Ámbra zsarátnokot, mely rádereng szobámra.
Lássam a régi képet rajtad égi másban.
Ablak, mutasd nekem, hol az a boldogabb lak? * A tanulmány anyaga Az irodalom „tudománya": a műértelmezés lehetőségei című irodalomtudományi és műértelmező workshop műelemző szemináriumán formálódott, melynek S. Béres Bernadettel közösen voltam moderátora. A műértelmező workshopra A Magyar Tudomány Ünnepe - „A tudomány iskolája" című akadémiai rendezvénysorozat keretében került sor a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának szervezésében. [1] Kosztolányi Dezső: Ének a semmiről, in: Kosztolányi Dezső összegyűjtött versei, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1980, 460. o. [2] A vers szövegére a következő kiadás alapján hivatkozom: Kosztolányi Dezső: Játék első szemüvegemmel, in: Kosztolányi Dezső összegyűjtött versei, i. m. 434-435. o. [3] Vö. Bárdos László: Változatok a búcsúzásra, Kosztolányi kisszerkezeteiről a Számadás három verse alapján, in: Mész Lászlóné (szerk.): A rejtőző Kosztolányi, Esszék, tanulmányok, Tankönyvkiadó, Budapest, 1987, 130. o. [4] E verstípus részletes leírásával kapcsolatban lásd: Bárdos Lajos: i. m. 129-139. o. [5] Szegedy-Maszák Mihály hívta fel a figyelmet arra, hogy az istenhit az író világnézetének döntő tényezője, Kosztolányi fő művei pedig a vallásosság sajátos változatát képviselik: „Kosztolányi fő művei - A szegény kisgyermek panaszaitól a Számadás korszakának költészetéig, az Aranysárkánytól az Esti Kornélig s általában a legjobb elbeszélésekig - a vallással küszködésnek olyan változatát képviselik, melyeket csakis gondolkodástörténeti szempontok figyelembevétele, így Nietzsche hatásának alapos mérlegelése után lehet majd pontosan jellemezni". Szegedy-Maszák Mihály: Nézőpont és értékszerkezet A véres költőben, in: A rejtőző Kosztolányi, i. m. 65. o. (Kiemelések az eredetiben.) [6] A tükrén fény vetül hiányos birtokos szerkezet birtokosa grammatikailag az előző szakasz szemem lexémája lehet, ami a szem a lélek tükre elkoptatott (halott) metafora megfordításaként interpretálható. A szakasz a két tag felcserélésével megújítja és átértelmezi a sablonossá vált trópust (a szemem tükrén, vagyis a lelkemen csak tengerekről, ormokról vetül fény), így a verssor a belső látás, az intellektuális-spirituális megvilágosodás lehetőségeként interpretálható. A következő versszak igéi (tündököl, világol) belső formájukban szintén a látás szemantikáját hordozzák: a tündököl szó a 'látszik, szembeötlik' jelentésű tűnik ige származékaként, míg a világol ige a 'fény' és a 'látóképesség' jelentéselemeket hordozó világ szó képzett szavaként. A vizsgált szavak jelentésével kapcsolatban mondottakat vö. a TESzA magyar nyelv történeti - etimológiai szótára I-III, főszerk.: Benkő Loránd, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967,1970, 1976. (III. 1012; 1144.) megfelelő címszavaival: [7] A nap szinte minden vallás számára a legfőbb istenség szimbóluma, a hold köztudottan az átváltozás, a halál és az újjászületés, míg a csillagos ég számos mitológiában a túlvilági élet jelképe. [8] Vö. Jelképtár, szerk. Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemadám György, Helikon Kiadó, Budapest, 1994, 93-94. o. [9] A halál-tudat kifejeződése - a vers egyik intertextusának bevonásával - a szemüveghez kapcsolható konnotációkon keresztül is megerősítést nyer. A Meztelenül kötetben megjelent Régi pajtás szemüveggel című vers a szemüveghez az elmúlás szemantikáját kapcsolja, amit a szövegben az élettelenség képzetét involváló jéghártya-metaforával helyettesít: „Virgonc szemeden is üveg van, vékony jéghártya rajta," (...) „Én nézem egyre, nézem a szemed most, az ismerős, víg, régi szemed, befagyva ott a jégben, a jég alatt lenn. Milyen nyugodt és távoli, milyen bölcs, majdnem hideg már."[9] (Kiemelések É. L.) A fiatalkori elevenségtől (virgonc szem) az öregkor jelképévé váló szemüvegen (jéghártya) keresztül az öregkori mozdulatlanságig (szemed befagyva) jut el a szöveg úgy, hogy a hidegség és élettelenség képein keresztül mindvégig a halál szemantikáját hordozza. Kosztolányi e versében is jelen van a távolság, ám itt nem a messzeségben feltáruló végtelen, hanem az emberi lélek mélységének értelmében. Noha a szemüveg még nem a lírai alany személyéhez kötődik, közvetett módon mégis önreflexióhoz, az elmúlás tényének felismeréséhez vezet: „De az enyém [ti. szemem] az forró, cimborám, lásd, / csorog a könnytől". (Kosztolányi Dezső összegyűjtött versei. i. m. 379-380. o.) [10] A más szó jelentésével kapcsolatban mondottakat vö. a TESz megfelelő címszavával. (II. 852.) [11] Kosztolányi költészetében a gyermekkor és a tisztaság képzetének összekapcsolása korántsem evidens. A rút varangyot véresen megöltük című versben például a gyermeki gonoszság, míg a Kis Mariska című költeményben a gyermeki romlottság jut kifejezésre. Vö. Kosztolányi Dezső összegyűjtött versei, i. m. 129; 206. [12] A keresztény mitológiában a kék szín az ég, a levegő és a víz színe, ami a tisztaságot, az igazságot és a hűséget jelképezi. A magyar népi hagyományban éppúgy, mint az antik világban csak elvétve jelenik meg, ami arra enged következtetni, hogy mint az égnek és a végtelenségnek a színe, szent lehetett. Vö. Jelképtár, i. m. 205. [13] Kosztolányi Dezső: Aranysárkány, in: Kosztolányi Dezső összes regényei, i. m. 464. o. A regény egy másik részlete - melyben Hilda és Novák Antal egy messzelátón keresztül a távoli csillagokat szemlélik - szintén a vers egyik intertextusának tekinthető. A jelenet Novák kijelentésével zárul: „Jobb nekünk itt lenn a földön". (i. m. 356. o.) Úgy vélem, hogy a szöveg szimbolikáját figyelembe véve, levonható az a következtetés, mely szerint égi és földi boldogság kérdését tekintve - a versszöveghez hasonlóan - a regény is a túlvilági boldogság kitűntetettsége felé mutat. Novák álláspontjának változásaként az a szövegrészlet jelölhető meg, melyben a zsidó és keresztény hagyomány különbözősége fogalmazódik meg evilág és túlvilág kérdését tekintve: „Az ő öröksége más volt. Egy optimizmus, hogy már szabad, s az áldott vértől megváltottan élhet, szegényen és igénytelenül a hivatásának, s egy pesszimizmust, hogy a változhatatlan világ a siralom völgye marad most és mindörökké". (i. m. 403. o. Kiemelés É. L.) [14] Culler, Jonathan: Aposztrophé, (ford. Széles Csongor), in: Helikon, 2000/3, 383. o. [15] Culler, Jonathan: Aposztrophé, i. m. 383. o. [16] Culler, Jonathan: Aposztrophé, i. m. 383-384. o. [17] Culler, Jonathan: Aposztrophé, i. m. 383. o. [18] Culler, Jonathan: Aposztrophé, i. m. 383. o. [19] A játék 'babrál' jelentését éppen a szemüveg kapcsán a szöveg egyik intertextusa teszi explicitté: „Babrált valamit. Kezében sárgaréz szemüvegvázat tartott, melybe különböző üvegeket lehetett rakni". Kosztolányi Dezső: Szemüveg, in: Kosztolányi Dezső összes novellája, (s.a.r. Réz Pál), Helikon Kiadó, Budapest, 1994, 1301. o. Hasonlóan értelmezhető a játék Babits Mihály Játszottam a kezével című versének címében. [20] Ehhez hasonló folyamatot demonstrál a Csacsi rímek között hátrahagyott Játék egy magyar író nevére című rímjáték is, menyben az író nevének hangformája irányítja a rímképzést a hangforma tagolásától (szétírásától) függően új és új jelentéssel telítve azt: „Tömörkény! / Van írásában némi vad, / tömör kény! / S úgy zeng szava, mint az ágyú, / melyet töm Örkény!". Kosztolányi Dezső összegyűjtött versei, i. m. 619. o. (Kiemelés É. L.) [21] Kosztolányi Dezső: Szemüveg, in: Kosztolányi Dezső összes novellája, i. m. 1300-1303. [22] A vers címében jelölt játék szöveginterpretáció során feltárt jelentésrétegeit tehát így foglalhatjuk össze: 1. öntudatlan játéktevékenység, babrálás, 2. tudati működés, fantáziajáték, 3. költői tevékenység, azaz metaforizálás és invokálás által véghezvitt nyelvi játék, 4. a szemüveg szó hangformájával végzett anagrammatikus játék 5. a Szemüveg című novellával való intertextuális játék. |
||