publikaciok / Kosztolányi és Nietzsche nyelvelméletéről

Érfalvy Lívia

A motivált szójelentéstől a konvencionális megnevezésig

Kosztolányi Dezső és Friedrich Nietzsche nyelvelméletének analóg vonásai

A klasszikus Kosztolányi-monográfiák[1] mellett az utóbbi évtizedekben két irányba fejlődött tovább a Kosztolányi-életmű értelmezése. Egyfelől a maga egzisztenciáját problémaként megélő ember vizsgálata került a középpontba, mely az egzisztenciális-, illetve lélektani szempontú kutatási irányt nyitotta meg a Kosztolányi-recepció számára.[2] Az életművel foglalkozó újabb tanulmányok másfelől arra a nyelvi tapasztalatra és nyelvszemléleti fordulatra hívták fel a figyelmet, amit Kosztolányi gondolkodásmódja képvisel a magyar irodalomban, és amely döntő módon hatott a későmodernség alkotóinak nyelvszemléletére.[3] A szerző nyelvfelfogásának hátterében álló eszmetörténeti hatások közül a korábbi recepció elsősorban Humboldt nyelvbölcseletét jelölte meg e szemlélet elsődlegesen lehetséges forrásaként, fenntartva, hogy Kosztolányi állításai a nyelvről számos más szerző - köztük Novalis, August Wilhelm Schlegel, Edward Sapir - nyelvi vonatkozású kijelentésével  analógiát mutatnak.[4] Az eddigi vizsgálódás főbb irányvonalain azonban kívül esett egy a Kosztolányi-életmű egészét meghatározó hatás: Friedrich Nietzsche filozófiájának nyelvi szempontú vizsgálata.

Természetesen a két szerző nyelvről vallott nézeteinek összehasonlító vizsgálata több problémát is felvet. Vajon Nietzsche és Kosztolányi esetében helytálló-e a tanulmány alcímében megjelölt nyelvelméletA nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról című esszé, illetve Az antik retorika vázlata című 1874-es előadás[5] - nem alkot egységes nyelvfilozófiai rendszert. A többnyire időrenden alapuló életműkiadások szintén egymástól elválasztva teszik közzé a két szöveget, noha a legújabb szakirodalom már egyértelműen összetartozó művekként kezeli Nietzsche nyelvi tárgyú írásait.[6] kifejezés, vagy célszerűbb lenne kissé általánosítva inkább nyelvszemléletről beszélni? A nietzschei filozófia aforisztikus jellegéből adódóan ugyanis a szerző nyelvfilozófiájának két fontos dokumentuma - az 1873-ban írott

Kosztolányi esetében még szembetűnőbb az egységes nyelvelméleti rendszer hiánya. Igaz ugyan, hogy a magyar költő a nyelvről elméleti igénnyel és tudatossággal írt és gondolkodott, művészetének „anyagához" mégis elsősorban íróként, költőként, műkedvelő nyelvészként és nyelvművelőként közelített; nem művelt tehát módszeresen építkező, szakszerű (nyelv)filozófiát. Kosztolányit Nietzsche műveiben sem elsősorban az „eszme", sokkal inkább a szövegek nyelvisége, költőisége, esztétikai értéke ragadja meg.[7] Ennek ellenére a Nyelv és lélek írásaiból, melyek az összevetés alapjául szolgálnak, kiolvashatók Kosztolányi nyelvszemléletének alapvető vonásai. A továbbiakban tehát mind Nietzsche, mind Kosztolányi esetében anélkül beszélek nyelvelméletről, hogy a minden részletre kiterjedő rendszerszerűséget „számon kérném" rajtuk.

Második problémaként a konkrét, filológiailag is kimutatható hatás kérdésével kell számot vetni. Mint láttuk, Nietzsche filozófiájának alapvető sajátossága miatt a „nietzschei nyelvfilozófia" felé aligha fordulhatott Kosztolányi érdeklődése. Ezt mutatja az is, hogy Kosztolányi szerteágazó Nietzsche-utalásai nem nyelvelméleti vonatkozásúak.[8] Kosztolányi levelei, esszéi és publicisztikai írásai látszólag jól tükrözik tehát a korabeli magyarországi Nietzsche-befogadás alapvető irányultságát, amit recepciótörténeti adatok is megerősítenek. A század első évtizedében megjelenő Nietzsche-fordítások - az 1907-es Túl az erkölcs világán, az 1908-ban megjelenő Zarathustra-fordítás, vagy az 1910-ben kiadott A tragédia eredete vagy görögség és pesszimizmus -, továbbá a Nyugatban megjelenő Nietzsche-tanulmányok azt mutatják, hogy a XX. század eleji magyarországi Nietzsche-befogadás a német recepció súlypontjai mentén orientálódva nem reflektál nyelvelméleti kérdésekre.[9] A nietzschei filozófia korábban marginális területének tekintett nyelvfilozófia felé csak a múlt század második felében fordult az érdeklődés. „Azt, hogy e területet mennyire elhanyagolták és elvetették mint a Nietzsche-értelmezés központi problémáihoz vezető lehetséges főutat, világosan bizonyítják a bibliográfiai adatok: a témával foglalkozó kevés könyv egyike, egy nemrégiben megjelent német mű, Joachim Goth Nietzsche und die Rhetorik (Tübingen, 1970) című munkája (...) szigorúan megmarad a stilisztikai leírás keretei közt, és semmilyen igényt nem mutat az értelmezés tágabb kérdéseinek vizsgálata iránt".[10] Noha Paul de Man 1979-es Nietzsche-tanulmányai döntő fordulatot hoztak a nietzschei nyelvfilozófia értelmezésében, úgy tűnik, hogy a nyelvkérdés vizsgálata csak az ezredfordulón válhatott az életmű központi területévé: „A diszkurzív hangsúlykülönbségek ellenére megállapítható, hogy Nietzsche szerteágazó és igen ellentmondásos befogadásának jelenleg abban a horizontban képződnek a legtermékenyebb kérdései, amely a gondolkodástörténet későmodern nyelvi fordulata nyomán létesült s amelyben a metafizikai hagyomány dekonstrukciója épp az irodalom nyelvi valóságának fölértékelődésétől kapta a döntő - még módszerkritikai szempontból sem elhanyagolható - támogatást".[11]

A korabeli Nietzsche-befogadás tanulságaival szemben azonban néhány filológiai adat a konkrét hatás kimutathatósága mellett szól. Noha Fülep Lajos A tragédia eredete vagy görögség és pesszimizmusÜber Wahrheit und Lüge im aussermoralischen Sinne című cikkre még mint kiadatlan írásra utal,[12] az már 1903-ban megjelent Németországban, 1913-ra pedig a teljes német nyelvű Nietzsche-kiadás - köztük a két nyelvfilozófiai tárgyú írás is - hozzáférhetővé vált hazánkban.[13] Lengyel András feltevése, mely szerint Kosztolányiról kiváló német nyelvtudása, valamint a nietzschei filozófia iránti érdeklődése miatt feltételezhető a teljes Nietzsche-korpusz ismerete,[14] ily módon is megerősítést nyer. Figyelembe véve továbbá, hogy Kosztolányi életművében a Nietzsche-hatás nem csupán konkrét utalások formájában, hanem sokkal inkább gondolkodásának egészét meghatározó szemléletmódként van jelen, nem zárhatjuk ki annak lehetőségét sem, hogy a művek tanúsága szerint egyértelműen fennálló gondolkodásbeli hasonlóság később filológiailag is kimutatható lesz. című 1910-es Nietzsche-fordítás előszavában az

A két szerző nyelvelméletének hasonlóságát vizsgálva nem hagyhatjuk figyelmen kívül a nézeteik hátterében álló attitűdbeli különbségeket sem. Míg Nietzschénél a nyelv elsősorban az igazság megismerhetőségével függ össze, addig Kosztolányinál a nyelvben egy új, költői világ feltárulásának lehetősége rejlik. A kiindulási alap - a német filozófiai tradíció dogmáinak tagadásából építkező nyelvkritika Nietzschénél, illetve a romantikusok nyelvszemléletét folytató ontológiai nyelvszemlélet Kosztolányinál - tehát eltérő. Különböző a levont következtetés is: míg Nietzschénél a nyelv eredendően metaforikus jellege az igazság elleplezéséhez vezet,[15] addig Kosztolányi - noha a nyelvet teljes egészében nem uralható létezőnek tekinti - mindvégig hisz a nyelv társalkotói szerepében[16] és a nyelv által teremtett valóság érvényességében. Igaz ugyan, hogy a nyelvhez más-más oldalról közelítettek, és így az eltérő kérdésfeltevésekből adódóan különböző válaszok, következtetések születtek, tanulmányomban mégis amellett érvelek, hogy Nietzsche és Kosztolányi fölfogása az attitűdbeli különbségek ellenére sajátos analógiát mutat. Célom a továbbiakban nem a gondolkodástörténeti hatás filológiai érvekkel történő alátámasztása, sokkal inkább a két, egymástól külső körülményeiben eltérő nyelvelmélet dokumentumainak „összeolvasása".

A két szerző nyelvszemléletének legalapvetőbb közös vonása, hogy a szóforma és a fogalom kapcsolatának vizsgálatakor mindketten egyfajta motivált szójelentésből indulnak ki, aminek az a feltevés az alapja, hogy az ember nem fogalmakban, hanem érzéki élményei alapján gondolkodik, így hozza létre szavait, ítéleteit. Nietzsche szerint a nyelvképző ember nem dolgokat vagy folyamatokat, hanem ingereket fog fel, nem érzéseket ad vissza, hanem csupán azok leképezéseit. Az ideg ingerlése által keletkezett érzetet kifelé egy kép ábrázolja. Nem a dolgok lépnek tehát be a tudatunkba, hanem az a mód, ahogyan hozzájuk viszonyulunk.[17] Kosztolányi szintén azt vallja, hogy a nyelvet tanuló gyermek - akiről tudjuk, hogy nyelvhez való viszonyában Kosztolányinál mindig az alkotó költővel analóg - a világhoz szemléleti úton közelít: „A gyermekek csodálatos idegennyelv-tanulási képességében sem hiszek. Előnyük a felnőttekkel szemben pusztán az, hogy szemléleti úton gondolkoznak, mint az ősember, s nem fogalmakban, mint mi...".[18] (Kiemelés É. L.) A gyermekhez és az ősemberhez hasonlóan a költő gondolkodásának is az érzékelés, és nem a fogalomalkotás az alapja: „Az igazi költők pedig mindig széplelkek voltak, esztéták, a szó legnemesebb és leggörögebb értelmében - hiszen az esztézis érzéki észrevételt, érzéki és érzékletes teremtést jelent -, s a széplélek, az esztéta az, akinek a világ mint látvány és kép létezik".[19] (Kiemelések É. L.)

Fő kérdésünk: hogyan tükröződik ez a szemléleti alapú, képi gondolkodás nyelvünkben? Mivel érzékelésünk részleges, mindig csak egy számunkra jól hozzáférhető tulajdonságot ragad meg. „A nyelv sohasem fejez ki valamit tökéletesen, hanem mindenütt csupán a leginkább szembeötlő jegyet emeli ki: a jelen tagadása még nem múlt, ám a múlt valóban a jelen tagadása. Akinek agyara van, az még nem elefánt, akinek sörénye van, még nem oroszlán, a szanszkrit nyelv mégis dantín-nak nevezi az elefántot és kesín-nek az oroszlánt. Költők számára természetesen még sokkal szabadabb a szóhasználat, mint a szónokok számára".[20] Világos tehát, hogy az elefánt esetében az állat agyara, míg az oroszlán esetében az állat sörénye az az emberi érzékelésen alapuló tulajdonságjegy, ami alapján a szanszkrit nyelv az állat egészét megnevezi. A nyelv köznapi használatakor azonban ez a jelentéselem inaktív, a beszélő már nincs tudatában annak, hogy a dantín szóban az 'agyara van', míg a kesín szóban a 'sörényes' jelentéselem van jelen. Nietzsche példái a kígyó különféle megnevezésére szintén megvilágító erejűek. Az egyes nyelvekben a kígyó elnevezésében különböző jelentéselemek rögzültek: a görög drakón szó a 'csillogó tekintetű', a latin serpens a 'csúszómászó', az anguis az 'összehúzó' jelentéselemet őrzi, míg a héber sziszegőnek vagy tekergőnek nevezi ugyanazt az állatot.[21] Látjuk tehát, hogy mindegyik nyelv a kígyónak egy-egy jellemző tulajdonságát emeli ki, ami aztán az állat egészének megjelölésére szolgál. Ugyanez mondható el több magyar állatnévről is, gondoljunk csak szarvas, szarvasmarha, szarvasbogármotivált szójelentést szavainkra, ahol az elnevezés alapja a 'szarva van' jelentéselem. Nyilvánvaló, hogy az említett példákban a szó és a fogalom között szünekdokhés kapcsolat jön létre, ami egyfajta eredményez, amennyiben a szó az érzékelés számára hozzáférhető tulajdonságjegy alapján nevezi meg a hozzá köthető fogalmat.

Kosztolányi szóról vallott felfogásának fontos mozzanata, hogy a nyelv nem értelmi, hanem lélektani alapon működik. Ebből a feltevésből kiindulva ugyanarra a következtetésre jut, mint Nietzsche. „Csak arra hívom fel a figyelmüket, hogy a nyelv gondolatmenete nem értelmi, hanem lélektani. Egy szó sohasem fejezi ki a teljes fogalomkört, pusztán jelzi. Minden szó olyan, mint egy hangvilla, megüt egy hangot, mi vele rezgünk, s akkor egyszerre zengeni kezdenek bennünk azok a titkos és tudattalan kísérő jelenségek is, melyek a fogalomhoz kapcsolódnak. A szó megállapodás dolga. (...) Miért hívjuk úgy a kezet, hogy kéz? Miért nevezzük a papírkereskedést papírkereskedésnek, ahol tintát, tollat, pecsétviaszt, arab enyvet is vásárolhatunk? Miért asztalos az asztalos, aki ágyat és koporsót is készít? Miért beszélünk mennydörgés-ről, amikor nem a menny dörög, hanem az ég, nem is az ég, hanem a felhőkben felgyülemlett nagyfeszültségű villamosság? Miért mondjuk négy fal között, hiszen ez a kép egy leégett házat idéz elénk, melynek teteje és padlója hiányzik, s miért nem mondjuk inkább: öt vagy hat fal között?".[22] Kosztolányi megállapítja ugyan, hogy a szó megállapodás (megszokás) dolga, de korántsem mondja azt, hogy a nyelvi jel önkényes. Nietzschéhez hasonlóan Kosztolányi példái is azt mutatják, hogy a fogalomkörnek egy jellemző jegyét kiemelő szó mindig motivált, amennyiben a jelölt dolog emberi percepcióján alapul. Miért beszélünk mennydörgésről, amikor nem a menny dörög? Azért, mert az ember számára érzékei útján a jelenséget kísérő hanghatás válik hozzáférhetővé és nem maga a jelenség. Nietzsche szavaival: nem a dolgok lépnek be a tudatunkba, hanem az a mód, ahogy hozzájuk viszonyulunk.[23]

Kosztolányi gyakran beszél a szavak jelentésének szűküléséről és bővüléséről, amit szintén a nyelv lélektani alapú működésével magyaráz. Ha közelebbről megnézzük Kosztolányi példáit, világossá válik, hogy a lélektaniság fogalmával tulajdonképpen azt a jelenséget írja körül, amit Nietzsche a nyelvképző ember alapvető tulajdonságaként tart számon, vagyis azt, hogy szavait szemléleti alapon hozza létre a fogalom valamely jellemző jegyének kiemelésével. „Nem értem, hogy valaki átallja alkalmazni a sztetoszkóp helyett a szívhallgatót (...), azért, mert >>a szívhallgatóval nemcsak a szívet, hanem például a tüdőt is hallgatja az orvos.<< Ez az okoskodás túlontúl ésszerű. Maga a nyelv nem ilyen ésszerű. Az elmésen tágítja-szűkíti a szavak jelentését. Ha ehhez a következetességhez ragaszkodnánk, többé [...] sohase szabad kávéház-ról beszélnünk, mert a kávéházban a kávén kívül tejet, tintát, csokoládét és aszpirint is kapunk".[24] Kosztolányi „nyelvtisztító" tevékenységének tehát szintén az a felismerés az alapja, hogy egy idegen szó soha nem adható vissza magyarul teljes egészében, csupán az idegen nyelvű fogalom egy jelentéselemének kiemelésével. Emögött az a felismerés áll, hogy az egyes nyelvek eltérő módon viszonyulnak a valósághoz és szavaikban egymástól többé-kevésbé különböző világlátás tükröződik: „A Blut nem azonos a vér-rel. Német nyelvészek szerint ebben a szavukban a rőt, a rozsdaszín lappang. Mi azonban a vér hallatára elsősorban a vörös-t látjuk, mely a véres-ből támad... A szavak fogalmi értékénél mindig több és döntőbb hangulati kísérőjük".[25] (Kiemelés az eredetiben.) Amint látjuk, „hangulati kísérő" alatt Kosztolányi nem az egyén személyes konnotációit érti, hanem a szavak hangformája által a nyelvben megőrződött, és így az adott nyelvközösség számára hozzáférhetővé váló történeti jelentéseket, vagyis a szó szemantikai emlékezetét és az ehhez tapadó konnotációkat.[26]

A rész-egész viszonyon alapuló fogalomalkotás mellett Kosztolányi meglátása szerint gondolkodásunk alapvető sajátossága, hogy hasonlatokban gondolkozunk: „Ha a lámpára azt mondom, hogy olyan, mint a nap, az nem jelenti azt, hogy a lámpa azonos a nappal. Sőt, éppen a lámpa és a nap különbségét jelenti. E különbözőség által azonban gyarló emberi elménk, mely mindig hasonlatokban gondolkozik, rájön arra, hogy milyen tulajdonképpen a lámpa".[27] (Kiemelés É. L.) Nietzsche valójában a Kosztolányi által imént leírt folyamatot nevezi trópusnak: egy dolognak egy hozzá hasonló dologgal való azonosítását észlelésünk alapvető eljárásának tekinti. Tropikus gondolkodásunk következménye, a nyelvi megtévesztés tehát Nietzsche szerint ősjelenség.[28]

A német filozófus meghatározása alapján a szó egy idegi inger hangokká való leképezése. Az inger hanggá alakulásának folyamatát a kettős metaforizáció jelenségével magyarázza: „Egy idegi inger először képpé alakítva! Első metafora. Majd hangokkal adjuk vissza a képet! Második metafora".[29] Nietzsche szerint tehát az idegi inger hanggal való leképezésének folyamatába belép a kép, amely köztes állomásként lehetővé teszi az érzéki élmény hangokban való kifejezését. Amikor tehát a nyelvképző ember a szarvas szót kimondta, érzéki élményét úgy alakította hangképpé, hogy az állat egészének egy számára jellemző jegyét képként rögzítette. Ha megnézzük, mit mond ezzel kapcsolatban Kosztolányi, érdekes hasonlóságot tapasztalunk: „Napjainkban a marha többnyire szitokszó. Egy hétéves városi fiúcska, aki először kerül a pusztára, és ott marhát lát, nem mindig tudja azonosítani a nevet a fogalommal, egy darabig még zavarja az, hogy ennek a marhának szarva van és négy lába, mert lelki szemei előtt egy másik kép lebeg, annak a jó barátjának a képe, akit rendszerint ezzel a megszólítással szokott kitüntetni...".[30] (Kiemelések É. L.) Az ironikus hangvétel ellenére is világossá válik a példából, hogy a név (a szó jelölője) és a fogalom (a szó jelöltje) között a kép egyfajta közvetítő szerepet tölt be. Karinthy Frigyes Kosztolányi képzettársítási módszerét - Nietzsche kettős metaforizációjával analóg módon - a kettős vetítés fogalmával írja le. Meglátása szerint Kosztolányi nem képzetet társít közvetlen képzetekkel, hanem képet iktat a kettő közé, s ezzel ér el frappáns plaszticitást.[31] Kosztolányi nyelvelméletének alapvető tézise tehát alkotói módszerében is produktív erőnek bizonyul. A jelenség nyelvészeti leírásával kapcsolatosan megvilágító erejű Alekszandr Potebnya elmélete, aki a szónak szintén három elemét különbözteti meg. A szó külső jele (hangformája) és jelentése mellet megkülönbözteti a szó belső formáját, amely a nyelvi jel harmadik, a jelölő és a jelölt között egyfajta tertium comparationisként közvetítő eleme. A képzetnek is nevezett belső forma tehát a jelentés belső jele, a szó legközelebbi etimológiai jelentése, mely a szónak a hétköznapi használatban kihunyt történeti jelentéseit őrzi.[32]

Noha a világos képzettel bíró szót a hagyomány képes átörökíteni, az érzéki észlelésen alapuló, aktív képzettel bíró motivált szójelentés a köznapi nyelvhasználatban elhalványul. Nietzsche Jean Paul Vorschule der Aesthetik című művét idézve megállapítja: „Amint az írásban előbb volt a képírás a betűírásnál, úgy volt a beszédben a metafora, amennyiben viszonyokat és nem tárgyakat jelöl, a korábbi szó, amely csak lassanként kényszerült tulajdonképpeni kifejezéssé halványulni. Az átlelkesítés [Beseelen] és a megtestesítés [Beleiben] még egybeesett, mert még összemosódott az én és a világ. Ezért a szellemi viszonyok tekintetében minden nyelv megfakult metaforák szótára".[33] (Kiemelések az eredetiben.) Vagy ahogy Nietzsche A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról című esszéjében fogalmaz: az ember a közvetlen szemléleti metaforákat sémává desztillálja, vagyis a képeket egy-egy fogalommá oldja föl.[34] Ennek értelmében a fogalmak létrejötte Nietzschénél nem a nyelvhasználat kezdete, hanem az eredendően metaforikus nyelvhasználat történetének egyik állomása.[35]

Nietzschéhez hasonlóan Kosztolányi is arra a megállapításra jut, hogy egy aktív képzettel bíró szó vagy kifejezés a köznapi kommunikációban, sőt gyakran a költészetben is puszta konvencióvá válik: „Íme jön valaki, és azt mondja nekem, jó estét. Ki jön eksztázisba, ha azt hallja? Egykor pedig ez egy ember kívánsága volt, egy ember egyéni kívánsága, aki nekem jót kívánt, aki azt akarta, hogy nyugalmas és békességes legyen az én estém, egykor áldás volt, barátság volt, ma konvenció. Jó estét, - válaszolom neki és tovább megyek és nem érzek semmit. Így vagyunk a versek szavaival is. Némely szó már eredménytelenül verdesi dobhártyánkat.(...) Az, ami egykor poézis volt, ma banalitás".[36] (Kiemelések É. L.) Ez a felismerés - éppen a köszönések kifejezőerejével kapcsolatban - a szerző egyik regényében is artikulálódik: „- Jó éjszakát - ismételte magában Novák gépiesen. A szavak ostobák, semmit se fejeznek ki. Bármily becsületes szándékkal mondjuk, gyakran akaratlan gúny, kaján sértés lappang bennük. Nyilvánvaló, hogy ma nem lehet jó éjszakája egyiküknek sem: sem annak a szegény fiúnak, sem őneki".[37] (Kiemelés É. L.) Az idézett részletben a nyelvszkepszis alapja az a felismerés, mely szerint a szavak konvenciószerű használata elfedi az eredeti szójelentést, ami a közölni kívánt tartalommal akár ellentétes értelmet is eredményezhet. A regényrészlet a szó motiváltságának felkeltését az eredeti jelentés aktivizálásával az elbeszélés integráns részévé teszi, rámutatva arra, hogy Kosztolányi nyelvi tárgyú elméleti írásaiban a költői szövegeket is formáló poétikai gondolkodása tükröződik.

Kosztolányi meglátása alapján tehát a költői nyelvhasználat a „halott kifejezés" megújításával - azaz a motivált szójelentés előhívásával - képes felülkerekedni a konvención. Arany János Hamlet-fordítása kapcsán a „Vegyétek észre bár, de nyelvre nem" sort értelmezve a folyamat visszafordíthatóságáról ír: „Az első szókép - észrevenni - annyira belénk csontosodott, hogy rendszerint nem is gondolunk eredeti jelentésére, nem vesszük észre, hogy amikor észreveszünk valamit, akkor voltaképpen az eszünkre emeljük - az eszünkre tesszük, mint valami tárgyat a vállunkra. (...) De amint az alkotó költő e két szóképet párhuzamba állítja, hogy kiegészítsék és megvilágítsák egymást, fölidézi a nyelvnek azt a mozgalmas őskorát, a nyelvnek azt a >>cseppfolyós állapotát<<, amikor Shakespeare egy új világteremtés zűrzavarában írt".[38] (Kiemelések az eredetiben.) Az észrevesz ige tehát eredetét tekintve metaforikus kifejezés, amit Kosztolányi értelmezésében a két cselekvés - valamit a vállára vesz, illetve valamit az eszére vesz - közti analógia, azaz a kifejezés fizikai vonatkozása tesz motiválttá. A köznapi nyelvhasználatban azonban ez a szókép elveszítette érzékletességét, képi erejét, vagyis fogalommá vált. Arany szóhasználatának jelentősége éppen abban áll, hogy feléleszti a szónak a köznapi nyelvhasználatban kihunyt, történeti jelentését és rámutat a szó eredeti metaforikusságára, képi jellegére.[39] René Wellek és Austin Warren a nyelv metaforikus természetének ily módon történő aktivizálását a költői nyelv sajátosságaként tartják számon: „Végső fokon metaforás átvitel révén még a legabsztraktabb kifejezések is fizikai vonatkozásokból erednek (felfogás, meghatározás, kiküszöbölés, szubsztancia, szubjektum, hipotézis). A költészet megújítja és tudatosítja bennünk a nyelvnek ezt a metaforikus jellegét...".[40][41] Ennek értelmében a szó - különösen az észleléssel kapcsolatos szavak - metaforikussága elválaszthatatlan a Nietzsche és Kosztolányi által egyaránt hangoztatott érzéki tapasztalattól.

Kosztolányi humor-felfogásának hátterében szintén ennek a nyelvi mechanizmusnak - a motivált szójelentést elfedő fogalmi jelentések általánossá válásának - felismerése és „leleplezése" áll. Szerzőnk a humort esztétikai-ontológiai vonatkozásai mellett is elsősorban nyelvi jelenségnek tekinti, ami a nyelv figuratív működésmódjának eredményeként a nyelv eredendő sajátossága, és mint ilyen, nem azonosítható a nyelvi játékkal, a szóviccel vagy éppen a virtuóz rímtechnikával. Úgy vélem, hogy a két jelenség közti kapcsolat fordított: Kosztolányi „szóvicceinek" alapja a nyelv eredendő figurativitásának felismerése, és az ebben rejlő nyelvi humor kiaknázása, explicitté tétele. Jó példa erre Pajzán szóképek című cikkének „szómagyarázó" eszmefuttatása:

„Elnyerte méltó büntetését. Szóval nem megkapta a maga tízévi fegyházát, hanem elnyerte, mint egy főnyereményt. Sokan pályáztak rá a társadalom minden osztályából, kor-, nem- és valláskülönbség nélkül, ellenben csak neki sikerült elnyernie. Szerencséje volt.

A hóna alá kellene nyúlni. Kegyes indítvány, komoly segítő szándékra is vall, de a kivitelben fölöttébb bizalmaskodó, dévaj, majdnem huncut. Vajon nem csiklandós-e ez a szerény, gyámolításra szoruló ember, s elbírja-e, hogy a társadalom állandóan a hóna alatt kaparásszon? A gyámolítás e módja egyébként a társadalomnak is kényes lehet, különösen ha nyár van, és ha a szóban forgó véletlenül kövér is".[42]

Kosztolányi kiemelései a nyelvben rejlő humor megmutatását célozzák, ami az adott kifejezések tekintetében a konvencionálissá vált, automatizálódott nyelvhasználatot felülírva a szavak eredeti jelentésének felelevenítésén alapul.

Nietzsche és Kosztolányi tehát egyaránt arra a következtetésre jut, hogy a hétköznapi kommunikációban az aktív képzettel bíró szó eredendő képisége elhalványul. Ennek okát azonban másképp magyarázzák és a jelenségből levont következtetések is eltérő irányba visznek. Kettejük attitűdbeli különbsége talán itt érhető leginkább tetten. Nietzsche szerint a közös nyelvhasználat fogalmakká merevíti az eredetileg szubjektív szemléleti metaforákat, vagyis objektívnek fogad el valamit, ami nem az. „Mi is tehát az igazság?" - teszi fel a kérdést Nietzsche. „Metaforák, metonímiák, antropomorfizmusok át- meg átrendeződő serege, azaz röviden: emberi viszonylatok összessége, melyeket valaha poetikusan és retorikusan felfokoztak, felékesítettek és átvitt értelemmel ruháztak föl, s amelyek utóbb a hosszú használat folytán szilárdnak, kanonikusnak és kötelezőnek tűnnek fel egy-egy nép előtt: az igazságok illúziók, amelyekről elfelejtettük, hogy illúziók, metaforák, amelyek megkopván elveszítették érzéki erejüket".[43][44] Nietzsche írásmódja is ezt a nyelvfelfogást tükrözi, hiszen töredékes írása megszakításokkal szóló beszéd, és bár van jelentése, nem ábrázoló és nem is jelentő képessége révén beszél. Nem a jelentés, a lehetséges értelem vagy az értelem megvonása fejeződik ki benne, hiszen a nyelv folyamatosan önmagához tér vissza.[45] Nietzsche tapasztalata alapján a beszéd nem dialektikus, az ellentét nem ellentételeződik, hanem mellérendelődik, így összegezve azt, amit az egyidejűség nem tud megragadni.[46] (Kiemelés É. L.) Ennek következménye, hogy mindenki egy szilárd konvenció szerint hazudik, öntudatlanul és évszázados szokásoktól vezérelve. Nietzsche számára tehát nem létezik eredendő jelentett, a jel elveszíti egyszerű jelentő létét. A szavak csupán maszkok, a nyelvi jelek magukat igazoló interpretációk, melyek „egész történetük során interpretálnak, és végeredményben csak azért jelentenek valamit, mert lényeges interpretációk".

Noha - amint ezt Szegedy-Maszák Mihály megállapítja - Kosztolányi kijelentéseiből is levonható az a következtetés, mely szerint az igazság beszélők közötti viszony, illetve hogy a nyelv elválaszthatatlan a tudattól, s amit egy közösség valóságnak tart, az jórészt ugyanennek a közösségnek a nyelvi megszokásaiból fölépült „képződmény", érdeklődése mégsem a nyelv „cinkossága" folytán elleplezett igazság, hanem a szó szerkezete és élete felé fordul. A megnevezés és a nyelvi manifesztáció viszonyának kérdésén kívül elsősorban a szó hangteste és szemantikai emlékezete foglalkoztatja. „Számára a nyelvészet apparátusával leírható szótörténet a szóba foglalt képzettartalom azonosítását szolgálja, vagyis megközelíthetővé teszi a szó eredendően, természeténél fogva adott szimbolikus elemét".[47] (Kiemelés az eredetiben.) A Nietzschére is jellemző nyelvtörténeti érdeklődés tehát Kosztolányinál produktív erőnek bizonyul, amennyiben szorosan összefügg költői tevékenységével, a költészet lényegéről vallott felfogásával, valamint azzal a teremtő tevékenységgel, melyet a költő a szavak „mágikus" erejének segítségével visz véghez. A Magyar Tudományos Akadémia által kiadott etimológiai szótárfüzet olvasása kapcsán így ír szótörténet és költészet kapcsolatáról: „Nekem ennek az új szótárnak az átlapozása izgatóbb művészi élmény volt, mint egy regény. Két-három napig bujkáltam a szavak rengetegében. Azután gyönyörködtem külön-külön egy szó muzsikájában. Addig mondogattam magam előtt, addig zsongattam vele a figyelmem, amíg elvált a fogalomtól, amelyet jelent, szabadon, testtelenül, bátran önálló életre kelt, és akkor kiszabadulva a szokott kapcsolatból - megnyilatkozott előttem rejtett, metafizikai és zenei értelme. Hipnotikus hatása van a szónak. A gyereknek mindegyik szimbólum. Ami a felnőttnek eszköz, az neki varázsos játék. A művész, aki jobban ismeri a szó és a fogalom kapcsolatát, mint a gyakorlati ember, nagyon közeledik a gyermek szószemléletéhez. Amikor ír, meglazul ez a merev kapcsolat, és - a fantázia ellenőrzése mellett - minden lehetségessé válik. Itt kezdődik a szavak fölényes élete, a szavak kultúrája, a költészet".[48] (Kiemelés É. L.)

Látjuk tehát, hogy Kosztolányi a költészet lényegét jelölő és jelölt konvencionális kapcsolatának újrateremtésében látja. A költői nyelv - mely alapvetően a köznapi nyelvhasználat szavaival él - ezáltal válik el a köznapi beszédmódtól. Kosztolányi e mechanizmus működésmódjának legtökéletesebb magvalósulását Arany költészetében látja: „Soha nem találkoztam még költővel, aki a nyelvvel ilyen csodát művelt volna. Nála nyelv és érzés, eszköz és cél, szándék és kifejezés döbbenetesen egy. Valahányszor egy szót használ, az más színt, árnyalatot kap, mint a közbeszédben, valami varázst, mely addig nem volt benne, erőt vagy bájat, zengést vagy selypítést, vagyis eltolja a költői-képzetes sík felé, s ez az a boszorkányosság, mely minden irodalmi alkotás mélységes lényege, titkos mivolta".[49] (Kiemelés É. L.)

A szavak jelentésének újrateremtése Kosztolányi meglátásai alapján kétféle úton mehet végbe. A költő az ismétlés során elszakítja egymástól a szó hangalakját és jelentését, így a kezdeti jelölő maga is a nyelvi jelölés tárgyává, vagyis jelöltté válik. E másodlagos jelölésen keresztülmenve a szó hangalakja új jelentésre tesz szert a szövegben. Egyrészt úgy, hogy a hangalaki megfelelések új, a nyelvben eddig ismeretlen szemantikai (kvázi-etimológiai) viszonyokat létesítenek különböző szavak között, másrészt pedig azáltal, hogy a költő érzékelhetővé teszi a szóban foglalt képzetet, vagyis a szó történeti szemantikumát.

A hangzásmetaforizációt - a hasonló hangtestű szavak között teremtődő szemantikai kapcsolatot - legszembetűnőbben a rímhelyzetben lévő szavak hívják elő: „Az igazi rím mindenkor könnyű és mindenkor játék. (...) Általa valahogy kisiklunk a fogalmak börtönéből. (...) Egy tárgy áll előttünk, s mi nem érezzük a súlyát, csak a zenéjét. Meglazítjuk a fogalom és a neve között való ősi kapcsolatot, amelyet évezredek óta nem mert megbolygatni senki, s a fogalmat mással, egy merőben idegen tárggyal kötjük össze, nem az okság törvényeinek, de egy magasabb princípiumnak, a minden dolgokat átható zenének alapján. Micsoda illúzió és micsoda felszabadulás. Annak a külső jelképe, hogy a vers függetlenít minden realitástól".[50] (Kiemelés É. L.) Kosztolányi konkrét példa alapján mutatja be a jelenség működésmódját: „Amikor például a francia a lune-t hallja, érzi, hogy az nőnemű, s mint latin, az öntudata mélyén arra gondol, hogy valamikor a hold istennő lehetett, míg a hold szó hallatára nem nőre gondolunk, hanem - a hangzás rokonsága révén - talán arra, hogy ez a holt csillag, mely kiégett krátereivel kereng az űrben".[51] Nyilvánvaló, hogy hold és holt szavunk között nincs etimológiai rokonság, a költői tudat számára mégis szemantikai kapcsolat teremtődik a két szóforma között. Jakobson ezt a költői nyelvhasználat alapvető vonásaként tartja számon: „Az a hajlam, hogy a hangok hasonlósága alapján a jelentések kapcsolatára következtessen, a nyelv költői funkciójának egyik jellegzetes vonása".[52] Kosztolányi esetében azonban a rímhelyzetben lévő szavak hangzásbeli összetartozása gyakran szemantikailag is motivált. Az a költői tapasztalat, mely szerint a rímhelyzetben lévő szavakat közös gyökér fűzi össze, és így nem véletlenül végződnek egyformán, Kosztolányi egyik verstani értekezésében is kifejezésre jut: „e két szó fülemben találkozott, de bemutatkozás után kiderült, hogy már értelmemben is ismerték egymást".[53]

Ezzel a jelenséggel összefüggésben a másik lehetséges út a szó szemantikai emlékezetének tudatos felélesztése, melynek első lépése a szó hangalakjának elszakítása konvencionálissá vált jelentésétől: „Arra gondolok, hányszor mondják ki most naponta, minden órában, minden percben széles e világon ezt a szót: béke. [...] Most, mikor van egy kis esély, hogy ezekből a betűkből valóság is válik, egy hiszékeny negyedórában, sokszor egymás után kimondom, magam elé, a bűvös magyar szót, hogy elzsonguljon az értelmem, és megfeledkezve a jelentéséről, semmi mást ne érezzek, mint a hangzók érzéki hatását [...] béke, béke, béke".[54] Mint látjuk, a szerző a nyelvi jel hangformájának elszakadását a referenciától a szó hangalakjának folyamatos ismétlésével éri el. A második lépés a szó történetének vizsgálata: „Mint műkedvelő és szerény nyelvész, leemelem a könyvtáram polcáról a Nyelvtörténeti Szótár-t, mely szavaink múltjáról világosít föl, mintegy a nyelvkincsünk nemesi armálisát tartalmazza. Vajon mikor írták le először? Ezt látom: A Virginia-, a Jordánszky- és a Debreceni-Kódex-ben, a XVI. század elején. Aztán éldegélt a szó, csöndes békében. Csak a nyelvújítók nem hagytak neki békét, elcsapták az utolsó betűjét, és rövid időre bék lett belőle". Utolsó lépésként következik a szó történeti jelentéseinek a feltárása, azaz a szó történeti szemantikumának felidézése: „Eredetével, mint az Etymologiai Szótár-ban olvashatni, még nincsenek tisztában nyelvészeink. Valószínű, hogy török-tatár, csatagáj eredetű szó. Nem fárasztom az olvasót hosszabb szóhüvelyezéssel, csak még annyit, hogy a mi szavunk, a béke jelentése tulajdonképpen kötés, összebogozás, frigy, de egyes árnyalata a csókot is magában foglalja, és egy oszmán formája az erős, fiatal atlétát jelenti. Ezt érezték őseink a békében: a becsületes kézszorítást, a fiatalságot, a csókot, az élet erejét". Miután a költő elszakította a hangalakot konvencionálissá vált jelentésétől, a béke szó reszemantizálását hajtja végre azáltal, hogy feléleszti a szó köznapi nyelvhasználatban kihunyt történeti jelentéseit. Ezzel a tevékenységével a nyelvet eredeti létmódjába, Humboldt szavaival energeia-természetébe juttatja vissza.[55]

A fogalmak „börtönéből" való kiszabadulás lehetséges eszközének Nietzsche is a költői tevékenységet tekinti: „A metaforaalkotás iránti ösztön, az embernek ama lényegi ösztöne, amelyet egy pillanatra sem hagyhatunk ki a számításból, mert ily módon magától az embertől tekintenénk el [...], más teret keres magának, ahol hatását kifejtheti, s új medret, és ezt a mítoszban, illetve egyáltalán a művészetben találja meg, aholis szüntelenül összezavarja a fogalmak rubrikáit és celláit, akképpen, hogy új [név]átviteleket, metaforákat, metonímiákat teremt".[56] Amint láttuk, Kosztolányi felfogásában az új „névátvitelek" teremtése a nyelv hangzósságától és történeti aspektusától elválaszthatatlanul, mintegy arra ráhagyatkozva történik, hiszen Kosztolányinál a szó történetisége a szó elidegeníthetetlen lényege. Ez mutatkozik meg azokban a metaforákban, melyekben a szót „ereklyének", „templomi ivópohárnak" nevezi, az élő nyelvet pedig „családi emlékek évezredes kincstárának".[57] Kosztolányinak a szó történetisége iránti különös érzékenységét példázza Költő című versének utolsó versszaka is:

„Most ezt vallom utolszor: csak a betű, csak a tinta,

nincs semmi más, csak a szó, mely elzeng

s visszhangot ver az időben, csak a szó, mely

példázza az időt, s úgy múlik el, hogyha beszéljük,

mint ütőereink gyors kopogása, s ha látjuk,

olvasva szemünkkel, akkép tűnik tova, mint az

emlékeink az élet ütemére.

De belőle ébred meg minden, ami elmúlt,

ő rakja egészbe azt, ami csonka,

föltámasztva a holtakat, egybefűzve őket, akik élnek."[58]

Kosztolányi ars poétikus versének idézett soraiban tehát a temporalitás a szóban rejlik, amennyiben a szó egyfelől példázza, másfelől implikálja az időbeliség fogalmát. A kimondott szó, mely a hangtest hangzóssága által válik érzékelhetővé és befogadhatóvá, egyben időbeli szekvencia is: a szó kimondása és újbóli magalkotódása a befogadóban az idő múlását is érzékelteti, attól elválaszthatatlanul történik. Eszerint tehát időérzékelésünk és időfogalmunk elválaszthatatlan a nyelvtől, pontosabban a hangok és szavak temporális meghatározottságától.[59]

Mivel Kosztolányi a nyelvet állandóan megújuló, azaz eleven létezőnek tekinti, a költői tevékenység lényegét abban a teremtő aktusban látja, mely a nyelv eredendő létmódját aktivizálja: „a nyelvet nem lehet szótárazni, elzárni és véglegezni. Eleven szövet az, mely teljesen soha nincs készen, mindig újra és újra kell szőnünk, valahányszor beszélünk és írunk".[60] (Kiemelés É. L.) A nyelv eredendő létmódjának aktivizálása azonban nem pusztán egy szó eredendő jelentésének rekonstruálása, hanem a szó időbeliségének életre keltése, mely jelentések sokaságát szabadíthatja fel. A nyelv újrateremtése Kosztolányi értelmezésében a beszédben és az írásban jön létre, úgy is mondhatnánk, hogy a nyelv újraszövése által keletkezhet csak szöveg.[61] Gadamer a költői nyelv megteremtésének előfeltételét szintén a hagyományos nyelvhasználat felülírásában, azaz az önreferencia megteremtésében látja, amikor is a tárgy-vonatkozás helyébe a szó önmagára vonatkoztatottsága lép: „A költői nyelv megteremtése előfeltételezi minden >>pozitívnak<<, hagyományosan érvényesnek a megszüntetését (Hölderlin). Ez jelenti éppen, hogy itt nyelvvé válásról van szó, nem pedig szavak szabályszerű alkalmazásáról és konvenciók gyártásáról. A költői szó értelemalapító".[62] (Kiemelés É. L.)

Mindezeknek a belátásoknak módszertani következményei vannak a költői szöveg elemzésére nézve, hiszen a nyelv történetisége által őrzött motivált szójelentéseket figyelembe vevő szemlélet az irodalmi szöveget nyelvi képződménynek tekinti: „Minthogy maga az alkotás is tudattalan, a lélektani tudattalan mozzanataira kell vetnünk a súlyt, amikor egy költemény közelébe igyekszünk férkőzni. De ez csak az egyik eszköz. A másik, a fontosabb eszköz a szövegmagyarázat, mégpedig magából a szövegből, a szöveg elemeinek fölbontása, a szöveg legkisebb egységeinek, a szöveg molekuláinak és atomjainak, a szöveg nyelvtani kapcsolatainak, szórendjének, betűinek tüzetes elemzése... A tartalom nem a vers tartalma. Eszme és érzés pusztán anyaga a versnek. A vers mivolta az a mód, ahogy megalkotódott, a kifejezés csodája".[63] (Kiemelés É. L.) Ez az idézet több szempontból fontos számunkra: egyrészt amiatt, mert magára a szöveggenerálásra, a vers megalkotódásának módjára irányítja figyelmünket, másrészt pedig a szöveg vizsgálatát a szöveg formai oldala felől megközelítve a szintagmára, a szóra, és a szónál kisebb nyelvi egységre, a hangra (betűre) alapozza.[64]

Kosztolányi nyelvszemléletének ezzel összefüggésben fontos aspektusa a nyelv társalkotói szerepének felértékelése. Mivel a nyelv önálló életet él, és maga is „gondolkodik", a szerző soha nem uralhatja a nyelvet, csupán annyit tehet, hogy a nyelv teremtő tevékenységébe bekapcsolódva, azzal dialógusba lépve hozza létre szövegét.[65] Ennek értelmében az irodalmi szöveg nem fogható fel olyan szövegként, melyben kizárólag szerzői intenciók érvényesülnek.[66]

Kosztolányi azonban nemcsak a nyelv, de a befogadó társalkotói szerepéről is határozott nézetet képvisel. A műalkotás jelentésének, sőt magának a műalkotásnak a létrejöttét is befogadó és nyelv társalkotói közreműködésével képzeli el, mintegy megelőlegezve ezzel a modern hermeneutika és recepcióesztétika eredményeit: „A közönség a munkatársunk. Igen, az új verseket ketten írják, a poéta és az olvasó. Világosan látom ezt. A régi író megvetette a közönséget akkor, midőn mindent kimondott előtte, az új író megbecsüli azt, sok dolgot rábíz, és mer diszkrét és titkolózó lenni. Nem ad befejezettet, tökéletesebbet ad, befejezetlent, amit az olvasónak, a nézőnek kell befejeznie, kiteljesíteni, a tökélyig emelni. Ezen a ponton érkezünk el az új művészet mély és egészen különös értelmezéséhez. [...] Az író... szavakat mond, amelyeken még ott az érzés frissessége, ködösen és kaotikusan szakadnak fel belőle, s ezek a szavak nem mondanak ki valamit nyersen, csak megindítják a fantáziát, éterinjekciót adnak neki és felpezsdítik, s ezek a szavak többek, mint a valóság jelzői, ezek a szavak szimbólumok".[67] (Kiemelés É. L.) Kosztolányi felfogásában tehát a szó nem képes kifejezni gondolatainkat, csak arra képes, hogy a hallgatóban előhívja saját gondolatait. A szó ennek értelmében nem a gondolat átadásának, hanem a gondolat megalkotásának orgánuma.

Szerző, nyelv és befogadó társalkotói tevékenysége mindebből következően leginkább a nyelv történetiségén keresztül ragadható meg. A nyelv a szerző és a befogadó számára egyaránt társalkotóként funkcionál, hiszen a szóban megőrződött történeti jelentéspotenciál az írótól és a befogadótól függetlenül a nyelvben adott. A nyelv társalkotója az írónak, amennyiben a szavak hangzásán és történeti szemantikumán keresztül esetenként irányítja a szerző gondolatait, asszociációit - Kosztolányi szavaival élve „gondolatot ad kölcsön" a szerzőnek - de társalkotója abból a szempontból is, hogy a műalkotás létrejötte után olyan tartalmakat is aktivizál a szövegben, mellyel a szerző a műalkotás megírásakor nem számolt.[68] A nyelv természetesen a befogadónak is társalkotója, egyfelől azért, mert az irodalmi szöveg eleve nyelvi képződmény, és így a befogadás is csak nyelvi úton jöhet létre, másfelől pedig amiatt, mert a befogadó a nyelv történetiségét szem előtt tartva, a nyelv történetiségével és a szöveggel egyaránt dialógusba lépve hozhatja csak létre a befogadás során saját autentikus olvasatát.

---

[1] Rónay László, Kosztolányi Dezső, Bp., Gondolat, 1977; Kiss Ferenc, Az érett Kosztolányi, Bp., Akadémiai, 1979; Bori Imre, Kosztolányi Dezső, Újvidék, Forum, 1986; Király István, Kosztolányi: Vita és vallomás, Bp., Szépirodalmi, 1986.

[2] Hima Gabriella, Kosztolányi és az egzisztenciális regény: Kosztolányi regényeinek poétikai vizsgálata, Bp., Akadémiai, 1992; Hima Gabriella, Szövegek párbeszéde: Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő - Albert Camus: Caligula, Bp., Széphalom Könyvműhely 1994, illetve Yoo Jin-Il, Kosztolányi novellisztikájának félelem-motívumai, Bp., Littera Nova, 2003; Yoo Jin-Il, Kosztolányi prózájának konfliktus-motívumai, Bp., Littera Nova, 2003.

[3] Kulcsár Szabó Ernő: A nyelv mint alkotótárs = K. Sz. E., Beszédmód és horizont: Formációk az irodalmi modernségben, Bp., Argumentum, 1996; Szegedy-Maszák Mihály, Kosztolányi nyelvszemlélete = Újraolvasó: Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről, szerk.: Kulcsár Szabó Ernő, Szegedy-Maszák Mihály, Bp., Anonymus, 1998, 259-271; Szitár Katalin, A prózanyelv Kosztolányinál, Bp., ELTE, 2000; Bónus Tibor, A csúf másik: A saját idegenségének irodalmi antropológiájáról, Kosztolányi Dezső: Pacsirta, Bp., Ráció, 2006. A nyelvi szempontú megközelítés gyökerét valószínűleg Karinthy Kosztolányi-cikkeiben jelölhetjük meg, a kortársak közül ugyanis ő hívta fel először a figyelmet Kosztolányi nyelvszemléletének két alapvető összetevőjére, a hangzás fontosságára és a szavak történetiségének szövegképző szerepére. Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső = K. F., Irások irókról, Békéscsaba, Tevan, 1918, 3-18, illetve Karinthy Frigyes: Az ötvenéves Kosztolányi, Nyugat, 1935, I, 265-272.

[4] Vö. Szegedy-Maszák Mihály, i. m. 259-271.

[5] Tudomásom szerint a vizsgált műveket Elisabeth Förster-Nietzsche adta ki először a Nietzsche's Werke sorozat keretében. Friedrich Nietzsche, Über Wahrheit und Lüge im aussermoralischen SinneNachgelassene Werke aus den Jahren 1872/73 - 1875/76, Leipzig, Neumann, 1903, (2. neugestelte Ausgabe), 189-207. (Nietzsche's Werke, X. Band); Friedrich Nietzsche, Rhetorik = F. N., Philologica 2, Hrsg. Otto Crusius, Leipzig, Kröner, 1912, 237-268. (Nietzsche's Werke, XVIII. Band). (Zusammenhängende Niederschrift) = F. N.,

[6] Vö. a Nietzsche-Handbuch Sprachphilosophie címszavával: Nietzsche-Handbuch: Leben - Werk - Wirkung, Hrsg. Henning Ottmann, Stuttgart - Weimar, Metzler, 2000, 331, illetve Hans Gerald Hödl könyvével: Hans Gerald Hödl, Nietzsches frühe Sprachkritik: Lektüren zu „Ueber Wahrheit und Lüge im aussermoralischen Sinne", Wien, WUV-Universitätsverlag, 1997.

[7] Ez tükröződik a Zarathustra fordításáról írott tanulmányában is. Kosztolányi Dezső, Zarathustra = K. D., Ércnél maradandóbb, s.a.r. Réz Pál, Bp., Szépirodalmi, 1975, 428-429.

[8] A Kosztolányi-életműben kimutatható Nietzsche-hatás alapvető irányvonalait Lengyel András tanulmánykötete mutatja be. Meglátása szerint Kosztolányi írói attitűdje és gondolkodása - az élhető hazugság igenlése, a homo aestheticus pozíció eszményítő tételezése, valamint a „látszat világ" és az „igazi világ" teoretikus azonosítása - számos vonatkozásban Nietzsche filozófiájára támaszkodik. Az a nietzschei tézis, mely szerint az igazság pusztán morális előítélet, illetve az élet feltétele a látszatok elfogadása, Kosztolányi gondolkodásában is megjelenik, a látszatokra építő, fiktív világban mozgó beállítódás ugyanis par excellence esztétikai beállítódás. Lengyel András a latin világosság eszményében - melyet a nietzschei morálkritika kódolt változataként értelmez - szintén a német filozófus hatását látja. A legjelentősebb út azonban, amely Nietzsche téziseinek elfogadása nyomán Kosztolányi számára megnyílt, a mélységgel szembeállított felület-elv fölértékelése, mely számos költői szövegben - többek között a Szavak című versben, illetve az Esti Kornél énekében - kifejezésre jut. Vö. Lengyel András, „Csillogó felületek gyöngyhalásza": Kosztolányi Dezső nietzschei „vázgondolatai" = L. A., Játék és valóság közt: Kosztolányi-tanulmányok, Szeged, Tiszatáj Alapítvány, 2000, 54-99.

[9] A magyar Nietzsche-recepció alapvető irányultságát jól tükrözi a magyar Nietzsche-bibliográfia. Laczkó Sándor, A magyar nyelvű Nietzsche-irodalom bibliográfiája 1872-1995-ig = Nietzsche-tár: Szemelvények a magyar Nietzsche-irodalomból 1956-ig, vál., szerk., Kőszegi Lajos, Veszprém, 1996, 563-588.

[10] Paul de Man, A trópusok retorikája (Nietzsche) = P. D. M., Az olvasás allegóriái, ford. Fogarasi György, Szeged, Ictus-JATE, 1999, 143.

[11] Kulcsár Szabó Ernő, Nietzsche - az ezredfordulón, A „végtelen interpretáció" történetisége: nyelviség és antropológia között. = K. Sz. E., Szöveg - medialitás - filológia: Költészettörténet és kulturalitás a modernségben, Bp., Akadémiai, 2004, 17. A német recepció ilyen irányú változását jól tükrözi a Nietzsche-Handbuch Sprachphilosophie címszavának szakirodalom-jegyzéke (i. m. 331.), míg a francia Nietzsche-recepció nyelvi kérdéseket érintő írásaiba az Athenaeum 1992/3-as száma nyújt betekintést.

[12] Friedrich Nietzsche, A tragédia eredete vagy görögség és pesszimizmus, ford., bev., Fülep Lajos, Bp., Franklin, 1910, 29.

[13] A Nietzsche's Werke sorozat köteteiben található bejegyzések tanúsága szerint a könyvek 1907 és 1913 között kerültek a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának tulajdonába, így azokat Kosztolányi is olvashatta.

[14] Lengyel András, i. m. 78.

[15] Vö. például a következő idézettel: „Úgy hisszük, hogy magukról a dolgokról tudunk valamit, amikor fákról, színekről, hóról és virágokról beszélünk, pedig semmi egyebünk nincs, mint a dolgok metaforái, amelyek azok eredendő lényegének a legkevésbé sem felelnek meg". Friedrich Nietzsche, A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról, ford. Tatár Sándor, Athenaeum, 1992/3, 6.

[16] Vö. Kulcsár Szabó Ernő, A nyelv mint alkotótárs, i. m. 228-310.

[17] Vö. Friedrich Nietzsche, Retorika, ford. Farkas Zsolt = Az irodalom elméletei IV, szerk., Thomka Beáta, Pécs, Jelenkor, 1997, 21.

[18] Kosztolányi Dezső, A nyelvtanulásról = K. D., Nyelv és lélek, Bp., Osiris, 1999, 9.

[19] Kosztolányi Dezső, Szépség = K. D., Nyelv és lélek, i. m. 303.

[20] Friedrich Nietzsche, Retorika, i. m. 47.

[21] Vö. Friedrich Nietzsche, Retorika, i. m. 22.

[22] Kosztolányi Dezső, Természetjáró = K. D., Nyelv és lélek, i. m. 239. (A fogalmak kurziválása Kosztolányi kiemelése, a többi kiemelés É. L.)

[23] A nyelvi jel motivált megközelítése Humboldt nyelvelméletéhez irányítja a kutatót. Noha a konkrét, filológiai hatás sem Nietzsche, sem Kosztolányi esetében nem bizonyított, a szemléletbeli rokonság mindkét esetben szembetűnő. Úgy vélem, hogy a nem pusztán önkényesnek tekintett nyelvi jelentő, továbbá a nyelvhasználó közösség nyelvszokásainak függvényeként értelmezett - és ezáltal viszonylagossá tett - „valóság" teremti meg a recepcióban a Kosztolányi-Humboldt, Nietzsche-Humboldt és, tegyük hozzá, a Kosztolányi-Nietzsche párhuzamot. Kosztolányi nyelvszemléletének humboldti vonásait hangsúlyozza Szegedy-Maszák Mihály már idézett tanulmányában: „Kosztolányi - Babitscsal ellentétben - rendszertelenül olvasott, roppant gyorsan tájékozódva, és ritkán jelölte meg forrásait. Kéziratának egy része megsemmisült, így elképzelhető, már nem lesz mód annak megállapítására, hogy olvasta-e Humboldtot. A párhuzam mindenesetre fönnáll kettejük nyelvszemlélete között". Szegedy-Maszák Mihály, i. m. 261. Nietzsche nyelvelméletének ilyen irányú megközelítésével kapcsolatban vö. Tilman Borsche, Natur-Sprache. Herder - Humboldt - Nietzsche = Monographien und Texte zur Nietzsche-Forschung, Hrsg. Ernst Behler, Eckhard Heftrich, Wolfgang Müller-Lauter, Berlin - New York, de Gruyter, 1994, 112-130.

[24] Kosztolányi Dezső, Nyelvművelés = K. D., Nyelv és lélek, i. m. 187.

[25] Kosztolányi Dezső, Túlvilági séták = K. D., Nyelv és lélek, i. m. 110. Kosztolányinak ez a tétele Edward Sapir gondolkodásával mutat rokonságot (vö. Szegedy-Maszák Mihály, i. m. 262.), akinek a nyelvi relativitásról szóló tételét egyes kutatások Nietzsche nyelvfilozófiájával hozzák kapcsolatba. (Vö. Hans Gerald Hödl, i. m. 14.)

[26] Kosztolányi az emlékezet kifejezést a szavak történetiségével kapcsolatban említi: „Családi emlékek évezredes kincstára az élő nyelv. [...] Alkalmas arra, hogy a mi hangszerünk legyen. Nyelvjárásai, csibészfordulatai megannyi szín, melyhez szükség esetén hozzányúlhatunk. De a műnyelveknek nincs emlékezetük se térben, se időben. Nem emlékeznek vissza arra, hogy itt vagy ott hogy ejtették ezt vagy azt a szót. Múltjuk még oly kicsiny, hogy hagyományuk sincsen". Kosztolányi Dezső, Műnyelvek = K. D., Nyelv és lélek, i. m. 194. Szegedy-Maszák Mihály a nyelv emlékezetével kapcsolatban felhívta a figyelmet arra, hogy Kosztolányi 1906-ban még nagy jövőt jósol az eszperantónak, ám 1933-ban már cikket írt a műnyelvek ellen, mivel éppen a nyelv legfontosabb aspektusa, az emlékezet hiányzik belőle. Szegedy-Maszák Mihály, i. m. 259-260.

[27] Kosztolányi Dezső, Még egy szó a versbírálatról = K. D., Nyelv és lélek, i. m. 593.

[28] Vö. Hödl könyvének Nietzsche trópusairól szóló fejezetével (Hödl: Nietzsches frühe Srpachkritik, i. m. 47.). Nietzsche a metafora fajtáinak arisztotelészi felosztásából tulajdonképpen csak az analógia alapján létrehozott metaforát fogadja el metaforának. Vö. Friedrich Nietzsche, Retorika, i. m. 46.

[29] Friedrich Nietzsche, A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról, i. m. 6.

[30] Kosztolányi Dezső, Párbeszéd = K. D., Nyelv és lélek, i. m. 206.

[31] Vö. Karinthy Frigyes, Az ötvenéves Kosztolányi, i. m. 269.

[32] Vö. Alekszandr Potebnya, A szó és sajátosságai, Beszéd és megértés, A költői műalkotás három összetevője, ford. Horváth Kornélia = Poétika és nyelvelmélet, szerk., Kovács Árpád, Bp., Argumentum, 2002, 147-156.

[33] Friedrich Nietzsche, Retorika, i. m. 43-44.

[34] Friedrich Nietzsche, A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról, i. m. 8.

[35] Vö. Mekis Péter, Nietzsche és Frege a szó uralmáról az emberi szellem felett, Világosság, 2003/11-12, 270.

[36] Kosztolányi Dezső, Az új irodalom = K. D., Nyelv és lélek, i. m. 276.

[37] Kosztolányi Dezső, Aranysárkány = Kosztolányi Dezső összes regényei, Bp., Szukits Könyvkiadó, 2003, 334.

[38] Kosztolányi Dezső, A Téli rege új szövegéről: Vita és tanulmány = K. D., Nyelv és lélek, i. m. 518.

[39] Talán nem túlzás azt állítani, hogy Kosztolányi számára többek között éppen e jelenség poétikai vonatkozásai miatt lehetett példakép Arany, aki „rendkívüli fogékonysággal észlelte a nyelv rejtett szerkezetét, és fonetikai, lexikai, morfológiai, szintaktikai, szemantikai mélyrétegekben ismerte fel az ott zajló eseményeket. Mégpedig olyanokat, amilyenekkel a közönséges érzékelés nem törődik, vagy azért, mert nem is tud róluk, vagy azért, mert nem ismeri fel a jelentőségüket". Szili József, Arany hogy istenül: Az Arany-líra posztmodernsége, Bp., Argumentum, 1996, 7.

[40] René Wellek, Austin Warren, Az irodalom elmélete, ford. Szili József, Bp., Osiris, 2006, 27. (Kiemelés az eredetiben.)

[41] Hegel Esztétikai előadásaiban ugyanerre a következtetésre jut: „E nyelvi metaforák azáltal keletkeznek, hogy egy szót, amely először csak valami egészen érzékit jelent, szellemire visznek át. A megfogni, megragadni [auffassen, begreifen], általában sok olyan szó, amely a tudásra vonatkozik, tulajdonképpeni jelentése szempontjából egészen érzéki tartalommal rendelkezik." (1. kötet 410.) (Kiemelés az eredetiben.)

[42] Kosztolányi Dezső, Pajzán szóképek = K. D., Nyelv és lélek, i. m. 60-61. (Kiemelések az eredetiben.)

[43] Friedrich Nietzsche, A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról, i. m. 7.

[44] Michel Foucault, Nietzsche, Freud, Marx, ford. Angyalosi Gergely, Athenaeum, 1992/3, 163.

[45] Nietzsche írásmódjával kapcsolatban mondottakat vö. Maurice Blanchot, Nietzsche és a töredékes írás, ford. Ádám Anikó, Athenaeum, 1992/3, 61.

[46] Maurice Blanchot, i. m. 60. Az így értelmezett nyelvi jel a folyamatos interpretációt vonja maga után. Az interpretáció szükségességét illetően Blanchot ugyanarra a következtetésre jut, mint Michel Foucault: „Ezért szükségszerű az értelmezés, de nem az egyetlen, rejtett, vagy akár kétértelmű igazság feltárása, hanem egy többértelmű szöveg olvasása, amikor a szövegnek nincs más értelme, mint a >>folyamat, a kifejlés<<, amely maga az interpretáció". (Blanchot: Uo.) „Nem azért vagyunk interpretációra ítélve, mert léteznek elsődleges és enigmatikus jelek, hanem mert léteznek interpretációk, mert minden alatt, ami csak beszél, ott húzódik az erőszakos interpretációk végtelen, nagy szövedéke." (Foucault: i. m. 163.)

[47] Szitár Katalin, A prózanyelv Kosztolányinál, i. m. 13. Kosztolányi nyelvszemléletének ama kettős irányultságára, mely a szó hangtestét és szemantikai emlékezetét állítja előtérbe, Szitár Katalin hívta fel a figyelmet idézett munkájában.

[48] Kosztolányi Dezső, A! - Aszó = K. D., Nyelv és lélek, i. m. 23-24.

[49] Kosztolányi Dezső, Arany János = K. D., Tükörfolyosó: Magyar írókról, szerk., Réz Pál, Bp., Osiris, 2004, 110.

[50] Kosztolányi Dezső, Rímszótár, rímek = K. D., Nyelv és lélek, i. m. 595.

[51] Kosztolányi Dezső, Ábécé a fordításról és a ferdítésről = K. D., Nyelv és lélek, i. m. 512.

[52] Roman Jakobson, A nyelv működésben = R. J., A költészet grammatikája, ford. Albert Sándor, Bp., Gondolat, 1982, 160.

[53] Idézi: Karinthy Frigyes, Az ötvenéves Kosztolányi. i. m. 268.

[54] Az idézetek az Ábránd egy szóról című írásból valók. Kosztolányi Dezső, Ábránd egy szóról = K. D., Nyelv és lélek, i. m. 31-32. (Kiemelések az eredetiben.)

[55] „A nyelvet nem tekinthetjük kész, egészében áttekinthető vagy lépésről lépésre közölhető anyagnak, hanem úgy kell felfognunk, mint ami szakadatlanul létrehozza önmagát, úgy, hogy a létrehozás törvényei meghatározottak, ellenben a létrehozott produktum terjedelme és bizonyos mértékig jellege is teljesen határozatlan". Humboldt tehát a nyelvet nem ergonnak, „készterméknek", hanem energeiának, folyton keletkező dinamikus létezőnek tekinti. Wilhelm von Humboldt, Az emberi nyelvek szerkezetének különbségéről és ennek az emberi nem szellemi fejlődésére gyakorolt hatásáról = W. v. H., Válogatott írásai, ford. Rajnai László, Bp., Európa, 1985, 102.

[56] Friedrich Nietzsche, A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról, i. m. 12.

[57] Vö. Kosztolányi Dezső, Portugálul olvasok = Nyelv és lélek, i. m. 50-51.

[58] Kosztolányi Dezső, Költő = Kosztolányi Dezső összegyűjtött versei, Bp., Szépirodalmi, 1980, 368. (Kiemelések É. L.) Oláh Szabolcs rövid interpretációjában a szövegrészlet hangzás-elvét emeli ki, nem reflektálva a versszöveg temporális meghatározottságát. Oláh Szabolcs, Az arcképfestőről, aki fogalmakkal bíbelődik, de amit mond, csupa test: A régi magyar szövegeket olvasó KosztolányirólHang és szöveg: Költészettörténeti kérdések a lírai modernségben, szerk., Bednanics Gábor, Bengi László, Kulcsár Szabó Ernő, Szegedy-Maszák Mihály, Bp., Osiris, 2003, 205-206. =

[59] Paul de Man ezzel ellentétes álláspontot képvisel: „A kontaktus, az idővel való kapcsolat, ugyanakkor számunkra mindig negatív, ugyanis az Én és az idő közötti kapcsolatban a halál a közvetítő; a mulandóság tapasztalata kelti föl bennünk az idő tudatát, amely több, mint pusztán természeti. Ez a negativitás annyira erőteljes, hogy semmilyen nyelv nem képes leírni az időt; maga az idő a nyelven túl létezik, és az imagináció hatáskörén kívül." Paul de Man, Idő és történelem Wordsworth-nél = P. D. M., Olvasás és történelem, ford. Nemes Péter, Bp., Osiris, 2002, 235. (Kiemelés É. L.) Egy másik írásában azonban de Man Heidegger Sein und Zeit című művére utalva nyelv és időbeliség kapcsolatára mutat rá: „És ennek az interpretatív nyelvnek olyan struktúrája van, amelyet explicitté lehet tenni. Ez a struktúra lényegében időbeli - különleges lehetőség az idő három dimenziójának strukturálására, ami alapvető az öntudat minden cselekedete számára. Így minden ontológia fő célja az lesz, hogy leírja ezt az időbeli strukturalizációt, és ez a leírás szükségszerűen az időbeliség fenomenológiája lesz (mivel egy öntudat leírása), és a nyelv fenomenológiája is (hiszen a tudatunk számára a nyelv közvetítésével létezik időbeliség)." Paul de Man, Az időbeliség mintái Hölderlin Wie wenn am Feiertage... című versében = P. D. M., Olvasás és történelem, i. m. 161. (Kiemelés É. L.)

[60] Kosztolányi Dezső, Fellegjáró és elképesztő = K. D., Nyelv és lélek, i. m. 63.

[61] „Szöveg annyit tesz, mint Szövet; de míg ezt a szövetet eddig mindig terméknek fogták fel, elkészült fátyolnak, amely mögött ott van, többé vagy kevésbé rejtve az értelem (az igazság), mi most a szövetben azt a nemzőelvet hangsúlyozzuk, hogy a szöveg folytonos összefonódásokon keresztül alakul és dolgozza ki önmagát". (Kiemelés az eredetiben). Roland Barthes, A szöveg öröme = R. B., A szöveg öröme, Bp., Osiris, 1996, 114.

[62] Hans Georg Gadamer, A szó igazságáról, ford. Poprády Judit = H. G. G., A szép aktualitása, Bp., T-Twins Kiadó, 1994, 136.

[63] Kosztolányi Dezső, Versek szövegmagyarázata = K. D., Nyelv és lélek, i. m. 483-484. Arra, hogy a szövegközpontúság Kosztolányi elemzési módszerének alapja a szakirodalom is felhívta a figyelmet. Bori Imre, Kosztolányi Dezső, i. m. 264; Szegedy-Maszák Mihály, Kosztolányi nyelvszemlélete, i. m. 265; Rába György, A szép hűtlenek:  Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád versfordításai, Bp., Akadémiai, 1969, 273-274.

[64] Noha Kosztolányi ezeket a megállapításokat a versszöveggel kapcsolatban tette, jogosnak tűnik a szemlélet kiterjesztése a prózaszövegre is, amennyiben szem előtt tartjuk azt az általánossá vált felfogást, mely a versszöveget és a prózaszöveget egyaránt költői szövegnek tekinti, figyelembe véve természetesen a kétfajta szöveg eltérő megszólalási módját. Maga Kosztolányi is leszögezi, hogy a prózaszöveg - a versszöveghez hasonlóan - nem azonos a köznapi nyelvhasználattal: „Próza - mondod fitymáló ajakrándítással -, csak próza. Eközben pedig azt érezteted, hogy valaki leszáll a lováról, és gyalog kel útra. Lovagolni nem mindenki tud, de járni a földön mindenki tud. Tévedsz barátom. Aki prózát ír, talán leszáll a vers táltosáról, de nem a földre száll, hanem egy másik, éppoly szilaj és kiismerhetetlen lóra, mely gyakran a vers úrlovasait is úgy leveti, hogy szörnyethalnak". Kosztolányi Dezső, Próza = K. D., Nyelv és lélek, i. m. 467.

[65] „Nem csak mi gondolkodunk, a nyelv is gondolkozik. Munkatársunk a nyelv, egyenjogú társszerzőnk. Azok, akiket ellőbb korholtam [ti. idegenmajmolók], ott hibáznak, hogy erőszakoskodni akarnak vele, hogy lebecsülik és túlbecsülik gondolatukat, hogy gondolatukat mindenáron rá szeretnék tukmálni, pedig a nyelvvel nem lehet komázni, mert az, ha ütik, vissza is üt, elsikkasztja gondolatunkat, holott, ha csínján bánnak vele, nemcsak érvényre juttatná gondolatukat, hanem esetleg kölcsön is adna nekik egyet, kettőt." Kosztolányi Dezső, Túlvilági séták = K. D., Nyelv és lélek, i. m. 111.

[66] Kulcsár Szabó Ernő már felhívta a figyelmet arra, hogy a nyelv uralhatatlanságának tétele hatással van a művek befogadására, amennyiben a nyelv társalkotói tevékenysége eleve kizárja, hogy az értelemképződés során csak szerzői intenciók érvényesüljenek: „A késő modernség elsősorban azzal értelmezte át a klasszikus esztétizmus nyelvi tapasztalatát, hogy a nyelv együtt-alkotó képességét már nem a kreatív fantázia baudelaire-i hatalmából, és nem is a Mallarmé-féle >>hűvös kiszámíthatóság<< hatáselveiből származtatta. A nyelv általi megelőzöttség tapasztalata ezért itt mindenekelőtt abban mutatkozik meg, hogy a magát nyelvként - nyelvi létmódjában - megszólaltató nyelvvel folytatott interakció eredménye olyan jelentésképződés lesz, amelyben (éppen az alkotás interszubjektív folyamata és struktúrája következtében) értelemszerűen nem egyedül szerzői intenciók jutnak érvényre. A műalkotás beszéde tehát nem egyetlen eredetre vezethető vissza, s mint ilyen sem egyedül az alkotói kompetenciák, sem pusztán a megszólaló nyelvi-irodalmi tradíció beszédeként nem értelmezhető". A szerző Kosztolányi érdemét abban látja, hogy erőteljesen hatott a posztmodern fordulatot végrehajtó művek nyelvszemléletére, éspedig éppen amiatt, mivel „a két világháború között, de talán egészen a 60-as évek irodalmával bezárólag az ő értelmezésébe vonult be legmélyebben a nyelvre mint uralhatatlan jelrendszerre való ráutaltság tapasztalata". Kulcsár Szabó Ernő, A nyelv mint alkotótárs, i. m. 301; 304.

[67] Kosztolányi Dezső, Az új irodalom = K. D., Nyelv és lélek, i. m. 277.

[68] Kosztolányihoz hasonlóan Alekszandr Potebnya is arra a következtetésre jut, hogy a műalkotás tartalma a befogadóban fejlődik tovább: „Az adott mű lényege, ereje nem abban van, hogy mit értett rajta a szerző, hanem abban, hogyan hat az olvasóra vagy a nézőre, következésképp, lehetséges tartalmának kimeríthetetlenségében. [...] A művész érdeme nem abban a >>minimális<< tartalomban van, amelyet az alkotás közben elgondolt, hanem a megalkotott kép meghatározott rugalmasságában, a belső forma erejében, amely képes arra, hogy különböző tartalmakat hívjon életre". Alekszandr Potebnya, Költészet. Próza. A gondolat összesűrítése, ford. Horváth Géza, Helikon, 1999/1-2, 42.