publikációk / Retorika és poétika

Érfalvy Lívia

A poétika „rehabilitálása”

Horváth Kornélia: Irodalom, retorika, poétika

Horváth Kornélia harmadik önálló kötete, az Irodalom, retorika, poétika című munka szorosan illeszkedik a szerző korábbi könyveinek – Tűhegyen, A versről – sorába. A széleskörű irodalomelméleti tájékozottság és a műértelmező gyakorlat e tanulmánykötetben is szerves egységet alkot, a líraelméleti és lírapoétikai irányultság azonban újabb területtel, a prózapoétikával bővül. A szakmai közönség körében komoly érdeklődésre számot tartó munka az irodalomtudomány elhanyagolt területének számító poétika újraértelmezésére vállalkozik a diszciplína történetének áttekintéséből kiindulva.

A vizsgálódások alapját az a meglátás adja, mely szerint a poétika fogalma még napjainkban is jobbára a formális-strukturális elemzés diszciplínájaként használatos, olyan tudományágként, melynek nem tárgya az értelmezés. Poétika fogalmán tehát az irodalmi alkotás felépülésének nyelvi, elbeszéléstechnikai, kompozíciós és ritmikai sajátosságait, illetve ezek vizsgálatát szokás érteni. Az orosz formalisták azonban a poétika fogalmát az irodalomtudomány jelentésében használták, melynek tárgya Jakobson szerint nem az irodalom, hanem az irodalmiság, az, ami az adott műalkotást irodalmivá teszi. Jakubinszkij meglátása alapján vannak olyan nyelvi rendszerek, melyekben a nyelvi képzetek önértékre tesznek szert. Köznapi és költői nyelvhasználat relációjában tehát nem két nyelvről, hanem a nyelv kétféle működésmódjáról beszélhetünk. Horváth Kornélia meglátása szerint a poétika mibenlétének és működésének értelmezésében meghatározó szerephez jut a költői funkció (poiészisz), tágabban az irodalom referenciakettőző működéséről alkotott felfogás elfogadása, illetve elutasítása. A strukturalizmus – mely alapvetően a különböző nyelvi-textuális szintek leírást tűzi ki célul, illetve az analízis végén a feltárt eredmények funkcionális összekapcsolására és értelmezésére tesz kísérletet – tulajdonképpen feladja a dinamikus, keletkezésben lévő teljességként felfogott mű koncepcióját. Todorov Poétika című munkájában poétika és interpretáció viszonyát kölcsönös egymásra hatásként értelmezi, miközben interpretáción az egyedi szöveg elemzését, míg poétika alatt az elvont teóriát érti, mely nem a mű értelmét, hanem az értelem születésének általános feltételeit tanulmányozza. Ugyanakkor Faryno Bevezetés az irodalomtudományba című könyvében az interpretációt a poétika elidegeníthetetlen intenciójaként kezeli. A szerzőt a poétika-fogalom változásának vizsgálatára az a felismerés késztette, mely szerint a poétika fogalma még ma is gyakran egyfajta objektív leírásra törő, strukturalista diszciplínaként értelmeződik. Paul de Man – noha felfogása a poétika szerepét tekintve idővel változott – a poétikát alapvetően megfosztja a megértés és az értelmezés mozzanatától, és a hermeneutikával állítja szembe. A mai nyugati irodalomtudomány egyes ágai azonban a poétikát a formális-alaktani stúdium helyett a költői szöveg nyelvi jelentésképzéséért felelős irodalomtudományi kutatási területként értékelik. Paul Ricoeur Bibliai hermeneutikájában a poétika egyfajta mediátor szerepét tölti be a strukturális elemzés és az egzisztenciális interpretáció között. Ricueur Retorika, poétika, hermeneutika című írásában a szavak eredeti jelentéséből kiindulva megállapítja, hogy a poétika „a teremtő képzelőerő általi újraalkotás”, az újdonság azonban nem kizárólag a szövegben, hanem a szövegben és a befogadóban együttesen teremtődik meg. Horváth Kornélia konklúziója alapján a poétika fogalmának megújítása tehát nem gondolható el az értelmezés és a megértés hermeneutikai alapelve nélkül. „Amennyiben a poétika az arisztotelészi poiészisz fogalmának megfelelően a poiein, a készítés, az alkotás tudománya, amely a szöveg sajátosságain keresztül a szöveg nyelvi alakulásfolyamatát vizsgálja, akkor módszereit sem tekinthetjük a puszta forma leírására irányuló elemző fogások zárt rendszerének.” (Kiemelések az eredetiben). A szerző leszögezi, hogy a poétikai közelítésmód reinterpretációjára Magyarországon az elmúlt évtizedekben néhány teoretikus cikkben és több szövegelemzésben is történt kísérlet. Ezek egy része a diszkurzív poétika terminussal él, mely az „íráson keresztülmenő” beszédeseményt, vagyis „a szövegként megjelenő és szövegként viselkedő, textuálisan szervezett beszédet tekinti vizsgálódása tárgyának.” (Kiemelés az eredetiben). A szerző meglátása szerint az új poétikafogalom a műalkotás-szöveget nem értelmezheti képződményként, kész produktumként, hanem csakis dinamikus, nyelvi és textuális alakulásfolyamatként. „Ha a szöveget mint poiésziszt, mint a létrajövés és megértés folyamatát tekintjük, akkor nem gondolhatjuk el az irodalomtörténet rögzített centrumaként, mozdulatlan „mű”-ként, hanem kizárólag olyan eseményként, amely a nyelvben, következésképp mind a szerzői, mind az értelmezői-befogadói gondolkodásban, s így az irodalom történetében is változást indukál.” (Kiemelések az eredetiben). A poétika történeti feladata ennek értelmében nem lehet más, mint az interpretációk soraként értett irodalomtörténet létrehozása.

E felismerések tükrében születtek a kötet szövegértelmezései, melyek hangsúlyozottan poétikai interpretációk. A regény mint novella? című fejezet interpretációja különböző novella- és regényelméletek meglátását szembesíti Kertész Imre Sorstalanság című művének narratív szövegszerveződésével. A második szövegértelmezés (Elbeszélői hang és metaforizációs folyamat) A bábaszéki intelligencia autoreferenciális funkcióját vizsgálja Mikszáth Kálmán Szent Péter esernyője című regényében, míg a Tradíció és újraírás Alessandro Baricco két regényében című tanulmány az irodalomtörténetileg is elismert kortárs szerző regényeihez a bariccói szövegalkotás néhány nyelvi-poétikai jellemzőjén és esztétikai tapasztalatán keresztül közelít. Az elemzések során olyan prózapoétikai problémák kerülnek felszínre, mint az élettörténetként értett sors nyelvi megalkotásának problematikája, a narratív identitásképzés, vagy éppen a történetmondás megszakítása révén a szövegalkotást előtérbe állító elbeszélői tevékenység sajátosságainak vizsgálata.

A tanulmánykötet második része – Líra, retorika, poétika – címének megfelelően alapvetően líraelméleti kérdéseket tárgyal, de az utolsó fejezet (Retorika és poétika viszonyáról) a két diszciplína kapcsolatával is számot vet. Retorika és irodalom összefonódásának lehetősége először Gorgiasznál vetődhet fel, amennyiben nála jön létre a retorika harmadik ága, a dekorativitásra törekvő bemutató beszéd. Az igen részletes retorikatörténeti áttekintés másik végpontja Richards és de Man (Egy retorikai kapcsolat: I. A. Richards és Paul de Man). A retorika ugyanis – amint erre Horváth Kornélia rámutatott – mindkét kutatónál a nyelv eredendő természeteként a szó szerinti és a figurális jelentés dinamikus oppozíciójában nyer elgondolást. Számos filozófus – köztük Nietzsche, de Man, Richards vagy éppen Gadamer – beszél a nyelv eleven metaforikusságáról mint minden természetes fogalomalkotás alapjáról. A szerző meglátása szerint a nyelv eleven metaforikussága összefüggésben áll a szó jelentésváltozásainak történetével. Az irodalmi szöveg meghatározó módon épít a szó eredendő metaforikusságára, amennyiben képes aktivizálni és továbbalakítani a szó korábbi történeti jelentéseit. Kiváló példa erre József Attila Rejtelmek című verse, melyben a versírás és szerelem témájának összekapcsolását nem a logika, hanem a kulturális nyelvi tradíció vezérli a hangzásmetaforizáción és a vers kulcsszavainak történeti szemantikumán keresztül. A szöveg nyelvi alakulásfolyamatát középpontba állító dinamikus szövegfelfogás a versszöveg vizsgálata kapcsán a versritmusnak is kiemelten fontos szerepet tulajdonít, amennyiben a ritmust is dinamikus nyelvi létezőnek tekinti. A versritmus kérdésének vizsgálata, illetve a szövegelemzés gyakorlatába való bevonása azért is kiemelten fontos, mert – amint erre a tanulmánykötet szerzője rámutatott – az irodalomtudomány nyelvi fordulata utáni horizontból ez a vizsgálódás még nem történt meg, holott a ritmus nyelvi alapú, dinamikus felfogásának előzményei megvannak a strukturalizmus előtti formalista kutatásokban. Már Tinyanov – aki a versszöveget dinamikus egységként, ritmus és szintaxis szüntelen küzdelmén alapuló „egészlegesség”-ként értelmezi – rámutatott ritmus és jelentésképzés szétválaszthatatlan összefüggésére. Az ő kutatásaira támaszkodó Meschonnic szerint is elsősorban a ritmus határozza meg a verset, mely nem választható el az általa a szavakban kiváltott és átalakított jelentésmechanizmusoktól. „A költői szavak nem mások, mint amelyeket a köznapi nyelvben használunk, ám a ritmus és a szintaxis küzdelméből létrejövő ritmikai alakzatok bizonyos laterális, potenciális jelentéseket szabadítanak fel bennük. Vagyis a szó ritmikai pozíciója elválaszthatatlan az értelmétől.” (Kiemelés a tanulmánykötetben). Meschonnic a hangvisszatérés metaforateremtő erejéről is beszél, amikor egy fonéma szavak láncolatát hozza magával. Ez a módszertani megfontolás érvényesül például Petri György 4 bagatelle című versének értelmezése kapcsán, melyben a k- mássalhangzó gyakori visszatérése a hangzásszintű metaforizáció jelenségével szembesíti az értelmezőt a 4. bagatelle-ben (Irónia és én-szerkezet Petri György lírájában).

A lírapoétikai alapkérdéseket érintő értelmezések a szerzői én és a szövegbeli én problematikájával, a lírai beszélő kérdésével, a trópusok szövegképző szerepével és az intertextuális szövegépítkezés sajátosságaival is számot vetnek. Az elméleti megfontolásokból levont módszertani elvek rendkívüli hatékonyságát mutatja, hogy egymástól időben és műfajban igen eltérő szövegek értelmezése kapcsán is produktívan alkalmazható: Rimay János Világon, ég alatt… kezdetű versétől Arany János Szondi két apródja című balladáján át egészen Pilinszky János Apokrifjéig, vagy éppen a XIX. századi Mikszáth-regénytől a Sorstalanságon át egészen az 1996-ban megjelent Selyemig. A kötet invenciózus szövegértelmezései valóban utat nyitnak a poétika újradefiniálása előtt, rámutatva szövegelemzés és szövegértelmezés, vagyis poétika és interpretáció szétválaszthatatlan összetartozására. (EditioPrinceps Kiadó, Budapest, 2009)

Vigilia 2011/2 156-158.