publikaciok / Tudor kori homiliák

ÉRFALVY LÍVIA

A Tudor-kor prédikációs gyakorlata

MUDRICZKI Judit (szerk.): Tudor-kori homíliák.
PPKE BTK, Piliscsaba, 2010.

Az 1547-ben kiadott Certain Sermones or Homilies című prédikációkötet magyar nyelvű fordítása (Prédikációk avagy homíliák könyve) komoly érdeklődésre tarthat számot egyfelől az angol történelem és művelődéstörténet kutatói, másfelől a prédikáció műfaja iránt érdeklődő teológusok, lelkészek és papok körében. A Certain Sermones or Homilies közreadott, magyar nyelvű fordítása ugyanis több szempontból újszerű és hiánypótló kiadvány. Egyfelől azért, mert az angol forrásszöveg egyháztörténeti szempontból kiemelt jelentőségű dokumentum, amennyiben az 1571-ben kiadott, az anglikán hitvallást ismertető cikkelyek egyike előírja rendszeres felolvasását a közösségi hitgyakorlat során. A kötet az 1537-1553-ig trónon ülő VI. Edward uralkodása alatt látott napvilágot; a király nagybátyja és gyámja, Edward Seymour, Somerset grófja ugyanis elrendelte, hogy a papoknak az egyénieskedés vagy tévtanítás elkerülése érdekében nem szabad mást prédikálni, mint ami a király, Somerset grófja és Cranmer érsek által aláírt beszédgyűjteményben áll. A homíliagyűjtemény tehát az angol reformáció történetének egyik legfontosabb dokumentumaként az anglikán egyház doktrinális alapjainak megszilárdulásába nyújt betekintést a Rómától való leválás után.
Az 1549-ben kiadott kötet címe – Prédikációk avagy homíliák könyve – műfaji szempontból félreértésre adhat okot, ezért Mudriczki Judit, a bevezető tanulmány szerzője, Susan Wabuda tanulmányára támaszkodva a terminusok tisztázásával kezdi a tudor homíliák történelmi hátterének ismertetését. A lefordított kötet esetében ugyanis nem homiliáriumról van szó, hiszen a korabeli homília vagy postilla az adott vasár- vagy ünnepnapra kijelölt evangéliumi részletet magyarázó beszédet jelentette. A Certain Sermones or Homilies esetében azonban különböző, a korabeli hallgatóság számára aktuálisnak számító kérdésekről íródott prédikációk (sermo) gyűjteményével van dolgunk – hangsúlyozza a kötet szerkesztője. A beszédgyűjteményben felvetett témák a hittételek és a hitgyakorlás alapvető kérdéseit érintették: olvashatunk a kötetben halálfélelem elleni buzdítást, az igaz és keresztény hitről szóló beszédet, a Szentírás olvasására való buzdítást, a keresztény szeretetről, a hitből fakadó jócselekedetekről szóló szövegeket, továbbá viszály és veszekedés elleni homíliát is.
A bevezető tanulmány még egy fontos különbségre hívja fel a figyelmet homília és prédikáció között. A homília ugyanis olyan, előre megírt beszéd volt, amit a szószéken álló pap szinte szó szerint olvasott fel, a prédikációt ellenben különböző források felhasználásával maga a prédikátor állította össze, tehát önállóan megírt szöveg volt. A címben jelölt – látszólag szinonimának tűnő – két terminus tehát funkcionális alapon jól elkülöníthető. A korabeli prédikációs gyakorlat szempontjából bekövetkező változás is a szövegek egyháztörténeti jelentőségét támasztja alá: a prédikációk a reformáció szellemében ugyanis a szentírási alapú igehirdetést igyekeztek meghonosítani a szentek életéről szóló vagy más allegorikus történetek alkalmazása helyett.
A homíliák tehát tematikusan szerkesztettek, a 12 beszédből álló gyűjtemény két nagyobb egységre bontható: az első hat prédikáció a keresztény hit doktrinális kérdéseivel foglalkozik, a második egység beszédei pedig ezek gyakorlati alkalmazásához nyújtanak útmutatást. A bevezető tanulmány szerzője Edmund Bonner püspöknek a keresztény szeretetről szóló homíliájára hívja fel különösképp figyelmünket, mely több szempontból is kiemelkedő darabja a gyűjteménynek: „ez a homília a témaválasztás szempontjából egy fontos teológiai fogalomra irányítja a figyelmet, ugyanis a >>caritas<< mint morális erő minden keresztény gyülekezet számára központi kérdés volt, ám ezen elsősorban nem jótékonykodó tetteket vagy a nélkülözők megsegítését értették, hanem azt a közösségformáló erőt, amely egybetartja az egyházat mint Krisztus misztikus testét”. A kötet tehát végső soron a jó cselekedetek helyett a hit általi üdvözülés tanát igyekezett elfogadtatni a hívőkkel.
Egyháztörténeti jelentőségén túlmenően a homíliás könyv az egyházi keretek között zajló prédikációs gyakorlat dokumentált gyűjteményeként a korábbi nyilvános beszéd retorikai sajátosságaiba enged bepillantást. Ezek a kanonizált beszédek ugyanis hosszú évszázadokon át elevenen éltek az angol emberek emlékezetében, így beleivódtak a nyelvhasználó közösség szókészletébe és gondolkodásmódjába. A kötet másik érdekességét tehát az adja, hogy a homíliagyűjtemény magyar nyelven először kínál ízelítőt az angol prózatörténet e rendkívül izgalmas, 16. századi történetéből, mely magyarul ezidáig szinte elérhetetlen volt a magyar olvasóközönség számára. A kötet szövegei általában követik a klasszikus szónoki beszéd felosztását, beszédmódjukat tekintve sajátos átmenetet jelentenek a középkori prédikációk morális buzdításon alapuló szövegszervezése és a protestáns prédikáció bibliai alapokon álló egyszerű stílusa között. Az egyes beszédek retorikáját gyakran meghatározza egy-egy bibliai idézet, a pretextus tehát gyakran szöveggeneráló erővé válik. A gyakori élőbeszédszerű fordulatok a hallgatóság megnyerését szolgálták, így a fentiek tükrében elmondható, hogy a beszédgyűjtemény a retorika elmélete és története iránt érdeklődők körében is érdeklődésre tarthat számot.
A kötet harmadik újdonsága az az újszerű fordítási irányelv, mely a szépirodalmi, értelmező fordítás helyett az angol forrás szövegszervezésének eredeti sajátosságait minél hívebben megtartó magyar változatot részesíti előnyben. Lawrence Venuti terminológiájával élve az elidegenítő (foreignization) eljárást alkalmazza a honosítóval (domestication) szemben, vagyis szem előtt tartja, hogy a magyar változat fordított szöveg, ami néhol az idegenszerűség érzetét keltheti a befogadóban.
A fordítás alapja az 1547-ben majd 1559-ben megjelent Thomas Cranmer érsek által összeállított 12 beszédes gyűjtemény, melynek megírásában mai fogalmaink szerint katolikus és protestáns szerzők egyaránt közreműködtek. A fordítás elkészítéséhez a Ronald B. Bond által szerkesztett, az 1987-es kritikai kiadás szolgált alapul, amely egyrészt a Thomas Cranmer-féle 12 homíliából álló gyűjteményt, másrészt egy 1570-ben készült, az engedetlenség és a szándékos lázadás ellen intő beszédet tartalmazza. A kötetet a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatói és fiatal oktatói ültették át magyar nyelvre: a többszerzős forrásszöveghez hasonlóan tehát a magyar változat is több fordító munkája. A fordítások elkészültét féléves műhelymunka előzte meg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának Angol Tanszékén dr. Fabiny Tibor speciális szemináriumának keretében. Így nem meglepő, hogy mind a fordítás, mind a szerkesztés komoly fordításelméleti alapvetések mentén zajlott, ami a kötet szövegeinek egységes nyelvi megjelenését eredményezte.
A kötet a Kora Tudor irodalom és vallás című sorozat második köteteként látott napvilágot Midriczki Judit szerkesztésében. (Sorozatszerkesztők: Fabiny Tibor és Tóta Péter Benedek).

in: Credo 2011/3. 58-60.

Fürst Design 2009