publikaciok / Vallomás a létről és költészetről

Vallomás létről és költészetről

Kosztolányi Dezső: Októberi táj

Kosztolányi Dezső Negyven pillanatkép című ciklusának legismertebb és legtöbbet idézett darabja minden bizonnyal az Októberi táj. „Piros levéltől vérző venyigék. / A sárga csöndbe lázas vallomások. / Szavak. Kiáltó, lángoló igék.".[1] A könnyed - olykor tiszta, máskor kancsal rímekre épülő - rímjátékok és tematikus sokféleséget felmutató epigrammatikus versek között valóban egyedülálló ez a formailag tökéletesen kimunkált alkotás, mely zavarba ejtő tömörségével „a japán haiku ösztönzését sejteti".[2] A mindössze tizenkét szóból álló költemény éppen nominális stílusából adódó tömörségével, sűrített költői nyelvével, képalkotásával áll ellen az egyértelműségre törekvő értelmezői igénynek.

A címből kiindulva - mely markánsan kijelöli, ám ezáltal látszólag le is határolja az értelmezés irányát - kézenfekvőnek tűnik a verset tájleíró költeményként, egy őszi színekben pompázó domboldal leírásaként értelmezni, mely a természet elmúlásán keresztül, ősi toposzként, saját mulandóságával is szembesíti a vers lírai alanyát. A piros levél szókapcsolat, a sárga szín és a 'szőlővessző, rőzse' jelentésű venyige egy szüret utáni szőlőhegy, domboldal képét hívja elő képzeletünkben, ám a tájnyelvben vesszőnyalábként, gallyként is értelmezett venyige szó egy őszi erdő képzetét is felidézheti. A vers plasztikussága a befogadó fantáziáját, belső képalkotását oly mértékben stimulálja, hogy egy pillanatra maga is benne áll a tájban, a sárga csönd szinesztéziája kapcsán több általam megkérdezett befogadó asszociált a vers olvasása közben egy őszi erdei naplementére, melyben a csönd élménye tapasztalati úton kapcsolódik össze a piros és sárga levelek látványával, elemeire bontva a szinesztéziát. A költemény tájleíró versként tehát az őszi természet utolsó lobbanását, a végső enyészet előtti színpompát rögzíti egy látszólag időtlenné merevített pillanatban: a vers „egyetlen mondatában sincs igei állítmány; névszói állítmányaik (...) az időtlenség, a változatlanság, az öröklét élményét sugározzák. (...) A vers más, de legalább ilyen erős hatású mozzanatai viszont épp ellenkezőleg: a drámai változás, a hirtelen és teljes átlényegülés dinamikus élményét sugallják."[3]

Olyan egzisztenciális határhelyzet rajzolódik ki tehát a versben, ami szólásra kényszerít: „A sárga csöndbe lázas vallomások". Kérdés azonban, hogy a vers egyik kulcsszavának tekinthető vallomás milyen versbeli vagy versen kívüli referenciára utalhat. A tájleíró kontextus értelmében ugyanis az imént felvázolt színpompa, pontosabban a versben elénk táruló őszi táj, értelmezhető a természet elmúlásról tett vallomásaként, ebben az esetben azonban a versnek nincs körülhatárolható (versben rögzíthető) lírai alanya; a vers egésze, pontosabban a vers hátterében álló és a vers szövegében rögzülő látvány és létélmény maga a vallomás.

A kötetcím - Számadás - figyelembevételével azonban felfogható a versbeli vallomás önvallomásként, számvetésként is, amit az elmúlásról tanúskodó őszi táj szemlélése vált ki a vers lírai alanyából. Ebben az esetben a versbeszélő maga is beleíródik a tájba, a lírai alany a vallomástétel pillanatában, a csöndbe suttogott lázas önvallomás kimondásakor láttatja önmagát. A vallomás irodalomtörténeti és műfaji kontextusára itt most csak utalnék, de annyi bizonyos, hogy Szent Ágoston vagy épp Rousseau Vallomások című művén keresztül a számadás, számvetés képzete emblematikusan kötődik a versben artikulálódó vallomáshoz. A vers első felében a színek szimbolikája is megerősíti azt az értelmezési lehetőséget, mely szerint a vers a halál, az elmúlás árnyékában tett önvallomás. Kosztolányinál ugyanis a piros színhez erősen kötődik az élet, míg verseiben a sárgához gyakran a halál képzete kapcsolható: „A pitvaron a tengeri / nevet a nap piros tüzére / de sárga árnyát elveri / a paprikák piros füzére. / Száll-száll a lelkem kergetőzve / a mustszagú, világos őszbe, / mint szélbe csörgő papiros, / fölötte a halál és élet / a sárga és piros."[4] A 19. pillanatkép, melynek címe Késő ősz a Ludasi pusztán, az ősz képein keresztül szintén azzal a radikális létbeli határhelyzettel szembesít, amiről az Októberi táj beszél. A versbeli kiáltás („kiáltó, lángoló igék") tehát e verset is bevonva az értelmezésbe a halállal birkózó lírai alany utolsó lobbanása, jajkiáltása is lehet. Közismert, és az életrajz ismeretében megértett tény, hogy a szembenézés motívuma az 1935-ben megjelent Számadás című kötet szinte minden versét átszövi.

Ebben a kontextusban talán nem tűnik teljesen önkényes értelmezői gesztusnak, ha a vallomásnak címzettet is tulajdonítunk, egy olyan jelenlévő te személyében, aki társként hallgatja a lázas vallomásként aposztrofált szavakat. Az értelmezési lehetőségek e kétféle irányvonalát (önvallomás, másnak tett vallomás) jól példázza a vers nyomtatásban élő - vélhetően sajtóhiba következtében megszülető - kétféle szövegváltozata. Találni olyan kötetet, melyben a szinesztézia -ben raggal szerepel („A sárga csöndben lázas vallomások.")[5], ami a vallomás kapcsán előhívja a szerelmi vallomás lehetőségét is, amennyiben a csöndbe belesúgott vallomás - a transzcendenssel most nem számolva - nem feltételez olyan te-ként értelmezhető jelenlévő befogadót, aki a vallomást hallgatja, a csöndben elmondott vallomás azonban vélhetően igen. A kötet egyik vallomásértékű szerelmes versének tekinthető Februári ódában is központi szerepet kap a szavakba öntés fontossága, a „fölkiabálás", a szerelem szavakkal történő megvallásának igénye, megerősítve azon feltevésünket, mely szerint az Októberi táj vallomása is értelmezhető interperszonális megnyilatkozásként.

Térjünk most rá a vers kulcsszavára, az igére, ami vitathatatlanul központi szerepet játszik a szöveg megképződésében és értelemképzésében. „Az alciklusnak ez a tizenötödik darabja feltűnő önellentmondástól kapja eredetiségét; a három sor legföljebb jelzői szerepet játszó igeneves alakban tartalmazza azt, amire a végszó betű szerinti értelemben utal."[6] A vers eredetiségében valóban közrejátszik, hogy az egyetlen versbeli ige nem ige, hanem főnév: a szó szinonimájaként megjelenő ige tehát „igeként" csak hangformáján és írásképén, és nem cselekvést, történést kifejező szófaji szerepén keresztül van jelen a szövegben. Ez a hiány azonban nem csupán ötletes költői szójáték, hanem olyan felhívó jel, ami az ige szó ontológiájára irányítja figyelmünket, a János evangélium kezdőszavaiban artikulálódó szakrális jelentésre, az igének arra a jelentésére, ami Isten lényegére, magára a létezésre, továbbá a világ szó által történő teremtésére utal: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett". (Jn 1, 1-3.) A szemünk elé táruló táj tehát ebben az értelemben Isten lángoló igéjének, teremtő tevékenységének következménye, maga a versszöveg pedig az erről tett vallomás. Kosztolányinál ugyanis az ige szóhoz szinte mindig szakrális értelem társul, a szóval való teremtés, az isteni ige képzete, ami gyakran a költői tevékenységnek is szinonimája.

Anélkül, hogy az idézett bibliai szakasz teológiai értelmezésébe bonyolódnánk, leszögezhetjük, hogy János evangéliumának kezdősoraiban a kezdettől fogva létező Logoszra történik utalás, ami nagyon is összecseng az ige szófaji meghatározásával, amennyiben az nemcsak cselekvést és történést, hanem létezést is kifejez. A vers tehát meglátásunk szerint nem az igék hiányának és szóképi megjelenésének önellentmondására épül (ami vitathatatlanul a vers dinamikájának egyik kulcsa), hanem sokkal inkább az ige szó belső formájának kibontására: a cselekvésre utaló igei állítmányok hiányával a létezés örökkévalóságát, az „öröklét élményét" egyfajta állóképként próbálja megragadni.[7]

A lírai alany nemcsak e versben, hanem más pillanatképben, sőt talán túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a kötet verseinek többségében megpróbál a felszín alá nézni, a teremtett világ „fölötti" világ titkait kifürkészni. Talán nem véletlen, hogy a Mézes kenyér című versben épp a 'szavakkal való elbájolás' jelentésű igézet szó válik az anagrammatikus szétírásnak köszönhetően égi mézzé, kissé áttételesen ugyan, de mégis rávilágítva az ige szó ontológiai vetületére: „Külvárosi kapuban kisgyerek / száraz kenyeret majszol, ám - igézet - / az édes, ikrás napfény rápereg, / s ő nyalni kezdi ezt az égi mézet" (Mézes kenyér).[8] Látjuk tehát, hogy ezek a pillanatképek már sejtetnek valamit abból a csodából, ami majd a Hajnali részegség bámulatos látomásában tárul elénk a maga teljességében.

A fenti értelmezési lehetőségek mindegyike abból a feltevésből indult ki, hogy az Októberi táj című pillanatképben alapvető fontosságú a tájleíró attitűd. A vers szókincsét vizsgálva azonban arra is rá kell jönnünk, hogy a vers címe és első sora által felkínált - tájleírást involváló - olvasat szándékoltan félrevezető, és célja az, hogy belehelyezze az olvasót egy imaginárius októberi tájba. A nyelv által közvetített akusztikai és vizuális ingerek - a levéltől vérző venyigék alliterációja, a levél szó hangkapcsolatainak (lev- és -vél) tükrös szerkezetű ismétlődése a szóban, valamint annak visszatérése a vérző venyigékben, továbbá a venyigék - igék rímpár összecsengésén keresztül a szó hangformájának előtérbe állítása - egy deklaráltan szavakból szőtt világot tárnak elénk. A második mondat szinesztéziája (sárga csönd), a köznapi beszédtől eltérő mondatfűzés, valamint a köznapi nyelvhasználat felől nézve értelmetlen kifejezések (levéltől vérzik valami; lángoló igék) szintén a szöveg irodalmiságára irányítják a befogadó figyelmét, hogy aztán rádöbbenjünk: ez az októberi táj a „szómágia" következtében létrejött imaginárius, képzeletbeli táj, vagyis a piros levéltől vérző venyigék csak szavak, kiáltó, lángoló igék. „Minden költő elsősorban a szóvarázsban hisz, a szavak csodatékony, rontó és áldó hatásában. Ebben a tekintetben hasonlítanak az ősnépekhez és a gyermekekhez, akik a szavakat még feltétlen valóságnak tekintik, s nem tudnak különbséget tenni a tárgyak és azoknak nevei között. Amit a költők leírnak, az él, pusztán azáltal, hogy leírják. E mágiájuk segítségével kerteket bűvölnek elő a papíron, pedig mindössze néhány virág nevét említik. Ezek a virágok nőnek és illatoznak".[9]

A vers témája tehát végső soron a szavak valóságteremtő erejének kimondása, a költészet erejéről tett lázas vallomás, mely a világ szó által történő létrehozásának, vagyis az isteni teremtésnek költői megismétléseként értelmezhető. A vers 12 szavának csaknem fele (vallomások, szavak, kiáltó, igék) kötődik a nyelvi tevékenységhez vagy annak hiányához (csönd), a vers valódi témájára, a mondásra, azaz a költői ige, a költői szó nyelv- és valóságteremtő hatalmára irányítva a befogadó figyelmét, így elevenítve fel az ige főnév 'természetfeletti erejű mondat, szólás, szó', azaz varázsige jelentését.

Ez az önleleplező, autopoétikus gesztus nem idegen Kosztolányitól, számos szövegében tapasztalhatunk hasonlót. Megvilágító erejű ebből a szempontból a ciklus első darabja (Vers), mely a mindenség elérését és a teljesség megragadását a költői tevékenységen keresztül, egy „semmiből" szőtt (nyelvi) világ létrehozásának függvényeként gondolja el: „Sár és virág, kavargó semmiség, / de hirtelen, mint villám, hogyha lobban - / két sor között - kinyíl nekünk az ég."[10]

Az ötös és hatodfeles jambusi sorok vizsgálata szintén azt mutatja, hogy a 15. pillanatképben maga a versírás folyamata tematizálódik. A vers ritmusképlete a következő:

U - ‌‌| U  - ‌‌| -   -‌‌ ‌‌| -‌  U‌ ‌‌| U - |

Piros levéltől vérző venyigék.

U  - | U   -  ‌‌|   U  -‌‌ ‌‌| -‌   - ‌‌| U - ‌‌| ‌‌-

A sárga csöndbe lázas vallomások.

U - ‌‌|  U - ‌‌| -  -‌‌ ‌‌| U‌ -‌ ‌‌| U - |

Szavak. Kiáltó, lángoló igék.

A verssorok jambusainak, valamint a helyettesítő verslábnak tekinthető spondeusoknak a sorában feltűnő az első sor végén álló anaklázis, ami azonban a cím figyelembevételével - októberi táj (-‌‌ ‌‌ -‌  U‌ ‌‌U - ) - choriambusként is felfogható, és mint ilyen, az októberi táj és a vérző venyigék (-‌‌ ‌‌ -‌  U‌ ‌‌U - ) közti azonosítást képezi le és teremti meg ritmikai úton. Érdekes, hogy ritmikai szempontból a vers másik szövegváltozata (A sárga csöndben lázas vallomások) a harmadik versláb (spondeus) hosszúsága okán (U - ‌‌|U - ‌‌| - -‌‌ ‌‌| -‌ - ‌‌| U - ‌‌| ‌‌-) jobban illeszkedik a vers ritmikai képletébe, ami így a verssorok ritmusát tekintve csak a negyedik verslábban tér el egymástól, formai szempontból is tükrözve a vers fent bemutatott rendezettségét...

Az anaklázis értelmezése szempontjából azonban ez a tény irreleváns. A cím ritmusának bevonása a szöveg értelemképzésébe ugyanis világossá teszi, hogy az októberi táj és a vérző venyigék ritmikai és metaforikus azonosítása az első lépés a költői szöveg megszületésének folyamatában. Ez az azonosítás a ritmikai képlet ismétlése miatt még tekinthető pusztán deskriptív aktusnak, a vers végi átlényegítés azonban - ami a vérző venyigéket lángoló igékké alakítja - a jambikus ritmus érvényre jutását eredményezi. A vers ritmusa tehát világosan jelzi, hogy a metaforasorban (októberi táj = vérző venyigék = lángoló igék) ontológiai státusváltás történik, vagyis az azonosítás végpontján költői szöveg születik. Ebben a kontextusban épp a jambikus ritmus tiszta érvényesülése érzékelhető és értelmezhető „anaklázisként", esetünkben egy új költői minőség megszületésének szimbólumaként. Így a második sor kérdéses verslábának jambusa a jambikus elv szövegbeli érvényesülésének előjeleként értelmezhető, ritmikai úton is megerősítve a -be ragos szövegváltozat elsődlegességét. Mindez annak figyelembevételével tesz szert jelentőségre, hogy a ritmusváltás egy olyan rímpár kapcsán valósul meg, melyben a felelő rím a hívó rím hangalakjának részleges megismétlése.

Mivel Kosztolányi rendkívül tudatos alkotó volt, Ige című eszmefuttatása e vers értelmezésében is segítségünkre lehet:

„Sohase lehet eléggé bámulni azon, hogy az ember beszél, és a lehelete mozgatta hangszálaival közölni tudja azt, amit gondol és érez. Ez a lehelet maga a lélek, maga a csoda.

Ha a színház zsúfolt nézőterén az előadás alatt ennyit mondok: >>Tűz van<<, (...) a jelenlévők fölugrálnak, dulakodva, őrjöngve rohannak a vészkijárat felé (...).

Valóban tűz van? Talán nincs is. Lehet, hogy tévedtem. (...) De ez mindegy. Tűz van, mert azt mondtam, hogy tűz van. Ez a mondat tűzvészt támasztott ezer és ezer agyvelőben, s az a tűzvész, noha nem érzékelhető, nem kevésbé valódi, mint az igazi (...).

A szó maga a valóság, melyet jelképez, magának a valóságnak veleje, kútfeje és kezdete. Milyen csodálatos is a bibliának ez a szózata: >>Kezdetben vala az ige.<<

Az ostobák prózai és költői szavakról beszélnek. Ezeknek a virág költői, de például a kefe prózai. Holott a kefe, ha költő veszi kezébe, s fölemeli a végtelenbe, szinte bimbókat hajt."[11] (Kiemelések az eredetiben.)

 

A Számadás verseivel szoros időbeli közelségben született szöveg 1933. október 1-jén jelent meg a Pesti Hírlapban. A nyelv, a szó valóságteremtő erejének kinyilvánítása mellett a versszöveg értelmezése szempontjából is érdekes a bibliai igére történő utalás, ami a szóval történő teremtés archetípusaként, ősformájaként tekint az evangéliumi szavakra. A semmiből való teremtés ennek értelmében Istennek és a költőknek adatik meg. Az általam nem idézett bekezdésben az ige 'szerelmi vallomás' jelentése is felelevenítődik, amit nyilván annak az összefüggésnek a felismerése motivál, hogy az érzés szavakba öntésének pillanatában születik meg, amennyiben megléte a beszélő számára a nyelvi tevékenységen keresztül tudatosul.

Összefoglalva tehát: értelmezhető a vers tájleírásként, egy szerelmi vallomás leírásaként, a halál árnyékában kimondott számadás, önvallomás megjelenítéseként, a világ teremtett voltának felismeréseként, valamint a költői tevékenység teremtő erejének kinyilvánításaként. Autopoétikus szövegként az Októberi táj nemcsak az elmúlás élményéről vall, hanem a költői mesterség, az alkotás lényegéről is, nevezetesen arról, hogy a hétköznapi nyelvhasználat szavaiból hogyan válik a referenciát egyidejűleg érvényesítő és felfüggesztő, illetve azt megsokszorozó költői szöveg, mely újabb és újabb olvasatokat képes előhívni a befogadóból.

---

[1] Kosztolányi Dezső összegyűjtött versei. Budapest: Szépirodalmi 1964. 515.

[2] Szegedy-Maszák Mihály: Kosztolányi Dezső. Pozsony: Kalligram 2010. 394.

[3] Hankiss Elemér: Érték és társadalom. Tanulmányok az értékszociológia köréből. Budapest: Magvető 1977. 108.

[4] Kosztolányi Dezső összegyűjtött versei. Budapest: Szépirodalmi 1980. 426.

[5] Vö. a Szépirodalmi Könyvkiadó későbbi, 1980-ban kiadott gyűjteményes kötetének 425. oldalával. Az általam ismert többi kötetben - az 1964-es Szépirodalmi Könyvkiadó által kiadott kötetben, valamint a Századvég 1993-as, valamint az Osiris-Századvég közös kiadásában 1995-ben megjelenő Kosztolányi Dezső összes versei című kötetekben a verssor -be raggal szerepel.

[6] Szegedy-Maszák Mihály: i.m. 394.

[7] Összhangban áll ez az ige szó történeti jelentésrétegeivel, melyet a következőképpen határozhatunk meg: 1. 'szó'; 2. 'Isten szava'; 3. 'cselekvést, történést stb. kifejező szófaj'; 4. 'természetfeletti erejű mondat, szólás, szó'. Vö. A magyar nyelv történeti - etimológiai szótára I-III. Főszerk. Benkő Loránd. Bp.: Akadémiai 1967, 1970, 1976 ige címszavával.

[8] Kosztolányi Dezső összegyűjtött versei. Budapest: Szépirodalmi 1980. 422.

[9] Kosztolányi Dezső: Gyermek és költő. In. Uő: Nyelv és lélek. Budapest: Osiris 1999. 451. (Kiemelés É. L.)

[10] Kosztolányi Dezső összegyűjtött versei. Budapest: Szépirodalmi 1980. 422.

[11] Kosztolányi Dezső: Ige. In. Uő: Nyelv és lélek. i. m. 207. Az utolsó bekezdés kiemelése nyilván József Attila ismert sorára - „s mászik a súroló kefe" - utalhat.