Rólam /

Imitáció és önazonosság Móricz Zsigmond Rokonok című művében

„Meg lehetne regényben írni ezt a vállalatot."[1]

Móricz Zsigmond 1930-ban, majd átdolgozott formában 1932-ben megjelent regénye, a Rokonok, a gazdasági világválság utáni panamák világába kalauzolja el az olvasót. A regény által felkínált értelmezési lehetőségek közül minden bizonnyal a társadalmi regény felőli olvasat bizonyult a legproduktívabbnak, a dzsentri-témát középpontba állító regény korhű pillanatkép az 1920-as évek végének Magyarországáról. A regény népszerűségéhez az is hozzájárul, hogy a regényvilágban feltárt kórképet - a hatalom hálójába és a korrupciók világába került kisember vergődését - ma is pontosnak érezhetjük. Kopjáss István felemelkedésének és bukásának története a karrierregény műfaji hagyományát is felidézi, a politikai és társadalmi elitbe történő beilleszkedése szintén meghatározó eleme a cselekménynek.

Tanulmányomban egy olyan értelmezési lehetőséget szeretnék felvázolni, mely Kopjáss István beilleszkedési folyamatát és annak kudarcát az imitáció, és ezzel szoros összefüggésben az önazonosság feladásán keresztül tárja elénk, rávilágítva a regény világában a szó, a verbális megnyilatkozás sorsformáló hatalmára. A travesztív megnyilatkozás, az imitáció, tehát ez esetben nem az elbeszélő szavához vagy a mű egészéhez köthető, hanem sokkal inkább az egyik szereplő, Kopjáss István beszédmódjának átalakulásához. A vizsgálódás tárgya arra irányul tehát, hogy a beszélő - esetünkben a regény főszereplője - hogyan azonosul egy másik, számára idegen beszédmóddal, és hogy ez az azonosulási folyamat milyen változásokat okoz személyiségében.

A cselekmény helyszíne Zsarátnok Városa, a ZS. V. monogram azonban többjelentésű, a városi gazdálkodásra utaló célzással azt is jelenti: „zsebre váglak". A korábbi főügyész, Makróczy eltávolítását, valamint ennek függvényeként a korábbi kultúrtanácsnok, Kopjáss István főügyésszé való kinevezését kísérő misztikus nyelvi jelenség szintén a ZS. V. monogramhoz és annak palindrómaszerű megfordításához köthető:

„Még a százezer holdas városi határ is szinte végigborzongott, biztosan a szelek is hallották, és végigsustorogták a pusztákon, hogy zsé, vé, zsé, vé... és a föld megrázkódott barátom, és lehányta magáról a vén zsiványt." (8. o. Kiemelések É. L.)

A korábbi főügyész eltávolítását ennek értelmében a szó hatalmához köti a szöveg, a politikai szemléletét magába sűrítő zsé vé hangsor bukásának okozójaként jelenik meg a regény nyelvi világában.

A regény harmadik fejezete az új főügyész, Kopjáss István beilleszkedése szempontjából kulcsfontosságú. A polgármesterrel folytatott tanácskozás a fontosabb ügyekről, mint például a csatornázás, a jogi ügyosztály végleges átszervezése, az anomáliák megszűntetése, a kisbérlők ügye, akiket eddig Kopjáss kultúrtanácsnokként támogatott, vagy épp a sertéstelep kérdése, ahonnan a pénzt kilopták, alapvetően nem tartalmi, hanem formai szempontból tesz szert jelentőségre, hiszen az egész fejezet a SZÓ kifordítása és átváltoztatása körül forog.

A polgármester szava lapos, szürke, fordulat nélküli:

„Figyelt az öregúr szavaira. Olyan laposan beszélt, olyan színtelenül, fordulat nélkül, szürkén. Ha az ember ránézett, azt hitte, ez egy roppant szellemes ember lehet, akinek szavaiból csak úgy sistereg az ész, egyáltalán az a hite volt, hogy rendkívül eszes, hogy úgy fog az esze, mint a borotva. De ha megszólalt, az ember lehűlt és várta, hogy mit is akar mondani, hova lyukad ki, mi lesz ebből, és mindig segíteni szeretett volna neki az ember, hogy szavakat adjon a szájába, kisegítse, mert nem leli, mit akar mondani." (27. o. Kiemelés É. L.)

A polgármester színtelen, retorikai fordulatoktól mentes beszéde a hatalom jele. Töredékes mondatai, melynek grammatikai jelölője a szövegben a gyakori három pont, rákényszeríti hallgatóját arra, hogy saját álláspontot fogalmazzon meg a kérdésről anélkül, hogy ő maga teljesen elárulná szándékát az adott kérdésben. Ez lehetővé teszi a beszédpartner állásfoglalásának megismerését anélkül, hogy a sajátját teljes mértékben felfedné. Kopjáss ösztönösen felismeri ezt az intenciót, és mindent megtesz, hogy belehelyezkedjen a polgármester gondolatmenetébe, szófűzésébe. A probléma ott kezdődik, amikor Kopjáss szava elkezd igazodni a polgármester szavához, amikor akaratlanul is utánozza „a vén panamista" beszédmódját, és amikor kimondja azt az elhíresült fordulatot, ami elindítja karrierjét:

„Pista egy picit hunyorított, s jobb meggyőződése ellenére önmagának váratlanul azt mondta:

- Hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon.

A régi, unalmas és elkoptatott frázisnak váratlan hatása volt. A polgármester előbb elbámult... aztán harsányan elnevette magát." (31. o. Kiemelés É. L.)

Kopjáss az elcsépelt nyelvi fordulattal saját szavához, és ezáltal korábbi gondolkodásmódjához kezd hűtlenné válni, amit szinte azonnal érzékel:

„És ő érezte a nevetése alatt és mögött, hogy úgy látszik, ez az egyetlen rossz, amit mondhatott. Érezte, hogy elárult valamit. Hogy nem helyes és nem szép dolog, hogy csupa olyan szót mond, aminek ez a vén panamista örül. Hát ő is csakugyan azon az úton van, s neki is vége?" (31. o. Kiemelések É. L.)

Erkölcsi aggálya tehát a szó hatalmához kötődik, Kopjáss azonban leküzdi erkölcsi aggályait:

„És most hiába tagadja, boldog, hogy a polgármester, a méltóságos úr nevet az ő szaván, mert így jó helyen van, jó helyre ért, nem lesz baj a karrierrel." (32. o.)

A következő megnyilatkozása szavainak átváltozása következtében már ugyanúgy töredékes beszéd, mint a polgármesteré, minden mondata lezáratlan, pont helyett három pont az írásjel, jelezve a ki nem mondott gondolatok meglétét. Kopjáss kezdeti aggályait félretéve egyre jobban belejön a játékba, élvezi, milyen nagy hatást tud elérni egy-egy szavával.

A fejezet végén a polgármester gondolkodásmódja is nyilvánvalóvá válik nyelvről vallott felfogásán keresztül: „Ezek csak olyan szép szavak. A szép szavakkal csínján kell bánni. Azok nagyon jók, tudod, de nem szabad, hogy meggyőződés legyen mögöttük...". (34.o.) A semmit nem mondás művésze tehát a polgármester, amihez Kopjássnak is alkalmazkodnia kell karrierje érdekében.

A következő fejezetben történik meg Martiny doktor és a kisbérlők látogatása, akik csak egy szót kérnek tőle, ami erőt, reményt és hitet támaszt bennük. Kopjássnak nem volt kedve szónoklatot tartani, ezért a polgármesternél bevett frázist alkalmazza, amivel ezeknél az embereknél is sikere van. A kiüresedett szót ugyanis mindenki maga töltheti meg tartalommal, ugyanaz a frázis - Az a fontos, hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon. - mást jelent a polgármesternek, és mást Martiny doktoréknak, az ellenzékieknek. Mire Kopjáss hazafelé indul, más ember lesz belőle: „Rájött, hogy van benne képesség úr lenni." (37. o.) Szavainak átalakulásával, a polgármester beszédmódjának imitálásával tehát jelleme is átalakul, azáltal, hogy az új főügyész szava fokozatosan azonosul a polgármester szavával, gondolkodásmódja olyan fordulatot vesz, ami elindítja őt a bukáshoz vezető úton.

Ebből a szempontból a másik kulcsfejezet a nyilatkozat megjelenését és annak hatását bemutató rész. Kopjáss meg van magával elégedve, az értékelésnél mások szavára, és nem belső iránytűjére hagyatkozik:

„A riport az újságban nagy feltűnést okozott. Azt mondták róla, olyan riport volt, mint a minisztereké. A legnagyobb politikusok szoktak ilyen úri fölénnyel nyilatkozni... Egyes szavait elismételgették mindenfelé, különösen nagy sikere volt a két jelszónak... úgy vetették be ezt a régi mondást, mintha még sohase hallotta volna senki, hanem ő találta volna ki." (39. o.)

A banktisztviselővel folytatott beszélgetés után megjelenik Kopjáss beszédében a polgármester emblematikus szava, a „pajtikám":

„- Az első panama... az első, pajtikám, az első panama... Mulatott rajta, hogy azon kapta magát, hogy egészen a polgármester hangján ismételgette a szavakat. Ez a pajtikám, ez is a polgármester kedves szava.

Nincs ebben semmi, mondta aztán magát vigasztalva, mert hiszen arra sose leszek kapható, hogy igazságtalanságot és jogtalanságot tegyek, s belenézett a lapba, s vörös ceruzával mindjárt alá is húzta a következő nagy súlyú mondatot: >>az igazság és a jog alapján állok s egyetlen célom a polgárság érdekeinek védelme<<." (43. o. Kiemelés É. L.)

Kopjáss ezen a ponton még lelkifurdalást érez, hiszen érzi az eltévelyedés veszélyét, amit a polgármester emblematikus szavának beszűrődése és az emiatti rossz érzés szimbolizál. Nem véletlen, hogy a polgármester épp abba a mondatába köt bele, amivel Kopjáss azonosulni tud. Ahogy a szöveg mondja, „nagyon sokat nyargalászott ezen az igazság szón". (44. o.) Amikor a polgármester elbocsátotta a megbeszélés után, Kopjáss zavarban volt. „Nem tudta, most mit kell mondania". (46. o.) A szóhoz fűződő ambivalens viszonya, szavának átalakulása tehát zavart eredményez Kopjáss belső világában, ami az adekvát nyelvi megnyilatkozás hiányát eredményezi több ponton is a regény nyelvi világában. Kopjáss ezen a ponton még bízik abban, hogy saját szava kerekedhet felül - „Vigasztalta magát, hogy az öregnek nehéz lesz beleszoknia, hogy új ember új szellemet, új szavakat és új célokat hoz." (46. o.) Mivel még képes saját szavát és megnyilatkozásait kívülről szemlélni, tudatában van annak, hogy saját szava a hatalom szavához kezd idomulni, még sincs ereje a folyamatot megállítani.

Kopjáss a kaszinóban egy volt iskolatársától tudja meg, hogy a Boronkay-villát szánják neki. A beszélgetés közben több visszaélésre is fény derül a sertéstenyészővel és Makróczyval kapcsolatban, ami az új főügyész számára mind-mind új információ:

„Ez mind újság volt előtte. Ahány szó, annyi reflektor, ami az előtte ismeretlen dolgokra világított rá.

Úgy... hát Makróczynak más bűne is volt, nemcsak az, hogy a közgyűlés kistermében azt az ominózus böketet mondta a zsé-véről. Az csak jól jött, hogy így alkalmat adott az elpártolásra. Ettől kicsit meg is borzongott, mert a saját sorsát látta benne előrevetítve. Vigyázni kell, hogy valami bűnt ne kövessen el, mert akkor minden szóba bele lehet kapaszkodni, ha el akarják ejteni..." (106. o. Kiemelés É. L.)

Kopjáss tehát felismeri, hogy a szavait ellene fordíthatják, itt azonban még bízik abban, hogy ha elveihez hűen, erkölcsösen cselekszik, elkerülheti a bukást. A szavak mágikus erejének felismerése azonban fontos eleme ennek a jelenetnek: a Makróczy vesztét okozó zsé-vé monogram első kiejtésénél végigborzongott a természet, nem véletlen tehát, hogy a jelenet felidézésekor, illetve a dolog jelentőségének felismerésekor Kopjáss reakcióját is a megborzong igével fémjelzi a szöveg.

A vitatható körülmények között létrejött villavásárlási előszerződés után a Linával folytatott beszélgetés hatására Kopjáss számot vet helyzetével:

„Eleinte úgy látta, hogy hiszen ez egy ördögien tiszta helyzet, amibe belekerült. A panamának a legtávolabbi nyomait sem lelte hetekig, s most egyszerre mintha fekete szálakkal volna teleszőve az egész élet, s ő mint a légy a pók hálójában, máris vergődik, hogy beálljon-e póknak, s szíjjon, mint a többi, vagy az ő vérét szíjják ki a végén...

- Az igazat megvallva, nincs rá szükségem. Eddig is megéltem a magam tiszta, egyszerű életében, ezt ezután is meg lehet tenni.

De hiába mondta ki ilyen hevesen és önérzetesen ezt magában, már érezte, hogy nincs így. Valamit változott a helyzet." (151. o. Kiemelés É. L.)

Kopjáss szavai tehát a polgármester intenciójának megfelelően kezdenek kiüresedni, a „nyelvi átöltözés", a másokkal való azonosulás folyamata saját elveinek feladását is jelenti egyben.

A bankszámla megnyitása komoly belső vívódást okoz Kopjáss lelkében, kezdi elveszíteni önazonosságát:

„Folyószámlája van a hatalmas bankban, ahol azelőtt egy háromszáz pengős kölcsönt elérni semmiképpen sem tudott volna. Most tizenötezer pengő csak úgy rendelkezésre áll. Dehogy fog ő ahhoz valaha is hozzányúlni. Valami konfliktus volt benne, a régi énje s a mostani között. Valami belső zűrzavar. Egyáltalán nem tudott eligazodni, s ez rémes volt és boldogtalanság". (186. o.)

A bukáshoz nagymértékben hozzájárul Berci bácsi szénügylete, ami szintén a szó hatalmán keresztül tematizálódik:

„- Adnod kell húsz pengőt, Pista fiam - mondta később Berci bácsi -, még akkor is, ha nincs. Nem léphetek ki így a házból, egy fillér nélkül, mikor húszezer pengős provízió jár neked abban a percben, mikor a város fizet.

Pista úgy vonta össze a szemöldökét, s úgy érezte magát, mintha rágyújtották volna a házat. Úri és anyagiasságtól távol álló életében a provízió még soha nem fordult elő. A szó maga már megégette. Egész testében borzongott, s arra gondolt, hogy ez a szó maga elég rá, hogy megölje az ő karrierjét". (239. o. Kiemelés É. L.)

A fenyegető veszély a korábbi szöveghelyekhez hasonlóan itt is a borzongás szóval társul párhuzamot vonva Makróczy és Kopjáss sorsa között.[2]

A régi és új rokonok világa a Boronkay villában rendezett vacsorán olvad össze, amit szintén egy emblematikus szó szimbolizál a szövegben.

„Pista azért maradt, mert Berci bácsi jött s nem akarta őket Linával együtt hagyni.

- Öcsém egy szóra.

Lina élesen mondta:

-  Hagyjuk már azt az „egy szót".

- De furcsa vagy... nem pénzt akarok kérni... Itt nem kell fizetni. Legfeljebb az inasnak." (244. o. Kiemelés É. L.).

Az „öcsém egy szóra" kifejezés tehát hívószóként működik, annak a jele, hogy valamit kérni akarnak Kopjásstól. Néhány jelenettel később Kardics bácsi ugyanezekkel a szavakkal lép oda Pistához.

„- Öcsém, egy szóra - mondta most Kardics bácsi, s Lina úgy fordult meg, mintha méh csípte volna meg. Egész teste megrándult. Egy kicsit higgadnia kellett, míg rájött, hogy hiszen nem félelmes, hanem mulatságos, hogy Kardics bácsi is evvel a szóval cipeli el Pistát. Pedig biztos, hogy itt is ugyanazt jelenti a szó, mint ott. Vajon mi kell Pistától egy Kardicsnak." (247. o. Kiemelések É. L.)

Ebben a szituációban nyilvánvalóvá válik, hogy a szó elszakad a hétköznapi értelemben vett referenciától, a fenti jelenetben már csak jelölőként funkcionál, melynek jelentettje nem a beszéd egyik elemeként értett nyelvi egység, hanem egy meghatározhatatlan jelentésű szituáció.

Az estély élményeit rendezgetve Kopjáss rájön, hogy mit kellene tennie. A korábban vágyott világ illúzió voltának lelepleződése szintén a szón keresztül történik: „Ezek a ravasz öregek, ezek a zsíros, hájas hízelgők. Ez az egész világ valami undorral töltötte el. Milyen üres volt az éjszakája. Milyen fölösleges dolgokról beszélt mindenki, akárkivel állott is szóba...". (266. o.) A kiüresedett kommunikáció tehát az adott társadalmi közeg ürességének jelölője lesz a regény világában.

A végső összecsapás Kopjáss és a polgármester között szintén a szavakon dől el. Kopjáss azért veszíti el a csatát, mert nem találja a szavakat.

„- Méltóságos uram...

Elhallgatott, mert hirtelen nem tudta pontosan kifejezni magát. Szinte zavarta, hogy most a polgármester is hallgatott, s látszott rajta, hogy várja a feleletet." (274. o.)

Kopjáss szófordulatokra, kétértelmű frázisokra építkező beszéde most a visszájára fordul. Az, ami a regény elején előny volt, amivel a polgármesternél bevágódott, most visszaüt. Amikor ugyanis Pista megtudja, hogy Berci bácsi szene már megjött, és a szén príma, ismét egy kiüresedett nyelvi formával reagál:

„- Hisz ez nagyszerű. Hisz ez akkor úgy megy, mint a karikacsapás.

A polgármester kacagott, s összes műfoga csillogott:

- Hahaha, nagyon jó, naggyon jó, minden úgy megy, mint a karikacsapás... Mint a karikacsapás, ezt nagyon zseniálisan fejezted ki, pajtikám...". (276. o. Kiemelés É. L.)

Amikor azonban Kopjáss rádöbben, hogy Berci bácsi salgótarjáni szenet szállított a városnak, minden a visszájára fordul. Kopjáss felismeri, hogy kisemmizték, oda a becsülete, számára csak az igaz út lett volna a járható út. Szemére vetik a rokonokat, Berci bácsi szenét, manipulálják, holott zseniálisnak tartják azt a javaslatát, hogy egy szindikátus vegye meg a sertéstenyésztőt. Kopjáss vert helyzetben érzi magát, holott átmegy a próbán, de ő ezt még csak észre se veszi.

„A polgármester nem szólt, nem köszönt, nem volt kedves szava, nem mondta, hogy szervusz, pajtikám..." (281. o.), amit Kopjáss a kegyvesztettség jeleként értelmez.

Az azonosulás másik iránya: Kopjáss István és a rokonok

Berci bácsi első verbális megnyilvánulása a regényben szintén emblematikus szó, több puszta köszönésnél, Kopjáss István és Berci bácsi kapcsolatának jellemzésére is szolgál egyben:

„No, öcsém! Ebben ott a gratuláció, az elragadtatás, hogy neki ilyen öccse van, a fölény, hogy mégis ő a nagybácsi, az idősebb, az okosabb, akitől minden szépet és jót várhatnak a gyerekek. De ott van az is, hogy mi vagyunk a faj, a Kopjássok, azt a teremtettét. (...) De Lina már nagyon jól ismerte ezt a no öcsémet, tudta, hogy ennek a refrénje az, hogy: Öcsém, egy szóra!... Adj pénzt, adjál pénzt.

És azt is tudta, hogy míg ő a szobában van, addig ez a stereotip két szó nem pattan ki". (51. o.)

A pajtikám szinonimája tehát Kopjáss rokonai iránti elköteleződésének szimbóluma lesz, a Berci bácsival vívott küzdelem pedig szintén a szavakkal vívott harc képét ölti magára, a szénügylet kiindulópontjánál ugyanis a hatalom a szóval azonosítódik: „Egy szavadba kerül. Szólsz a városi gazdasági hivatalnak. Nem mondasz nekik semmi mást, csak azt, hogy vizsgálják meg a szenet." (53. o.) Pista próbál kibújni a feladat alól, „s csak a kifejezéseken törte a fejét, hogy lehet elbújni a szél elől." (55. o.) Berci bácsi, akinek egyik szavajárása, töltelékszava a szóval („Szóval ennek a kovácsmesternek maradt hat fia." „szóval mind tanult ember lett." „szóval most már benne vagyunk, az egész család"), ambivalens módon viszonyul a szavak igazságtartalmához, Lina szemszögéből legalábbis: „- Vigyázz lelkem, vigyázz... Ez egy kedves, öreg szamár... Valahogy komolyan ne vedd, amit mond... (...) Berci bácsi szavára nem lehet adni...". (57. o.)

Nem véletlen, hogy a kísértés másik formáját megjelenítő Magdaléna is először szóként jelenik meg a regényben és nem fizikai valójában:

„Egyszerre csak egy szót hallott, s erre halálos sápadtság borította el az arcát, hogy rögtön utána lángvörösre gyúljon ki még a füle hegye is.

Úgy megijedt, hogy azt hitte, megfordul vele a szoba s menekülnie kell.

-        Magdalénára várunk?

Ennyit kérdezett egyik úr a másiktól." (66. o. Kiemelés É. L.)

A helyi femme fatale-ként aposztrofálható Magdaléna a bevehetetlen erőd Pista számára, a soha be nem teljesülhető vágy szimbóluma.[3] Felesége unokatestvére szöges ellentéte Linának: terméketlen, így gyermek híján a társasági élet örömei töltik ki mindennapjait.

A szó nemcsak a politikai, hanem a társasági életben is „fegyvernek" bizonyul Pista számára, amivel megnyerheti az estélyen jelenlévő hölgyeket: „Sorra csapkodott az asszonyok között, mindenkinek azt mondta, hogy szép és fiatal, s ezzel valamennyi asszony arcára mosolyt tudott csalni." (69. o.) Pista szavai tehát kiüresedett szóként működnek, a bók gesztusértéke és nem a szavak igazságtartalma a fontos számára. A bókolás technikáját egyébként Kardics bácsitól lesi el, aki Linát egy festményhez hasonlítja:

„- Most olyan, mint egy festmény.

És ez a szó nagyon megtetszett neki, még elmondta kétszer vagy háromszor, hogy mint egy valódi festmény, egy régi mester nagyszerű festménye. Lionárdó de Vinci - mondta, s Pista elhitte neki, olyan szép volt Lina bájos zavarában." (69. o. Kiemelés az eredetiben.)

A vacsora után Lina és Pista hallgatva mennek be a lakásba, és egy rövid beszélgetés után újra beáll köztük a csönd: „A felkavart izgalmak annyira örvénylettek bennük, hogy nem bírtak beszélni, mert köztük hiányzott a régi harmónia." (74. o.) Pista ezen az estén csodálatot, szerelmet és hálát érzett a felesége iránt, a villavételről folytatott beszélgetés azonban ismét éket ver közéjük, Lina ugyanis „megmerevült" ettől a szótól.

Adélka levelének megérkezése után szintén a szavak hivatottak jellemezni kapcsolatuk alakulását, a két sógornő között ugyanis valami régi vita indította el az ellenségeskedést: „Pista szédülve hallgatta. Ő már réges-régen elfelejtette az egész dolgot, s el volt ámulva, hogy a felesége az utolsó szóváltásig mindenre pontosan emlékezik." (84. o.) A levél elolvasása után Lina „nem szólt egy szót sem, kiment a szobából." (88. o.) A vita következő szakaszában hangzik el Lina szájából a rokonok minősítésére szánt emblematikus kifejezés, ami Pistából komoly megbotránkozást vált ki:

„ - Nézze, Pista, maga nagyon veszélyes útra lépett. Ha maga most fel akarja szedni az összes rokonát, a nagybácsikat, a testvéreket, az atyafiakat, akkor aztán nem tudom, mi lesz ennek a vége. Most már magából fog élősködni az egész poloskafaj?

Pista felugrott, mintha kígyó csípte volna meg." (90. o.)

A vita hevében „Pista érezte, hogy nagyon elszaladt a szája", és egyre inkább Lina stílusában kezd el a feleségével kommunikálni, hiszen Pista „nem szokott ilyen erős és durva szavakat használni". A vita végén „Lina valamit akart mondani, de lenyelte, s egy percig farkasszemet nézett az urával, aki most új rémülettel azt figyelte meg, hogy az asszony egy pillanat alatt rettenetesen megöregedett. Az arca be volt esve, s a pofacsontokon lötyögős volt a bőr. A szeme fekete karikás volt, és lángolt a gyűlölettől.

Lina nem szólt, hanem sarkon fordult és kiment." (92. o.)

A vita hevében tehát a bántó szavak hatására mindketten kezdik elveszíteni önazonosságukat. Az estélyen még ragyogó Lina hirtelen öreggé válik az ura szemében, aki viszont szavainak élességével, szóhasználatával Linához kezd el hasonlítani. A veszekedésre visszagondolva másnap Kopjáss fontos következtetéseket von le Lináról:

„Linával nem lehet vitatkozni. Lina nő létére úgy vitatkozik, mint egy díjbirkózó, aki mindjárt agyonüti a partnerét. Poloskafaj. Hogy jut ilyen az eszébe. Ez az első szó, amivel jelezni szíveskedik a különvéleményét. De hogy tudja még a szívó, rágó teremtmények közül is kiválasztani a legbüdösebbet és legundokabbat. Tessék aztán tovább folytatni a vitát." (94. o.)

Lina tehát a regény folyamán - legény, fiú jelentésű nevéhez méltón - anyasága ellenére férfias attitűdökkel rendelkezik, racionális gondolkodása, éles szókimondása még szépsége ellenére is háttérbe szorítja nőiességét.[4]

Az elbeszélő leszögezi, hogy Kopjásst zavarta felesége nyers modora. A cseléddel folytatott vita kapcsán fogalmazza meg a hadifogságot átélt Kopjáss a társadalmi kiszolgáltatottságban élők iránti felelősséget, ami felesége viselkedésének elutasítását eredményezi: „Nem akarta, hogy még egy szót szóljon Lina előtte a lányra, mert nem akarta magáévá tenni ezt a hangot." (144. o.) A másik hangjának magává tétele tehát az adott személy viselkedés- és gondolkodásmódjával való azonosulás szinonimája a regényben. Ennek értelmében a fentebb bemutatott folyamat, a polgármester szavainak átvétele, intonációjának, mondatfűzésének imitálása még hangsúlyosabbá teszi a főszereplő önazonosságának megbomlását és a hatalommal való azonosulásának folyamatát.

A Linával folytatott veszekedés elől Kopjáss a kaszinóba menekül, ugyanakkor maga is érzi azt, hogy szüksége lenne a vele folytatott beszélgetésre: „Most már megint szeretett volna elbeszélgetni Linával, de ha már kimondta, hogy a kaszinóba kell mennie, ettől sem állhat el". (154. o.) A kaszinóból hazaérve Kopjáss szavakba önti a házvétellel kapcsolatos bizonytalanságát, „de Lina nem szólt semmit, bánatosan hallgatott, s lassan az ő beszéde is üres lett, hamis, hazug. Nem tudott örülni, s nem tudott lelkesedni többé". (162. o.) Lina kijózanító szavain keresztül Kopjáss a két világ között tátongó erkölcsi szakadékra ismer rá:

„Pista rémülten hallgatta feleségének halk és okos szavait. Sokszor meglepte őt, hogy a felesége veszélyes pillanatokban nagyon józanul és okosan tudta kifejteni a gondolatait, sokkal okosabban, mint ő, de most meg volt lepve. Valóban a lelke mélyén mindenben igazat kellett adnia a feleségének, s valósággal görcsösen szorította össze a szívét, hogy ráismert az asszony szavain keresztül arra a mély erkölcsi szakadékra, amelyen keresztül neki az utolsó napokban át kellett mennie." (164. o. Kiemelések É. L.)

A felismerés tehát nagyon erősen kötődik a szóhoz, Lina szavainak megértéséhez. Az asszony szavainak magáévá tétele tehát még visszavezethetné Kopjáss Istvánt az erkölcs útjára, amikor azonban Lina kimegy a szobából lefektetni a gyerekeket, végképp bekövetkezik az a gondolkodásbeli fordulat, ami elhiteti Kopjással, hogy jó úton jár.[5]

A hatalom kiüresedett beszédmódjának átvétele tehát olyan önazonossági krízishez vezet, mely Kopjáss sorsát végleg megpecsételi.

---

[1] Móricz Zsigmond: Rokonok, Bp.: Európa, 2006. 218. o. A regényből vett idézetek oldalszámára a továbbiakban az idézet után zárójelbe tett oldalszámmal, és nem külön lábjegyzet formájában hivatkozom. A kiszólásként is értelmezhető autopoétikus mondat a regény vége felé hangzik el, rávilágítva a szövegben az írás, és ezáltal a szó fontosságára.

[2] A provízió latin eredetű szó, jelentése 'jutalék', 'közvetítési díj'. A szó a prōvideō igéből származik, melynek jelentései 1. előbb lát; 2. előre lát, gondoskodik, előre gondoskodik, beszerez, vigyáz, ügyel.  (Vö. Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára, Bp., Akadémiai, 2006, 541., illetve Györkösy Alajos: Latin-magyar kéziszótár Bp., Akadémiai 1994, 453.) A fenti szövegrészlet tehát éppen a borzongás poétikai funkcióján keresztül eleveníti fel a szó előre lát értelmét, amennyiben Kopjáss a provízió szón keresztül saját bukását látja meg előre.

[3] Nem véletlen, hogy Magdaléna nevének jelentése: torony, bástya.  (Vö. Utóneveink. Kis magyar utónévkönyv. Szerk. Laik Ágnes, Bp., Bibliotheka, 1990, 87.)

[4] A név jelentésével kapcsolatban vö. Utóneveink. Kis magyar utónévkönyv. i. m. 86.

[5] Talán nem véletlen, hogy az estélyen Pista számára felesége szavai olyanok voltak, „mint valami költemény", míg Magdaléna szavai és hűvös, tartózkodó modora a józanság megtestesítői (Vö. 253. o.). Lina józan és okos beszéde tehát költői szóként funkcionál, vagyis Kopjáss számára egy magasabb rendű igazság megtestesítője, ami a Lina szavaival való azonosulás kapcsán morális kérdéseket is felvet. Kopjáss számára ezért az egyetlen megoldás az lenne, ha beszéd- és gondolkodásmódja Lina szavaihoz, és nem a polgármester szavához közelítene.