publikaciok / A hályog-kovács

Érfalvy Lívia

Szövegváltozatok egy témára

(Kosztolányi Dezső: Hályogműtét, Mikszáth Kálmán: A hályog-kovács)

„[Mikszáth] abban a tekintetben is rejtőzködő, hogy főképp az elbeszélést választotta, a >>kis műfajt<<, nagy mondanivalója formájának; a karcolatot, a rajzot, melynek utolérhetetlen mestere. Ezekbe a remekekbe tömörítette tehetségét. Nem bújt elméleti könyveket, de halhatatlan ösztöne folytán legöntudatosabb prózaírónk, s noha értekezésben sohase vallott erről, többet tud az alkotás, szerkesztés, stílus csínjánál-bínjánál [sic!], mint bármely írónk."

(Kosztolányi Dezső)[1]

Kosztolányi Dezső 1936-ban megjelent Tengerszem című kötetének recepciója az egyes ciklusok értelmezését tekintve ellentmondásos képet mutat. Az utolsó, Tollrajzok című fejezet darabjai - néhány kivételtől eltekintve - nem tartoznak a különösebb kritikai érdeklődést kiváltó, sokat elemzett művek közé. Ennek oka valószínűleg a viszonylag egyszerű cselekményben, illetve a szépirodalmi és publicisztikai írások határán elhelyezkedő tollrajz műfaji sajátosságaiban keresendő. Amint a cikluscím mutatja, a novelláskötet utolsó egysége műfaji szempontból egymástól eltérő, részint tárcaként, részint novellaként meghatározható szövegeket - rövidtörténeteket, jeleneteket, rajzokat, elmélkedéseket - közöl. Kosztolányi életművében a szépirodalmi és publicisztikai tevékenység keretében születő alkotások között olykor sem műfaji, sem stilisztikai szempontból nem vonható éles határ, ez indokolhatja, hogy a ciklus kidolgozottabb darabjairól készült műértelmezések nem vetnek számot a szövegek műfaji vonatkozásaival, és a tollrajzok címszó alatt megjelent írásokat egyértelműen novellának tekintik.[2] A Hályogműtét kiadásának története - mely szöveg kötetben először szintén a Tengerszem tollrajzai között jelent meg[3] - a ciklus darabjainak befogadását meghatározó másik attitűdöt, az e szövegekkel kapcsolatban megnyilvánuló műfaji bizonytalanságot példázza, mely a vizsgált írás esetében a szöveg szépirodalmi és esztétikai értékének ambivalens megítélését eredményezte. Noha az első, második és harmadik gyűjteményes novelláskötetben még megtalálható a Hályogműtét[4], az 1981-es háromkötetes kiadásból - A léggömb elrepül, Esti Kornél, Hét kövér esztendő - már hiányzik a szöveg.[5] Szintén kimaradt az 1994-es kiadásból, mely az utószó kijelentése alapján „Kosztolányi Dezső novelláinak mindeddig legteljesebb gyűjteménye".[6] A kötet szerkesztője egyik esetben sem indokolja, hogy a szerzői szándékkal ellentétben miért hagyta ki a novelláskötetből ezt az írást, mely meglátásom szerint sem stilisztikai, sem esztétikai tekintetben nem marad el a Tengerszem többi tollrajzától. Magyarázatul szolgálhat, hogy az említett szöveg először újságcikként jelent meg Legyen világosság címmel,[7] így Réz Pál a Kosztolányi hírlapi cikkeit közreadó sorozat ötödik kötetében publicisztikai írásként jelentette meg az eredeti szövegváltozatot,[8] figyelmen kívül hagyva a későbbi megjelenést. A hírlapban és a novelláskötetben közölt szövegváltozatok közti különbségek - a cím módosítása, a stilisztikai változtatások, illetve a szöveg végén néhány önismétlő mondat törlése - azt mutatják, hogy Kosztolányi a Hályogműtét javított, kötetbe felvett változatát inkább szépirodalmi, mint publicisztikai alkotásnak tekintette.

Úgy vélem, a szöveg ellentmondásos megítélésének oka elsősorban a mű elbeszélés-szerkezetében keresendő, ezért a fenti dilemmára először a szöveg narratív struktúrájának tüzetesebb vizsgálatával keresem a választ.

1. Személyesség és objektivitás: az elbeszélői attitűd változásai és az elbeszélés képi metaforái

A hályogműtétet leíró Kosztolányi-szöveg cselekményének középpontjában maga a szemoperáció áll, amit szakképzett orvos végez kórházi körülmények között. A szemműtét előtt álló idős férfi a „betegek kék csíkos köpenyében" várakozik, a beavatkozásra ápolónő készíti elő. A narrátor érzékelteti, hogy rutinműtétről van szó, az orvos a műtét előtt „régi ismerősökről, könyvekről, színházról beszélget. Előzőleg meg se nézte a beteget. Csak fölhozatta. Hiszen ismeri őt. Illetve ismeri szemét. Cataracta senilis. Tudja, hogy mit kell csinálni".[9]

Amint az idézett részlet is mutatja, az elbeszélés fontos, már az első mondattól érvényesülő jellegzetessége a jelen idejű igealakok túlsúlya. Az eseményekről nem retrospektív nézőpontból, hanem a történéssel egy időben értesül a befogadó: mind az operáció, mind a műtéti előkészületek az olvasó „szeme előtt" játszódnak le. A narrátor nem elbeszéli, hanem mintegy megjeleníti az eseményeket, látszólag tehát nincs időbeli távolság az események és az elbeszélés, valamint a szöveg ideje között. Az időhatározók sokasága mellett a múlt és jövő idejű igealakok többsége, illetve azok dinamikus váltakozása is az események jelenidejűségének érzékeltetését szolgálja: „- Mindjárt jönnek - bömböli az ápolónő -, azonnal itt lesznek."; „- Két szúrást fog érezni. Két szúrást. Már meg is történt az első."; „Máris ott fekszik a beteg az asztalon, a bal szem máris el van szigetelve s a munka megkezdődött."; „De a szemhártya szélén már sebet vágott a kés, s ebből a sebből (...) ráncigálja elő a szemlencsét." (Kiemelés É. L.) A beteg tetteiről, reakcióiról egészen a műtét utáni pillanatig csak közvetve, az ápolónő beteghez intézett szavaiból értesülünk, amivel az elbeszélő szintén az olvasás és a történés egyidejűségét teremti meg: „Lenézni a földre. Úgy. Most fölfelé nézni. Úgy, úgy."; „Lassan. Csöndesen. Nyugodtan, nyugodtan."; „Mélyen lélegezni - trombitálnak a beteg fülébe az ápolónők".

A szöveg utolsó hat bekezdése - mely időben eltávolít a novella fő cselekményétől, amennyiben az elbeszélőnek a műtéthez fűzött utólagos megjegyzéseit közvetíti - az igeidők váltakozásával szintén fenntartja az olvasás és a történés idejének azonosságát. A műtét itt már mint múltbeli esemény jelenik meg a jelen idejű személyes reflexió tárgyaként:

„A műtét oly mutatványosan gyönyörű volt, oly bűvészi, hogy meghatottságomban tapsolni szeretnék.

Kim-mim nekem ez az aggastyán, akivel először és utoljára találkozom ebben az életben? Miért ujjongok? Miért tölt el féktelen jókedv és határtalan bizakodás ezen a tavaszi reggelen, hogy a földgolyón ismét eggyel több a látók száma?" (Kiemelés É. L.)

A narratív szerkezet másik jellemzője, hogy az olvasó nézőpontja az elbeszélő nézőpontjával azonos, az ő benyomásai közvetítik a befogadó számára nemcsak az eseményeket, hanem a beteget körülvevő világot is: a narrátor érzékszervein - elsősorban szemén - keresztül érzékeljük az ábrázolás tárgyát képező világot, az ablakon beömlő fényt vagy másik érzékszerve által az üvegben lévő kokain oldat „hideg, mámorító mandulaszagát".

Mind az események leírásának uralkodó jelenidejűsége, mind az elbeszélő nézőpontjának kizárólagossága - mely sem a beteg, sem az orvos perspektívájának érvényre jutását nem teszi lehetővé - szubjektív megközelítésmódot, az elbeszélő egyéni látásmódjának érvényesülését sejteti, holott stilisztikai szempontból az elbeszélés a tárgyszerűség benyomását kelti az olvasóban.[10] A szöveg tőmondatai - melyek közül több csupán egyetlen szó -, a novella egyes részeinek nominális jellege, az igei állítmány gyakori hiánya, továbbá az elbeszélő rövid, tömör ténymegállapításai objektív, tudósításszerű hangnemet eredményeznek:

„Egyelőre csak egy aggastyán ül itt a betegek kék csíkos köpenyében. Hatvanhat esztendős. Világtalan. Mindkét szemére vak. Szürke hályoga van.

Fejét lehajtja. Hagyja, hogy az ápolónő előkészítse, vattával tisztogassa arcbőrét, s hosszan mosdassa bal szemét, mely kés alá kerül. Nem szól semmit. Némán engedelmeskedik."

Az eseményeken látszólag kívül álló megfigyelő helyzetéből adódó tárgyszerű narrátori hang azonban a szöveg több pontján megtörik, és az elbeszélő személyes reflexiói által egyfajta személyességgel itatódik át. Úgy vélem, a szöveg narratív struktúrájának összetettsége, mely egyfelől az eseményeket jelen időben közvetítő szubjektív elbeszélői tudat, másfelől a történéseket kommentáló és így eltávolító elbeszélői magatartás, illetve a szövegformálás (írás) mediális jellege közti feszültségből adódik, túlmutat a publicisztikai írások sajátosságain, és feljogosít a mű szépirodalmi szövegként, novellaként való olvasására.

A Hályogműtét a szöveg figuratív rendjét - poétikai és retorikai szerveződését - tekintve is a Kosztolányi-novellákra jellemző összetettséget mutatja. A műtétet megelőző vakságot, a történet középpontjában álló műtétet, továbbá a beavatkozást követő állapotot egyaránt a fény szó nyelvi vonatkozásain - szinonimáin, belső formáin és konnotációin - keresztül jeleníti meg a szöveg.

A novella egészén végigvonuló sötétség ~ világosság, illetve vakság ~ látás oppozíció a novella első három bekezdésében megjelenő retorikai alakzatok által - hiperbola, anaforikus szerkesztés, rokon értelmű szavak halmozása - fejeződik ki:

„A műtő tükörablakain zuhatagokban ömlik a fény.

Olyan világosság van, olyan ragyogás és tündöklés, mint a fényszórókkal bombázott színpadon, amelyre majd légiesen, csillogó aranyporban, tüzes pilléktől körülrajongva belibben mindnyájunk szerelme és bálványa: a primadonna.

Egyelőre csak egy aggastyán ül itt a betegek kék csíkos köpenyében. Hatvanhat esztendős. Világtalan. Mindkét szemére vak. Szürke hályoga van." (Kiemelés É. L.)

Az idézet első két mondatának kiemelt szavai a fény szó belső formáját és a szóhoz kapcsolódó konnotációkat bontják ki.[11] A fény egyes megjelenési formáival és jelentéseivel éles ellentétben áll a beteg vaksága, amit a szöveg a világtalan melléknévvel jelöl. A világosságtól és fénytől való megfosztottság nyelvi kifejezőeszköze egyben a látóképesség hiányára is utal. A fény szó nyelvi ekvivalenseit megjelenítő többszörösen összetett mondat szintaktikai szempontból is elkülönül a beteg vakságára utaló tőmondatoktól.

A látóképesség visszanyerését „fényes ajándék"-nak nevezi a szöveg, amit szintén a sötétség ~ világosság oppozíció kibontásába ágyaz:

„Éjjel nem tudott aludni. Hiába kapott egymás után két altatót, dobogó szívvel hánykolódott ágyán, képzelgett erről az édes ajándékról, erről a fényes ajándékról az éjszaka sötétségében, szeme sötétségében, mindaddig, amíg meg nem virradt." (Kiemelés É. L.)

Mint látjuk, a szem sötétsége az éjszaka sötétségével analóg, a látóképesség visszanyerése pedig a fény megjelenéséhez, a virradathoz köthető. Ennek értelmében az éjszakai sötétség a vakság, míg a virradat a látás metaforájaként válik értelmezhetővé az idézett szövegrészletben.

A műtét előtti izgalmat a karácsony esti várakozás izgalmához hasonlítja az elbeszélő, ami a téli napforduló napjaként szimbolikusan szintén a sötétségből a fénybe való átmenetként jelenik meg számunkra:

„Nem szorongás ez, mint egyéb műtétek előtt. Inkább láz, az a láz, melyet kisgyermekek éreznek karácsony este, napszállat előtt, amikor édesanyjuk beoson a titkos szobába s az üvegpohárral csönget. Most jön az angyal."

Karácsony kapcsolatát a téli napfordulóval a szó eredeti 'fordulónap, napforduló' jelentése is őrzi.[12] A szemműtétre váró beteg esetében mindkét jelentéselem hangsúlyos: a fordulónap jelentés a beteg életében bekövetkező jelentős változásra, míg a napforduló jelentéselem mint a világtalanság sötétségéből a látás világosságába való átmenet, a változás mibenlétére történő utalásként interpretálható. Karácsony ünnepe az idézett szövegrészletben a csodavárást is szimbolizálja, megelőlegezve a látás csodáját.

Nemcsak a műtét előtti várakozás, hanem maga a műtét is kapcsolódik a fény szimbolikájához, amennyiben a beavatkozás elvégzésének okát a „fény imádatában" nevezi meg a szöveg: „Újszerű ez a művelet s mégis ősi, hiszen már sok ezer év óta végzi a fényimádó emberiség orvostudománya, akár a szülést, vagy a sebek égetését". (Kiemelés É. L.)

Összekapcsolható a fény szemantikájának felidézésével a szöveg egyik központi trópusának tekinthető szem ~ világ metafora is:

„Szeme alatt piros folt lángol a várakozástól, a reménységtől, a zabolátlan boldogságtól, a föltétlen bizonyosságtól, hogy nemsokára - öt perc múlva, két perc múlva, talán már egy perc múlva is - látni fog, visszakapja a szeme világát, nem is azt: az egész világot - melyet másfél éve elvesztett." (Kiemelés É. L.)

Világ szavunk eredeti jelentése 'fény, világosság', ennek átvitt értelmű használatával alakult ki a 'látóképesség' jelentés. Ezt nyelvünk több szókapcsolata őrizi: a szöveg is a szeme világa kifejezéssel él a látóképesség megnevezésére, míg a látóképességét elveszített embert néhány sorral feljebb világtalannak nevezte.[13] A világ szó későbbi 'világmindenség, földkerekség' jelentését idézi meg explicit módon a metafora másik tagja. A következő bekezdés felerősíti e másodlagos szemantikát: „Jaj, mit hoz az angyal? Mindent hoz, az egész földet, zöld kerteket, piros gyümölcsfákat, kék eget." (Kiemelés É. L.)

A műtét leírásakor az iménti metaforizációs folyamat a trópus második tagjából kiindulva „visszafelé" játszódik le:

„...az ínhártya Európa, a szaruhártya Ázsia, az érhártya Afrika, a sugártest Amerika, a szivárványhártya talán Ausztrália, a lencse, az üvegtest, a recehártya pedig egy csillag és valahol messze a szemideg, az ős fényforrás, a Nap. Egy Világmindenség reszket eléje a teremtés e végzetes perceiben, a bibliai szózattal: >>Legyen világosság.<<" (Kiemelés É. L.)

A földrészek nevén keresztül aktivizálódó 'földkerekség' jelentésből kiindulva a világmindenség képzetén keresztül jut el újra a szöveg a világ szó korábbi 'világosság' jelentéséhez, amely a szövegben szakrális jelentésvonatkozással is kiegészül. A novella eredeti címét (Legyen világosság) figyelembe véve - mely a Bibliában Isten első megnyilatkozása, illetve a világmindenség szó általi teremtésének első állomása - a műtét a látóképesség visszaadását célzó teremtő tevékenységként a bibliai teremtéstörténet megismétléseként értelmezhető. Az analógiát továbbgondolva a szövegrészlet a világ szó különböző jelentésvonatkozásainak és szemantikai emlékezetének felidézésével - mely a világ 'látóképesség' jelentéséből kiindulva a szó későbbi 'világmindenség' jelentéséig eljutó, majd innen ismét az eredeti jelentéshez visszajutó metaforizációs folyamatként vált leírhatóvá - a költői tevékenységre, a szó által létrehozott (szöveg)világra is utalhat. Az idézett részletben az elbeszélői nyelvet az elbeszélt történet alapszavai vezérlik, a téma mintegy „behatol" a narrációba, ami az elbeszélés képi meghatározottságát eredményezi. A narráció ugyanis képszerűvé teszi a szót azáltal, hogy előhívja a benne rejlő képet, vagyis az érzékletekhez mindig közelebb álló belső formai jelentést.

A műtét után a beavatkozást végző orvos-tanár első szava hangalakját tekintve szinte azonos a bibliai igével, ám itt a szakrális 'élet' jelentés már teljesen kizárható, hiszen nem az isteni „Legyen világosság!", hanem annak parafrázisa, a világosságot igealak szerepel, mely ismét a szó 'fény' jelentését állítja előtérbe:

„A tanár azonban föltartja kezét, és így szól:

- Világosságot.

Amikor egy lámpa éles fénykévéje rátűz a kezére, nagy hangon ezt kérdezi a betegtől:

- Mit lát?" (Kiemelés É. L.)

A műtét eredményeképpen visszakapott látást szintén a fény szemantikájához rendeli hozzá a szöveg: „Ez az öreg már lát. A lehunyt véres szemhéja mögött a szemgolyó ismét érez, a fényről álmodik, az orvos kezéről, melyet vaksága után először érzékelt". (Kiemelés É. L.) A kötés levételét váró betegre történő utalás a „fényről álmodó szemgolyó" kifejezésbe sűríti bele a látás ígéretét, amit a néhány sorral lejjebb olvasható szövegrész ismételten a világ szó belső formáinak reflektálásává alakít át: „Miért tölt el féktelen jókedv és határtalan bizakodás ezen a tavaszi reggelen, hogy a földgolyón ismét eggyel több a látók száma?" (Kiemelés É. L.) A szemgolyó a szó 'látóképesség', míg a földgolyó a szó 'földkerekség' jelentésén keresztül idézi fel a világot, ami a szöveg egyik központi metaforájaként vált hozzáférhetővé az értelmezés számára. Amint látjuk, a szöveg a fény szemantikai vonatkozásainak nyelvileg artikulálódó, nyelvi síkon kibomló témájába ágyazza a szemműtét történetének leírását.

2. A szöveg intertextuális vonatkozásai

Kosztolányi Dezső Mikszáthot a magyar prózairodalom egyik legkiemelkedőbb alkotójának tekintette, több írásában vall a példaképként tisztelt íróról.[14] A két szerző között azonban az explicit méltatáson túl szoros irodalmi-textuális párbeszéd is zajlott. Ennek egyik példája Mikszáth A hályog-kovács című novellája, illetve a Hályogműtét című Kosztolányi-írás, mely számos aspektusból megvilágítja egymást. A két szöveg között folyó dialógust vesszük most szemügyre. A tollrajz címe - különösen annak ismeretében, hogy Kosztolányi a novella egyik kulcsmondatának számító „Legyen világosság"-ról a látszólag kevésbé expresszív Hályogműtét-re változtatta - a két mű intertextuális kapcsolatára hívja fel a befogadó figyelmét. A szövegközi kapcsolatot azonban nem csupán a cím és a hályogműtét témája, hanem sokkal inkább a novellák központi metaforái, valamint Kosztolányi tollrajzának Mikszáth elbeszélését „továbbíró" sorai teremtik meg. A Hályogműtét elbeszélőjének személyes reflexiói a Mikszáth-szövegre történő intertextuális utalássá válnak, így a novella nem csupán metaforikájában, de elbeszélésének módjában is reflektál a mikszáthi szövegvilágra.

2. 1. A hályog-kovács fikcionalitása

A két mű a műfaji „bizonytalanság" szempontjából is egyezést mutat, hiszen Mikszáth művének hozzávetőleges műfaji feltérképezése szintén nehézség elé állítja az értelmezőt. A címhez fűzött szerzői lábjegyzet levélként határozza meg az írást. A levélformát erősíti a mű kezdő- és záróformulája: a Tisztelt Uram! megszólítás és a Maradtam egyébiránt stb. zárósor is. A szöveg első hét, és utolsó három mondatának címzettje egy Ön-ként megszólított harmadik személy, aki a szöveg többi részében szereplőként nincs jelen. Noha a levél egyes elemei a valós levél képzetét keltik, a mű „kerete" a hitelesség és kölcsönösség látszatának felkeltéseként, az elbeszélői szerepjátszás lehetőségének megteremtéseként is értelmezhető: ez esetben azonban a levélforma a fikcióteremtés eszközévé válik. Habár a lábjegyzet látszólag egy szövegen kívüli valósághoz köti a művet - az M. K. monogram alapján a levél íróját a biografikus szerzővel, Mikszáth Kálmánnal azonosíthatja az olvasó - a lehetséges külső referencia ellenére ismét a szöveg fiktív voltát állítja, amennyiben a levél közzétételére, irodalmi szövegként való megjelenésére irányítja figyelmünket: „Az itt közzétett levelet egy fiatal erdélyi tanárhoz írtam, ki ívekben küldte meg nekem esztétikai dolgozatát. - M. K.".[15] (Kiemelés É. L.) Ez az aktus számunkra az iseri mintha-konstrukcióval írható le, amin keresztül az irodalmi szöveg önnön fiktív voltára mutat rá. „A fikcionális szöveg, amellett, hogy megváltozott magatartást tesz szükségessé, rengeteg azonosítható dolgot vesz át a külső világból éppúgy, mint a korábbi irodalomból. Ezek a fölismerhető >>valóságok<< azonban a fikcionalizáltság jegyeit viselik magukon. Így a beépített >>valós<< világ mintegy zárójelbe kerül, annak jeleként, hogy nem adott, pusztán úgy kell értenünk, mintha adott volna. Fikcionalitásának önfeltárása során a fikcionális szöveg egy fontos sajátossága kerül fölszínre: a szöveg a benne újraszervezett világ egészét >>mintha<< konstrukcióvá változtatja. Ezen besorolás (amelyet kimondatlanul elfogadunk, amint olvasáshoz fogunk) teszi világossá, hogy az ábrázolt világgal való szembesülés pillanatában föl kell függesztenünk természetes hozzáállásunkat a >>valós<< világgal szemben."[16] (Kiemelés az eredetiben.) Noha az írás Mikszáth Kálmán leveleként tünteti fel magát, éppen azáltal függeszti fel a külső referenciát, hogy ezt állítja magáról. A szöveget tehát úgy kell értenünk, mintha Mikszáth levele volna. A mű kontextusa - címmel, alcímmel, lábjegyzettel való ellátása, más szövegekkel együtt történő megjelentetése - szintén a külső referenciától való elszakadást demonstrálja. Így a szövegben ábrázolt valóság nem a külső valóság ábrázolását szolgálja, hanem valami önmagán túlira mutat. Ha a befogadás folyamatából kiiktatjuk a mintha-konstrukciót, és a levelet a biografikus szerző valós leveleként olvassuk - Iser terminusával: ha kizárólag az ábrázolás denotatív vonatkozásait hangsúlyozzuk -, akkor az ábrázolt világ megszűnik azon dolog analógiája lenni, amely általa megértendő.[17]

Az alcím (Egy kis életkép), mely genette-i értelemben arcitextuális jelzésként működő paratextus, módosítja a szövegről mint fiktív levélről alkotott olvasói elvárást, amennyiben egy új műfaj-meghatározást vezet be. Az életkép műfaji sajátosságaiból adódó értelmezői elvárásrendszer - az életkép mint a mindennapi élet valamely tipikus jelenetét, illetve egy-egy jelenet keretében egy-egy fő vonással csak egy-egy oldalról jellemzett típust ábrázoló mű - azonban összeütközésbe kerül a szöveggel, hiszen a hályogműtétet végrehajtó kovács semmiképp sem tipikus figura, és az általa végrehajtott tett sem nevezhető köznapinak. Poétikai értelemben az életkép nem cselekményes mű, egyfajta állókép, mely a létezés keresztmetszetét adja, így A hályog-kovács e tekintetben is ellentmond az életképhez kapcsolható előfeltevéseknek. A szöveg architextuális jelzése ennek értelmében aktív befogadói magatartást vált ki, hiszen „egy szöveg műfaji helyzetének meghatározása végső soron nem magának a szövegnek a dolga, hanem az olvasóé, a kritikusé, a közönségé, akik igenis elutasíthatják a paratextuálisan követelt státuszt".[18]

A Mikszáth-elbeszélésben azonban a szöveg kerettörténetéből adódó szituáció kapcsán a magát íróként megnevező elbeszélő újabb műfaj-meghatározást kínál felülírva a szöveg korábbi önmeghatározását:

„Tisztelt Uram! Ön azzal a kívánsággal küldi nekem Az elbeszélés elmélete című művét, hogy olvassam el, s írjak hozzá előszót.

Az ön levele igen kedves és lekötelező, de én mégsem tehetek annak eleget. Isten mentsen meg engem attól, hogy az ön könyvét valaha elolvassam. Ha rossz, azért nem, mert valami rosszat tanulnék belőle, ha pedig jó - no, az volna csak rám nézve a nagy veszedelem.

Természetes, hogy én most önnek indoklással tartozom. (Nem tudom, nem lehet-e használni előszónak is?)" (Kiemelés az eredetiben)

A „levélíró" szándéka szerint tehát A hályog-kovács című írás bevezető tanulmányként, előszóként szolgálhatna Az elbeszélés elmélete című könyvhöz, ami azért paradoxon, mert a mikszáthi szöveg éppen egy ilyen mű feleslegességét állítja: „Ha én az ön könyvéből megtudnám, mi mindent kíván a tudomány egy irodalmi műben, sohase mernék többé elbeszélést írni". Az elbeszélő ironikus viszonyulása az elbeszélés elméleti kérdéseihez a narrátori inkompetencia hangsúlyozásán keresztül is érvényre jut: „...Kár, hogy nem tudom a bajnak a latin nevét, mert ha az ember orvosi dolgokról ír, szükséges, hogy valami olyat is vegyítsen közé, amit senki sem ért...". Ezzel szemben Lippay professzor kioktató szavai nem nélkülözik a latin szakkifejezéseket: „Tudja-e, mi az a szemhártya, érhártya, ideghártya, könnytömlő és a többi? Melyik ideg honnan és hova szalad? Tudja-e, mi az afakia, a glaukoma és mi a morgagniana? Ugye nem tudja?". Ennek értelmében a mikszáthi elbeszélés mint előszó kérdésessé teszi az elméleti munkában leírtakat, „ellen-előszóként" annak mintegy ironikus lenyomatát adja.

Meglátásunk szerint a kerettörténetbe ágyazott szöveg műfaja az elbeszélés által nyújtott műfaj-meghatározásokkal szemben a példázattal mutat rokonságot. A szöveg az alkotás folyamatában az elméleti tudás szükségességét vagy éppen annak szükségtelenségét poétikai kérdésként veti fel, így az elbeszélés végső soron alkotáslélektani példázatként is olvasható, amit a hályog-kovács és a szöveg - magát íróként megnevező - elbeszélőjének metaforikus kapcsolata is megerősít.[19] A kerettörténet író-elbeszélője az elbeszélés elméleti kérdéseit figyelmen kívül hagyva alkot, éppúgy, ahogy az orvosi szaktudás nélküli kovács hályogot műt. A hályog-kovács alakja ennek értelmében az alkotást ösztönös tevékenységként végző poeta natus metaforájaként értelmezhető. A szem a műalkotással, a műtét az alkotással, Lippay professzor „felvilágosító" tevékenysége pedig az irodalomtudósi tevékenységgel analóg.

Az egymást kölcsönösen fenntartó és ugyanakkor érvénytelenítő vonatkozási rendszerek - esetünkben műfaji kódok - egyidejű jelenléte ismét a szöveg fiktív voltára mutat rá: „Bármely szöveg igazi ereje - még a leplezetlenül mimetikus szövegeké is - azon mozzanatokban rejlik, amelyek meghaladják osztályozási képességünket, összeütközésbe kerülnek értelmezési kódjainkkal, és mégis, ennek ellenére érvényesnek látszanak".[20] Iser az egymást látszólag kizáró elemek egyidejű jelenlétét egy másik fikcióképző aktussal, a kombinációval magyarázza. A kiválasztott elemek között létesülő viszonyrendszer az irodalmi szöveg figuratív működésmódját eredményezi, ami képes felszínre hozni a szöveg harmadik, imagináriusnak nevezett elemét.[21]

A szöveg által felkínált műfaji meghatározások tehát arra mutatnak rá, hogy a valóság szövegbe áthelyeződött elemei elhagyják eredeti meghatározottságukat, és a fikcióképző aktusok által olyan reprodukált valósággá válnak, melyek egy szövegen túli (és nem szöveg előtti) valóságra mutatnak.

2. 2. A hályog-kovács mint az író metaforája

A kerettörténet, a mű műfaji utalásai, illetve az írói tevékenység reflektálása indokolttá teszik a hályog-kovács alakjának behatóbb vizsgálatát. A novellabeli kovács - fizikai megjelenése miatt - semmiképpen sem nevezhető mestersége tipikus képviselőjének: „...lakott az én gyermekkoromban a mi vidékünkön egy Strázsa János nevű kovácsmester, kinek a keze olyan könnyű volt, mint a hab, úgyhogy a legcsodálatosabb szemoperációkat tudta végezni olyan ügyesen, hogy a híre elszárnyalt egész Kassáig-Pestig". (Kiemelés É. L.) A „habkönnyű kezű" kovácsmester a bécsi professzorok számára is felfoghatatlan jelenség: „Bolond beszéd! Hogy tudna egy kovács, aki nehéz kalapáccsal veri a pörölyt, olyan finom műtétet végezni, aminőt mi sem tudunk." A műtét elvégzése után „a németek lelkesedve nyúltak a kérges, bütykös tenyerehabkönnyűnek, hol pedig kérgesnek nevezi. Az eredeti jelző illogikusságára és a hályogműtétet végző kovács figurájának valószerűtlenségére a professzorok szavai hívják fel figyelmünket.[22] A szövegbe beépült, eredeti feladatkörükből kiszakított alkotóelemek tehát a kiválasztás és a kombináció fikcióképző aktusa során elveszítik valódiságukat, ami az irodalmi szöveg reprodukált valóságának alapvető feltétele: „A fikció egyazon térben képes összenyalábolni nyelvek, rendezőelvek, nézőpontok sokaságát, ami más, meghatározott empirikus cél vezérelte diskurzusokban ellentmondásokhoz vezetne".[23] A „habkönnyű kezű" kovács alakja tehát maga mögött hagyva eredeti meghatározottságát olyan jellé válik a szövegben, ami önnön figuratív működésmódjára világít rá. után, hogy megszorongassák". (Kiemelés É. L.) Mint látjuk, a kovács kezének jellemzése ellentmondásos, a szöveg hol

Strázsa János termete („apró, tömzsi, virgonc emberke") a szöveg narratívájában szintén ellentétben áll foglalkozásával. Külső megjelenése miatt - „nagy, robusztus ember" - inkább a műtétre váró szabómester lenne alkalmas a kovácsmesterségre. A hályog-kovács, aki „csak hóna aljáig ért a Góliátnak", nem rendelkezik a kovácsemberekre jellemző testalkattal és nagy fizikai erővel, ám a narrációs síkon látszólag motiválatlan kovács-volta a kovács alakjának mitikus funkciói révén magyarázatot nyer. A kovács a különféle mitikus felfogásokban annak ellenére, hogy igen alacsony termetű, természetfeletti alkotóerővel megáldott szereplő, aki - elsősorban a baltiak, germánok és szlávok mítoszaiban és szokásfolklórjában - képes dalt és szavakat is kovácsolni.[24] A magyar nyelvben a kovács szó szláv eredetű, így szemantikai emlékezete magában rejti a szó hátterében álló mitologémákat. A szó alapalakja az ősszláv *kovačь lehetett, ami a *kovati 'kovácsol' ige származéka.[25] Amint azt Ivanov kimutatta, az európai hagyományban fontos a beszéd kikovácsolásának képe, ami mind szemantikailag, mind nyelvi formáját tekintve jelen van. Frazeológiai síkon - a vizsgált tőhöz tartozó szavak részvételével - a szláv nyelvekben jelenik meg, az olyan kifejezések által, mint az ukrán кувámu péчi нeдóбpii 'kibeszélni, megszólni', a szerb-horvát kóвати peчи 'új szavakat képezni' és a szlovák kovati nove besede.[26] „Az említett frazeológiai összetételekkel egybevethető a nyelv (hang) kikovácsolásának képe a szláv és más indoeurópai (egyebek között germán) mesei hagyományban, amit párhuzamba állíthatunk egyfelől a hettita rituálékban használt, vasból készült mágikus nyelvekkel, másfelől azzal a nyugat-afrikai legendával, miszerint a teremtő isten egyik első cselekedete a nyelv kikovácsolása volt".[27] (Kiemelés az eredetiben.) Ennek értelmében a kovács nemcsak a narrációban felállított párhuzam okán, de mitikus (szó- és dalkovácsoló) tevékenysége miatt is értelmezhető az író metaforájaként.

A kecskeméti szabómestert fizikai adottságai miatt nemcsak Góliáttal, hanem a bibliai Sámsonnal is azonosítja a szöveg: „a szemfájós >>kecske<<, nagy, robusztus ember, mintha csak maga a bibliai Sámson volna". (Kiemelés É. L.) Sámson alakjának megidézése nem elsősorban testi ereje miatt, hanem sokkal inkább a hozzá kapcsolódó történetek révén motivált. Sámsont megvakítják a filiszteusok, így a „kecskeméti Sámsonhoz" hasonlóan szintén nem lát (igaz, a szabómesterrel ellentétben vaksága végleges). A narrációs szempontból motiválatlannak tűnő, költői etimológiának tekinthető „szemfájós kecske" elnevezés (melynek nyelvi alapja a kecskeméti szabómester, illetve a szemfájós kecske szószerkezetek részleges hangalaki egyezése) szintén Sámson alakját idézi, aki „kettészakítja az oroszlánt, mintha gyenge kecskegida lenne".[28] A szabómester azonosítása Sámsonnal azért szembetűnő, mert a többi szereplővel ellentétben valódi nevére nem derül fény. A két főszereplő - Strázsa János és Lippay Gáspár - teljes névvel szerepel, de még a cselekmény szempontjából mellékszereplőknek tekinthető bécsi professzorok vezetéknevére is utal a szöveg: „A sógorék, Arlt, Stellwag, Jäger, tamások voltak a dologban". Ezzel szemben a beteget, akire a szövegben háromszor történik utalás, kecskeméti szabómesterként, szemfájós „kecske"-ként, Góliátként, illetve a bibliai Sámsonként azonosítja az elbeszélő. Indokoltnak tűnik tehát Sámson alakjának behatóbb vizsgálata, kinek neve a šemeš, 'nap' szóból származik. Haja - melyben óriási ereje rejlik - szintén a napsugarakat szimbolizálja. Sámson neve a nappal és a tűzzel való közeli kapcsolat kifejezője, így érthető, hogy képes a hegyekből tüzet csiholni.[29] Ez a tevékenysége azonban a kovácsisten alakjával mutat rokonságot, aki mint tűzzel foglalkozó lény, gyakran személyesíti meg az égi tüzet: a napot vagy a villámot.[30] Természetesen nem hagyható figyelmen kívül, hogy Sámsont neve az Ószövetség Istenéhez köti (akit a Biblia a Nappal azonosít), és a kovácsistenekkel csak áttételesen - tűzzel való kapcsolata révén - áll fenn párhuzam. Figyelemre méltó momentum azonban, hogy a bibliai Sámsonként megnevezett szabómester sokkal inkább a kovácsmesterségre termett, mint Strázsa János („Bohóság, bohóság - gondolta magában Strázsa János -, hát van józan gondviselés a világ fölött, ha az ilyen embert nem kovácsnak dirigálja inkább, mint szabónak."). A mitológiai kovács attribútumai tehát „kettéválnak": tűzzel való tevékenysége és ezáltal szimbólumainak szoláris vonatkozásai Sámson alakján keresztül a szabómesterhez kötik, míg hangsúlyosan alacsony termete és „szókovácsoló" funkciója miatt alakja a hályog-kovácshoz kapcsolható.

2. 3. A szöveg képisége

A történet középpontjában álló szemműtét kapcsán a szemet különbözőképpen jelöli meg a szöveg. A műtétet Strázsa János egy ablak kinyitásához hasonlítja: „- No - szólt megelégedetten -, az egyik ablak most már ki van nyitva". Ez a kép közvetett módon a Kosztolányi-novella egészét átszövő sötétség - világosság oppozícióban él tovább, hiszen a csukott ablak a sötétségbe borult szoba képzetén keresztül az ablakon túli világtól való elzártságot, míg a nyitott ablak a fény beáramlását, a szoba és a külvilág láthatóvá válását szimbolizálja.[31]

Az ablak-metafora mellett az elbeszélés központi trópusa a szem ~ világ azonosítás: „Hát azt tudja-e, hogy csak egy gondolattal vág odább jobbra vagy balra, a másik szemnek is kioltja a világát?". (Kiemelés É. L.) A kioltja a szeme világát szószerkezettel nemcsak a szó eredeti 'világosság, fény' jelentését, hanem az ebből kialakult 'látóképesség' jelentést is megidézi a szöveg. Az elbeszélés végén megjelenő szem ~ világ metafora a Kosztolányi szöveghez hasonlóan a világ szó ma általánosabbnak tartott 'világmindenség, földkerekség' jelentését aktivizálja: „Azontúl, hogy megtudta, milyen komplikált külön világ a szem (...) soha többé nem mert hályogot operálni". (Kiemelés É. L.) A később kialakult jelentéselem érintkezési képzettársítással jött létre a szó 'világosság' értelméből: világ az, amit a világosságban látni, az embert körülvevő dolgok.[32] Ennek értelmében a műtét helyszíne, az Újvilág utcai egyetem is metaforikusan értelmezhető: az a hely, ahol újra világosság gyúl, ahol a világtalan ember visszakapja szeme világát. A szem ~ világ azonosítás feléleszti tehát a szó köznapi nyelvhasználatban elhalványult szemantikai emlékezetét, így a metafora nyelvileg motiválttá válik.

A szem ~ ország azonosítás költői etimológia eredménye: „Kedvvel magyarázta a szem csodálatos országát, mint egy mappát a folyamaival, ereivel". Ez a metafora tulajdonképpen a szem = világ = országvilág szó elsődleges jelentéséből adódó 'látás, látóképesség' jelentéselem teremti meg a kapcsolatot, míg a világ ~ országvilág szó másodlagos 'földkerekség', 'földrész' jelentése az alapja. A szem ~ ország metafora tehát a közvetítő elem szemantikai jegyeire épülő költői reetimologizáció eredménye. metaforasor középső tagjának elhagyásával jött létre. Az első két tag között a metaforának a

A látás a szövegben szorosan összekapcsolódik a tudással. A műtét elvégzése után orvosi szempontból kioktatott Strázsa János nem vállalkozik a másik szem megműtésére: „- Jaj, tekintetes uram - nyöszörgé, - nem látom, nem tudom...nem merem többé".  (Kiemelés É. L.) Az idézett mondatban a látás és a tudás egymás szinonimájaként értendő, így a hályog-kovács esete negatív megvilágosodás-történetként értelmezhető. Mind a kerettörténet, mind az elbeszélés a nem-tudás fontosságának, az ösztönös, belső látás szükségességének példázataként interpretálható. A hályog szó köznyelvi megjelenési formái alátámasztják feltevésünket: a lehullott szeméről a hályog kifejezés a megvilágosodásra, megértésre utal, míg a hályog került a szemére mondás ennek ellenkezőjét fejezi ki. Ennek fényében a cím - mely Mikszáth szóleleménye - különböző értelmezési lehetőségeket kínál. A hályog-kovács szóösszetétel egyfelől Strázsa Jánosra, a hályogot eltávolító kovácsra, másfelől a kovács szemére hályogot vonó, hályogot „kovácsoló" Lippay professzorra vonatkoztatható. A lexikai jelentések föllazítják a szemantikai korlátozásokat, így az egyes szavak szótári jelentése a másik lexéma hatására elhomályosul anélkül, hogy elveszne az eredeti jelentés. Az összetétel jelentése egyik lexikai összetevőjével sem azonosítható teljes mértékben, különösen akkor nem, ha az összetételt oximoronként fogjuk fel. „Ezen a szinten a kombináció fikcióképző aktusa különös következménnyel jár a nyelvre nézve. A szavak szó szerinti jelentése ugyanúgy elhalványul, mint rámutató funkciójuk. A viszonyítási folyamat a szótári jelentések föllazításában, a szemantikai keretek megsértésében és az ebből eredő újra- és átkódolásban mutatkozik meg. (...) A viszonyítási folyamat a nyelv rámutató funkcióját a figuráció feladatává változtatja."[33] Amint látjuk, a hályog-kovács denotátuma nem határozható meg egyértelműen. E figuratív használatban fölfüggesztődik a nyelv rámutató jellege, de ez a nyelv sem mentes a referenciáktól. A novella címe az irodalmi szöveg azon sajátosságára mutat rá, mely egy másodlagos referencia létrehozását célozza anélkül, hogy az elsődleges referencia érvényességét kizárná.

3. A pretextusát olvasó Kosztolányi-szöveg

A Hályogműtét című novella nemcsak szimbólumrendszerén, hanem narratív struktúráján keresztül is jelzi kötődését A hályog-kovácshoz. A Kosztolányi-szövegre jellemző tudósításszerű elbeszélői hang változásai - melyek az elbeszélőnek az elbeszélt tárgyhoz való szubjektív viszonyulásában, illetve a kommentárszerű személyes reflexiókban artikulálódnak - ugyanis ott válnak explicitté, ahol a szöveg a mikszáthi előszövegre reflektál. Az első személyes megnyilvánulásból kitűnik, hogy a pretextus narrátorához hasonlóan a Hályogműtét elbeszélője is a szóbeliség művészi formáinak művelője, azaz író, költő: az orvos „tudja, hogy mit kell csinálni. Őneki ez annyi, mint nekünk két rímhez egy harmadikat találni. Nem esemény". (Kiemelés É. L.) A mikszáthi elbeszéléshez hasonlóan itt is a szemműtét - írás párhuzam jelenik meg: a műtétet végző személy a magát íróként (költőként) megnevező elbeszélő metaforájává válik. Az idézett mondat nekünk névmása utalhat az író-előddel, Mikszáth Kálmánnal való szellemi azonosulásra. (Mint ismeretes, Kosztolányi nem tett éles különbséget vers- és prózaírói alkotómunka között, amennyiben mindkettőt költői tevékenységnek tartotta. Mikszáth Kálmán Jókai-életrajzáról írott cikkét például így kezdi „Csak költő írhatta meg Jókai életrajzát." Kiemelés É. L.)[34]

A narrátor második személyes reflexiója a mikszáthi szöveg egyik központi metaforájának - a szem mint külön világ - felidézését követi:

„A tanár most a második fecskendő tűjét döfi a szem mellé, mélyen a bőrbe, közvetlen a szemideg tőszomszédságába, oly biztosan-vadul, hogy ebben a pillanatban egy őrültnek látszik, aki valakinek a szemevilágát szántszándékkal, állati kegyetlenséggel kioltja. Eláll a lélegzetem, arra gondolok, hogy a jótett és a gaztett, a legnagyobb tudás és a legnagyobb tudatlanság mennyire hasonlít egymáshoz." (Kiemelés É. L.)[35]

Mindamellett, hogy a kioltja a szeme világát szófordulat mindkét textus központi metaforájának alapja, a két szöveg a tudás és tudatlanság közti határvonal témájának felvetésében is egyezést mutat.

Az elbeszélő következő személyes megnyilvánulása a mikszáthi történet cselekményének összefoglalását követi:

„A híres szegedi paraszt évekig hámozgatta le a hályogot a maga durva bicskájával, mindaddig, míg föl nem világosították, hogy micsoda istenkísértésre vállalkozott. Akkor megremegett kezében a kés, többé nem mert hozzányúlni a lélek tükréhez.

Nekem nem ez a tanyai ember a csoda, aki nem tudta mit művel. A csoda nekem, az igazi csoda az orvos, aki tudja, hogy mit művel és mégse torpan vissza." (Kiemelés É. L.)

A személyes állásfoglalás ismét az orvosi tevékenység kommentálásánál jelenik meg, ami az előző szöveghely kapcsán kialakult orvos - író metafora alapján az ösztönösen, tételes mesterségbeli tudás nélkül alkotó poeta natussal szemben a poeta doctus tevékenységének „felértékeléseként" értelmezhető. Ez a szövegrészlet a műtétet (alkotást) már nem valamiféle rutintevékenységként, hanem a feladat súlyával számot vető cselekedetként értelmezi. A mikszáthi hagyomány tudatos reflektálása ennek értelmében a novella író-elbeszélőjének megváltozott költészetfelfogására, az írói önszemléletben és ars poeticában bekövetkezett paradigmaváltásra utal.[36] Ez a paradigmaváltás, kettejük munkamódszerének különbsége szólal meg Kosztolányi híres Mikszáth-tanulmányában is: „Mikszáth Kálmán nem ismeri az írás fájdalmát, csak az örömeit. Neki valószínűleg csak szellemes affektálás Oscar Wilde-nak a mondása, hogy egész nap annyit dolgozott, hogy kitörült egy pontosvesszőt, és azután újra visszatette a helyére. Pedig ez az aforizma sok írót jellemez. Birkózunk az írással, futunk előle, akarjuk, és egyben nem akarjuk. Kétségbeesés, a kétségbeesés utolsó felkiáltása minden formába gyötrött szó, és azt hiszem, mindnyájan szomorúak vagyunk, alázatosak és félénkek, mikor leülünk az íróasztalhoz. Mi történik majd? Vajon sikerül-e megtalálnom az igazi szót, az egyetlen lehetőt? Az örökkévalóságban meg vannak számlálva összes betűim, amiket valaha le fogok írni, és ha kevesebbet írok vagy többet, már kontár a nevem és nem művész. (...) Mikszáth könnyen ír. Mondják az ismerősei, hogy legszebb sorait is úgy veti oda zajban, füstben, egy ferdén eléje lökött papirosra, bármikor".[37]

Az elbeszélő én grammatikailag is artikulálódó negyedik megjelenésekor a szöveg a Mikszáth-novella szem ~ térkép; szem ~ ország metaforáját bontja ki:

„Úgy ismeri ezt a csöpp területet (...) ezt a körülmosott, remekül föltárt és rögzített síkot, mint a földerítő katona a terepet, ahol élete kockáztatásával jár, minden bokorra, minden kőhalomra figyelve s a térképéről és az ösztönéből és a tapasztalatból következtet.

Az orvosnak nem is lehet olyan kicsiny ez, mint énnekem. Ő nem az egészet láthatja, nem a szemet, nem egy embertársa szemét, csak az anyagot. Minthogy tudása óriási, óriásivá tágul számára ez a kis terület.mérföldek sokasága, ami egy milliméter, az neki délkör, az ínyhártya Európa, a szaruhártya Ázsia, az érhártya Afrika, a sugártest Amerika, a szivárványhártya talán Ausztrália..." (Kiemelés É. L.)

Az idézett szövegrészletben a tér metaforái explicitté válnak, a mikszáthi mappa-témát („Kedvvel magyarázta a szem csodálatos országát, mint egy mappát a folyamaival, ereivel") a Kosztolányi-novella elbeszélés- és szövegszervező elvvé teszi, melyben ismét a mikszáthi alapoktól való elszakadást kell látnunk.

A novella utolsó öt bekezdésében a szöveg egészét átható személytelen elbeszélői hangot felváltja az egyes szám első személyű narrátor személyes reflexiója. Az elbeszélésmódban bekövetkező változás egyfelől a hangsúlyosan személyes mikszáthi elbeszélői hang imitálásaként, másfelől egy új elbeszélői hang létrejötteként értelmezhető. A Kosztolányi-szöveg egészén végigvonuló modalitásbeli oszcilláció a novella utolsó bekezdéseiben fordul át az eseményeket látszólag csak szemlélő kívülálló pozíciójából az eseményeket átélő és reflektáló elbeszélői magatartássá. A Kosztolányi-novella mint szöveg azonban nemcsak az eseményeket, hanem - retorikai-poétikai szerveződésén, költői témáján és a pretextusra utaló elbeszélői megjegyzéseken keresztül - a mikszáth-szöveget is „kommentálja".

---

[1] Kosztolányi Dezső, A mi halhatatlanjaink = Pesti Hírlap Emlékkönyve, 1928. december. A szöveget a következő kiadásból idézem: Kosztolányi Dezső, Tükörfolyosó: Magyar írókról, Bp., Osiris, 2004, 199.

[2] A Fánika című írást novellaként határozzák meg elemzői, nem reflektálva arra a tényre, hogy az írás a Tollrajzok ciklus darabja. Vö. Angyalosi Gergely, A narrátor nézőpont-változatai Kosztolányi novellisztikájában, Literatura 1986/1-2, 9-15, illetve Szitár Katalin, A szótól a szövegig és a betűig, Kosztolányi Dezső: Fánika = A szó élete: Tanulmányok a hatvanéves Kovács Árpád tiszteletére, szerk. Szitár Katalin, Bp., Argumentum, 2004, 223-233.

[3] Kosztolányi Dezső: Tengerszem, 77 történet, Bp., Révai, 1936, 335-339.

[4] Vö. Kosztolányi Dezső novellái I-III, Bp., Révai, 1943, III. 395-400; Kosztolányi Dezső: Novellák I-III, Bp., Szépirodalmi, 1957, III. 408-413; Kosztolányi Dezső elbeszélései, s. a. r. Réz Pál, Bp., Magyar Helikon, 1965, 1033-1036.

[5] Vö. Hét kövér esztendő, s. a. r. Réz Pál, Bp., Szépirodalmi, 1981.

[6] Kosztolányi Dezső összes novellája, s. a. r. Réz Pál, Bp., Helikon, 1994, 1519.

[7] Kosztolányi Dezső, Legyen világosság, Pesti Hírlap, 1934. április 1.

[8] Kosztolányi Dezső, Sötét bújócska, s. a. r. Réz Pál, Bp., Szépirodalmi, 1974, 179-183.

[9] A szöveget a következő kiadás alapján idézem: Kosztolányi Dezső, Hályogműtét = Kosztolányi Dezső elbeszélései, s. a. r. Réz Pál, Bp., Magyar Helikon, 1965, 1033-1036. (Kiemelés az eredetiben.) A novellából vett idézetek oldalszámára a továbbiakban nem hivatkozom.

[10] Hasonló kettősséget mutatott ki Bengi László a Házi dolgozat című tollrajzban. Bengi László, Önreflexív prózatechnika és többrétű jelentésszerkezet, Kosztolányi Dezső: Házi dolgozat = B. L., Az elbeszélés kihívása, Bp., Fiatal Írók Szövetsége, 2000, 70-74.

[11] Fény szavunk elsődleges jelentését - 'csillogás, ragyogás' - a szöveg expilcit módon megidézi a csillogó aranypor szerkezetben. Világosság szavunk mindamellett, hogy a fény szinonimájaként is használatos, alapszavának 'látóképesség' jelentésmozzanata által a fény szó azonos jelentésvonatkozásaira irányítja figyelmünket, melyet nyelvünkben a szeme fénye szókapcsolat őriz. A tüzes melléknév 'fénylő, ragyagó' jelentésrétegeit bontja ki a tüzes pille jelzős szerkezet, míg a tükörablak és az aranypor fényvisszaverő tulajdonságán keresztül utal a fényre. A vizsgált szavak jelentéseit vö. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, főszerk. Benkő Loránd, Bp., Akadémiai, 1967. (a továbbiakban TESz) megfelelő címszavaival.

[12] Vö. a TESz karácsony címszavával. (II. 371.)

[13] A világ szó jelentésével kapcsolatban mondottakat vö. a TESz megfelelő címszavával. (III. 1144.)

[14] Vö. Kosztolányi Dezső, Tükörfolyosó, i. m. 190-200.

[15] Az idézetek a következő kiadásból valók: Mikszáth Kálmán, A hályog-kovács = M. K., Nem kell mindent tudni: Elbeszélések 1895-1906, vál. Fábri Anna, Bp., Osiris, 2001, 67-71. Az elbeszélésből vett idézetek oldalszámára a továbbiakban nem hivatkozom.

[16] Wolfgang Iser, Fikcióképző aktusok, ford. Molnár Gábor Tamás = W. I., A fiktív és az imaginárius, Bp., Osiris, 2001, 34.

[17] Vö. Uo., 37.

[18] Gérard Genette, Transztextualitás, ford. Burján Mónika, Helikon 1996/1-2, 85.

[19] A hályog-kovács és az író metaforikus kapcsolata a mű végén explicit módon jut kifejezésre: „Azontúl, hogy megtudta, milyen komplikált külön világ a szem, (...) soha többé nem mert hályogot operálni, sőt még egy árpa kigyógyításába sem bocsátkozott. ...Ez lenne nekem is a sorsom, tisztelt uram".

[20] Jonathan Culler, Structuralist Poetics = Structuralism, Linguistics and a Study of Literature, New York, Ithaca 1975, 261. Idézi: Iser, i. m. 30.

[21] „Az irodalmi szöveg valóság és fikció keveredése, s ekképpen magával vonja az adott és az elképzelt összjátékát. Minthogy ez a kölcsönhatás lényegesen többet hoz létre a kettő közötti egyszerű ellentétnél, talán jobban tesszük, ha egyszer s mindenkorra leszámolunk a fikció és a valóság régi ellentétével, s e kettősséget egy olyan triásszal helyettesítjük, amely a valós és a fiktív mellett harmadikként az ezután imagináriusnak nevezett elemet tartalmazza." Iser, i. m. 21.

[22] Tudomásom szerint a zöldhályog eltávolítása nem a kovácsok, hanem a juhászok megszokott tevékenysége volt. Apósom szóbeli közlése alapján jutott tudomásomra, hogy a Nagybereki Gazdaságban a juhászok rendszeresen hajtottak végre juhokon zöldhályogműtétet. Előfordult, hogy embereken is végezték a beavatkozást. Érdekes adalék, hogy Mikszáth apja főként juhtartásból élt. (Vö. Mikszáth Kálmán, Nem kell mindent tudni, utószó Fábri Anna, i. m. 145.)

[23] Culler: i. m. 261. Idézi: Iser, i. m. 30.

[24] Vö. Mitológiai enciklopédia, Bp., Gondolat, 1988, I., 148-149.

[25] A szláv nyelvek többségében megtalálható a szóforma (vö. bolgár ковáч, szerb-horvát kóvāč, szlovén és szlovák kováč, valamint az orosz ковачь). Vö. TESz. II., 579.

[26] Vö. V. V. Ivanov, Etimológia és szövegrekonstrukció = V. V. I., Nyelv, mítosz, kultúra, Bp., Gondolat, 1984, 89.

[27] Uo., 89-90.

[28] Ld. Bír 14, 6.

[29] Vö. Mitológiai enciklopédia, i. m. II., 264-266.

[30] Vö. Mitológiai enciklopédia. i. m. I., 148-149.

[31] Mind a hályog, mind az ablak képe Kosztolányi egyik kései versét idézi fel számunkra. A Játék első szemüvegemmel című vers hatodik versszakában („Fájóbb / ami valóság, mint e vaksi hályog") a hályog a látást akadályozó tényezőként jelenik meg, míg az ablak a szemüveg metaforájaként az utolsó versszakban a látás szemantikáját hordozza („Ablak / mutasd nekem, hol az a boldogabb lak"). Kosztolányi Dezső összegyűjtött versei, Bp., Szépirodalmi, 1980, 434-435.

[32] Vö. a TESz világ címszavával. (III., 1144.)

[33] Iser, i. m. 31.

[34] Kosztolányi Dezső, Mikszáth Jókai-könyve, Jókai Mór élete és kora, Írta Mikszáth Kálmán. Vö. Kosztolányi Dezső, Tükörfolyosó, i. m. 190.

[35] Vö. A hályog-kovács következő mondatával: „Hát azt tudja-e, hogy csak egy gondolattal vág odább jobbra vagy balra, a másik szemnek is kioltja a világát?" (Kiemelés É. L.)

[36] Ennek értelmében Kosztolányi szövege az intertextualitás žmegač-i válfajainak keveredéseként írható le. Mivel a Hályogműtét kapcsolódása a Mikszáth-szöveghez már címében intencionált, a figyelem elsősorban nem a történetre, hanem az előadás mikéntjére, az ismert szöveg feldolgozásmódjára irányul. Az intertextuális kapcsolódás itt az olvasó figyelmének a téma és a stílus megváltosására való irányítását célozza. Žmegač értelmezésében az irodalmi motívumok ismétlése révén az intertextualitásnak ez a válfaja irodalom és valóság kölcsönös egymást-tükrözését szolgálja. Kosztolányi elbeszélésében azonban az intertextuális eljárás nem egyetlen műre vonatkozik, hanem egy egész konvencióra, mely a poeta natus és poeta doctus oppozícióján keresztül explikálódik. Ebben az esetben az intertextuális kapcsolatot a szerző tudatosan hozza létre, hogy saját történetét elhatárolja egy bizonyos olvasói elvárástól. Az elhatárolódás lehetőségét a szövegben a hályog-kovács (orvos) és író között létesülő metaforikus kapcsolat teremti meg. Vö. Viktor Žmegač, Az intertextualitás válfajai, ford. Katona Tünde, Kerekes Gábor, Literatura 1991/3, 215-223.

[37] Kosztolányi Dezső, A boldog író, Aktuális feljegyzések Mikszáth Kálmán művészetéről, Élet 1910. április 17. A szöveget a következő kiadásból idézem: Kosztolányi Dezső, Tükörfolyosó, i. m. 194-195.