publikaciok / A versnyelv hatalma

Érfalvy Lívia

A versnyelv hatalma

Halmai Tamás: Versnyelvtanok. Elemző esszék kortárs versekről

Halmai Tamás verselemző kötete komoly kritikai érdeklődésre tarthat számot egyfelől a témaválasztás, másfelől a közelítésmód okán. A szerző, aki a kortárs magyar líra alkotásaiból meríti anyagát, már a bevezetőben számot vet a témaválasztás által implikált problematikával, hiszen az értelmezésre kiválasztott versszövegek „a formálódó irodalom eleven valóságában állván benne maguk is, nem bírnak, nem bírhatnak a biztos interpretáció szükséges történeti távlatával, távlatosságával". A történeti kontextusból és a szerzői életműből „kiragadott" versek elemzését olvasva még sincs hiányérzetünk, hiszen az esszé műfaji keretei között megírt interpretációk sokrétű és változatos szövegelemző eljárások segítségével viszik közelebb az olvasót a posztmodern versnyelv(ek)hez. Az elemzésgyűjtemény invenciózus címadása az írások kötetté rendezésének ki nem mondott alapelvét látszik alátámasztani, amennyiben a közzétett olvasatok a versszöveg számos nyelvi szintjére kiterjedő hangtani, ritmikai, szintaktikai és szemantikai elemzéseken (vers-nyelvtanokon) keresztül vezetnek el a versnyelvről tett általános érvényű kijelentésekig (versnyelv-tanokig). Az interpretációk nem rendelődnek alá egyetlen szövegelemző eljárásnak sem: a retorikai, motívumközpontú vagy éppen számmisztikai olvasat sok esetben együttesen vezet el egy egységes szövegértelmezés megalkotásához. A szerző különleges érzékenységgel tárja fel a kortárs költői alkotások nyelvi létmódjának sokféleségét; a nyelvhasználat és a közelítésmód vállalt személyessége, az esszé műfaji keretei tehát nem csorbítják a szakszerűséget.

Mivel az elemzések középpontjában a versnyelv áll, helyesebben azok a nyelvi-szemléleti összetevők, melyekkel az adott vers „poétikai hatásfoka" magyarázható, nem véletlen, hogy az értelmezésre szánt szövegek többsége autopoétikus szöveg, melyben a (költői) nyelv maga is tematizálódik. Balogh Robert Kongó című versében például a pontosan fogalmazó nyelv keresése a nyelv határaival, az ember nyelvi létmódjának végességével szembesíti az értelmezőt. Az anya mellműtétét leíró versszöveg a köznyelvet, az orvosi szaknyelvet, valamint a Hölderlin-intertextusokat beléptető irodalmi nyelvet nemcsak külön-külön próbára tevő, de egymással is szembesítő dikció keretében vet számot a kimondás aktusának lehetetlenségével. Kovács András Ferenc ars poétikus verse (Pilinszky-portré. Lectio), mely a Pilinszky-oeuvre újraolvasásán keresztül a költői-művészi alkotás tétjét igyekszik felismertetni, Halmai Tamás értelmezésében „a verssel (a nyelvvel, az igével) elhivatottan foglalkozók sorsát, léthelyzetét és esélyeit tárgyazza". Bertók László Most című verse a veszteség tapasztalatához a nyelv, a beszéd, a költészet korlátosságának élményét kapcsolja, míg Vörös István Teorémájában a költészet beszél a költészet meghatározhatatlanságáról. A kötet elemzéseinek kontextusában azonban a kortárs líra viszonya saját nyelvéhez mégsem írható le puszta negativitásként, a nyelvi létmód végességének kizárólagos artikulálásaként. Vasadi Péter Kegyelem című költeménye a fény kegyelmét és a feltámadás misztériumát explikáló műként „a nyelv létalapító és létmegtartó hatalmát is tematizálja. S miközben beszél a nyelvről, nyelvként meg is testesíti az elmondottakat: a nyelv hatalmát a versnyelv hatalmaként mutatva föl". Petri György Felirat című alkotása, mely a személyközi kapcsolatok értékeinek (barátság, szerelem, szeretet) elmúlásáról beszél, nyelvi értelemben - a nyelvben és a nyelv által - mégiscsak az elbúcsúztatott értékfogalmakat örökíti meg és teszi jelenvalóvá. Az értelmező meglátása alapján ugyanez játszódik le a versritmus szintjén is: a kiüresedő világról szólva a versszöveg az első három sorban három klasszikus európai sorfajtát von játékba. „Mintha a vers szándéka és a nyelv akarata kerülne itt ellentétbe egymással. S (...) most is, mint annyiszor a nyelvé az utolsó szó". E megállapítás tükrében válnak különösen érdekessé a primér szövegértelmezéseket árnyaló autopoétikus olvasatok: Mesterházi Mónika Változó felszínének címe például magára a versszövegre is vonatkoztatható, mely az olvasatok irányának függvényében „változtathatja mintáját", és szolgál egymást kölcsönösen felülíró vagy éppen megerősítő értelemlehetőségekkel. Tóth Krisztina Bárka című versének elemzése kapcsán az interpretátor szintén számol a szöveg által felkínált önreferenciális értelmezési lehetőséggel, amennyiben a bárka szót magára a versre és általában a nyelvre mint oltalmat nyújtó és túlélést biztosító közegre vonatkoztatja.

Úgy tűnik a versnyelv polifóniája - különböző nyelvek dialógusba léptetése vagy éppen elbeszélése egymás mellett - több kiválasztott versszöveg közös jellemzője. Takács Zsuzsa Üdvözlégy, utazás! című írásművében „a színtér közönségességét, a helyzet prózaiságát és a magatartás esendőségét a versbeszéd gyöngéd esztétizáltsága óvatos mozdulatokkal írja fölül". A vers beszédmódja alapvetően az élőbeszéd közvetlenségével hat, ám a cím liturgikus áthallású archaizáló választékossága szakrális jelentésvonatkozással telíti a szöveget. Az értelmező megállapítása szerint a vers zárlata ontológiai távlatot nyit, ami a nyelven kívüliség tartományába vezeti az olvasót.

Nyelvi és nyelven kívüli léttapasztalat egymásba játszása teremt metaforikus alaphelyzetet Imre Flóra Allegória című versében, melynek „önreferens nyelvi valóságában (a mesterségbeli tudás önreflexiójában) az írás és a szeretkezés, a nyelvi ön-kívüllét és a szerelmi eksztázis válik, finom játékkal, egymás allegóriájává". A versértelmezést olvasva a kritikusnak óhatatlanul Petri György A szerelmi költészet nehézségeiről című versének első sora jut eszébe - „A szerelem nem tűri az alapok bonyolultságát" - mely Pilinszky híres mondatának parafrázisaként („A költészet nem tűri az alapok bonyolultságát") szintén szerelem és költészet egyenértékűségét, metaforikus viszonyát teszi explicitté. Egész más aspektusból világítja meg szerelem és nyelvi alkotás kapcsolatát Oravecz Imre Boldogság című költeménye, illetve a versről írott értelmezés. A szöveg világában a kedvesre való várakozás, az együttélés apróságaiban rejlő idill és az ebből kibontakozó boldogság válik a nyelvi alkotás ösztönzőjévé. A szókészlet köznapi karaktere és a vershelyzet mindennapisága dacára Halmai Tamás a vers művészi kulcsát abban látja, hogy szavakkal írja körül a nyelv eszközeivel megközelíthetetlent, vagyis „a lét mint egymássallét magától értetődő szépségét".

Mint látjuk, a versértelmezések túlmutatnak a nyelvi elemzés nyújtotta kereteken, a szerző a nyelvi olvasatokat egzisztenciális távlatba helyezi. Érdeklődése olyan versek felé irányul, melyek lételméleti kérdéseket (is) boncolgatnak. Czigány György Dallamaink című verse például a zenével való találkozás közösségi élményét „emeli a miszticizáló létbölcselet síkjára, és vonja a transzcendentáló létköltészet gondolati körébe", Kalász Márton Holland partjában az interperszonális kapcsolatok „a tapasztalaton túli tartományokhoz teremtenek viszonyulási lehetőséget", míg Makay Idánál (Tér, vasárnap reggel) a létezésélmény, a mindent átható teljesség tapasztalata fogalmazódik meg a késő modern versnyelv, az antik görög, illetve a közép- és újkori keresztény világ együttes jelenlétén keresztül. Az astrofikus szonettformán keresztül a kritikus számára a reneszánsz életöröm is áthallik a versen - talán nem indokolatlanul.

Szintén a lételméleti irányultság vonzza az értelmezőt Győrffy Ákos költészetéhez, mely „a saját én identitására irányuló kérdést rendre a világ identitásának kérdésével összekapcsolva viszi színre - prózaversszerű alakulatokban kutatva természet és ember létmódjának remélt azonosságait". Parti Nagy Lajos költészete a részvét poétikáján keresztül nyit egzisztenciális távlatot, hiszen „nála a regiszterkeverő neologizmusok poétikájára építő s a dilettantizmus artisztikumára is bátran hagyatkozó, posztmodern nyelvjátékosság végső soron szinte mindig a szociális részvét kérdésirányait nyitja meg - anélkül, hogy a nyelv az ideologikumnak, a játék a didaxisnak bárminemű engedményt tenne. A közösségi távlatú érzékenységnek, felelősségnek, kompassiónak ez a nyelvvel palástolt (szakszerűbben szólva: nyelvi létmódú) változata kevés kortárs alkotó művészetét hatja át ilyen meggyőzően". A másik megértésével szemben az önmegértés fontosságát hangsúlyozza Szabó T. Anna verse (Értsd meg), mely Halmai Tamás értelmezésében a megérthető lét előfeltevéséből a saját lét megértésének szükségszerűségét származtatja, „a teljes élettel azonosított megértés egzisztenciális kívánalmát, sőt ontologikus követelményét".

A huszonöt értelmezésre kiválasztott lírai alkotás tehát poétikai sokfélesége ellenére a szövegértelmezéseknek köszönhetően számtalan szállal kötődik egymáshoz. A nyelvi alkotás létmódjának tematizálása, a költői nyelv teherbírásának feszegetése, valamint az egzisztenciális problémafelvetésekre adott lehetséges válaszok közös irányba mutatnak, melyből egy sajátos kánon körvonalai látszanak kirajzolódni. Noha a recepciótörténeti utalások az adott költő helyének kijelölése is kísérletet tesznek, illetve a kötet végén közzé tett versfakszimilék az empirikus-biografikus szerzőre történő szelíd utalásként is érthetők, a kötet érdeme éppen az, hogy szövegközpontú értelmezéseken keresztül, kizárólag a szöveg nyelviségére ráhagyatkozva nyújt rálátást az adott szerző „versnyelvére" és ezáltal a posztmodern versnyelvek sokféleségére. (Vigilia Kiadó, Budapest, 2008)

Vigilia 2009/9. 714-715.