|
publikaciok / Esztétikum és etikum a magyar irodalomban Esztétikum és etikum a magyar irodalomban „Amikor komponálok, arra törekszem, hogy zenémmel etikai tartalmakat fejezzek ki."[1] Ennio Morricone kijelentését hallva elsőként talán az a felismerés születik meg bennünk, hogy a művészet - bármely művészeti ágról legyen is szó - szép és jó eredendő összetartozásán keresztül segíti hozzá az embert olyan léttapasztalatokhoz, melyek szubjektum voltának felismeréséhez, és ezáltal a világ és önmaga megértéséhez segítik hozzá. Az irodalom - a szó művészete - más művészeti ágakhoz képest az a művészeti ág, melyben esztétikum és etikum kapcsolata talán a legkézenfekvőbbnek tűnik, hiszen az irodalom anyaga a nyelv, amit a hétköznapi kommunikáció során információátadásra, gondolataink, érzelmeink kifejezésére használunk. Ezáltal olyan értékek, etikai tartalmak kimondására ad lehetőséget, melyek az emberi létezés alapjait érintik. Egyik végzős diákom tavaly ezt így fogalmazta meg tanári emlékkönyvembe írt soraival: „a tanárnőnek a világ egyik legcsodálatosabb munkája adatott: irodalomtanár, ily módon irodalmi művekkel taníthatja diákjait az élet alapigazságaira: szeretetre, erkölcsre, hitre, becsületre, emberségre. E hivatás áldás, ha méltó módon művelik". Az irodalomtanítástól tehát elválaszthatatlan az értékközvetítés, a szépirodalmi művekről való közös gondolkodás az ember értelmi-érzelmi-erkölcsi nevelésében központi szerepet játszik. A kérdés tehát nem az, hogy a szépirodalomban szép és jó összefügg-e, hanem sokkal inkább az, hogyan képes a művészi nyelv esztétikai funkcióján keresztül etikai tartalmak kifejezésére.[2] Ha a formalista felfogás felől közelítünk az irodalmi művekhez, vagyis tartalomra és formára bontjuk a művészi szövegeket, kézenfekvőnek tűnik, hogy az etikumot a tartalomhoz kössük. Akhilleusz választása a hősi hallal elért örök dicsőség és a névtelenül leélt hosszú élet között éppúgy felfogható etikai dilemmaként, mint Antigoné belső küzdelme az isteni és emberi parancs követését illetően. A Szigeti veszedelem hősei, akik nemcsak a hazáért, hanem a keresztény Európáért áldozzák életüket, a hazaszeretetre és istenszeretetre egyaránt példát mutatnak. A tipikus emberi hibákat középpontba állító klasszicista komédiák negatív példaként ébresztik rá az olvasót arra, hogy mi az érték, az orosz irodalom nagy megtéréstörténetei, vagy épp a világ- és magyar irodalom legszebb szerelmes versei mind-mind olyan élethelyzeteket tárnak a befogadó elé, melyek saját életének átgondolására késztetik az olvasót. Irodalmi művek sokasága vall arról, hogyan és miért okoz a bűn deformációt az emberi lélekben. Az irodalmat azonban lényegétől fosztanánk meg, ha pusztán az imént megfogalmazott tartalmi oldaláról, és ezzel bizonyos mértékig összefüggő didaktikai funkciója felől közelítenénk hozzá, hiszen a szépirodalom, melyben a nyelv esztétikai funkciója az uralkodó, és amelynek elsődleges célja a gyönyörködtetés, épp a hétköznapi nyelvhasználattól eltérő szóhasználatával, sűrített, képszerű nyelvével, vagyis esztétikai funkcióján keresztül képes etikai tartalmak közvetítésére. Tévedés lenne tehát az etikumot az irodalmi szöveg tartalmához, míg az esztétikumot annak sűrített költői nyelvéhez kötni, hiszen a költői szöveg nyelve olyan tartalmak kifejezésére is képes, melyre a hétköznapi nyelvhasználat nem. A „Semmi ágán ül szívem" József Attila-i sor egyetlen képsorral képes kifejezni a magány, a kiszolgáltatottság és a létbe vetettség kilátástalanságának érzését, vagyis többet mond el az emberi létezésről, mint a verssor felfejtése. Az elmúlással való szembesülés, valamint a szerelem érzésének megélése talán a két leggyakoribb témája az irodalomnak, ezért tanulmányom további részében ezeket a témát járnánk egy kicsit körül a magyar irodalom néhány közismert, emblematikus versének részleges értelmezésével, abban a reményben, hogy a szövegértelmezések segítségével közelebb jutunk annak a titoknak a megfejtéséhez, hogyan képes az irodalmi nyelv esztétikai funkcióján keresztül etikai tartalmak kifejezésére. Petőfi Sándort feleségéhez, Szendrey Júliához írt verseivel a hitvesi költészet megteremtőjeként tartja számon a magyar irodalomtörténet. Szeptember végén című elégiájának témája - noha Koltón, a mézeshetek alatt írta - az emberi élet és a boldogság mulandóságának átélése, felismerése. A költemény közvetlen tájszemléletből bomlik ki: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, / Még zöldel a nyárfa az ablak előtt". A vers első két sora tehát egy szeptember végi tájképet rajzol elénk nyíló virágokkal és zöldellő nyárfával. Nyilván nem véletlen, hogy nyárfa és nem más fafajta szerepel a szövegben, hiszen a versben megjelenő szeptember végi táj völgyben nyíló virágaival és a szavak szintjén is megjelenő nyár szóval még a viruló természet képét idézi. A kétszer ismétlődő még időhatározó azonban szinte észrevétlenül készíti elő a következő két sor perspektívaváltását: a szemlélődő lírai alany figyelme a hófödte csúcsokra téved. „De látod amottan a téli világot? / Már hó takará el a bérci tetőt.". A havas hegytető látványa szinte átmenet nélkül sejteti a tél közeledtét, éles kontrasztot kifejezve nyár és tél, élet és élettelenség képzete között. Petőfi megoldása azért zseniális, mert egy állóképszerű térbeli látvánnyal, a környező táj leírásával fejez ki időbeliséget, megsejtetve a feltartóztathatatlanul múló időt. Az itt még - ott már ellentétpár két pontja között feszülő táj úgy mutatja be a természet őszi átlényegülését, hogy közben alig egy mondat kimondásához (a kedves megszólításához) elegendő idő telik el. A megragadott látvány az idő múlásának felismerésével - ősi toposzként - saját mulandóságával szembesíti a versben megszólaló lírai alanyt: „Még ifju szívemben a lángsugarú nyár / S még benne virít az egész kikelet, / De íme sötét hajam őszbe vegyül már, / A tél dere már megüté fejemet.". Az évszakok megjelenése az emberi élet egyes szakaszainak metaforájaként szinte már közhelyszerű eleme az elmúlás-verseknek, ezért érdemes megnéznünk, hogyan újítja meg Petőfi versének e négy sora a sablonossá vált képeket. A második egység első - grammatikailag hiányosnak tűnő mondata („Még ifju szívemben a lángsugarú nyár") - értelmezésre készteti a befogadót, hiszen nem eldönthető, hogy az ifjú a szív vagy a nyár jelzője. A mondat jelentheti azt is, hogy fiatal szívemben ott van a lángsugarú nyár, de ha a következő sort is figyelembe vesszük („S még benne virít az egész kikelet"), akkor sokkal inkább jelenti azt, hogy ifjú, vagyis fiatal még a nyár a szívemben, következésképp a kikeletből a nyárba való átlépés pillanatával épp azt az életszakaszt villantja fel a vers képi világa, amikor a fiatalból felnőtt lesz. Épp ezért az őszbe vegyülő sötét haj, majd a következő sorban megjelenő deresedő halánték képe épp olyan drasztikus átlényegülésként értelmezhető az emberi élet egészét tekintve, mint a vers első négy sorában a nyár végi táj metamorfózisa. Közelebbről megnézve az első versszak utolsó két sorát, azon is megdöbbenünk, hogyan csempészi bele a költő a versbe az évszakok elnevezését a metaforikussá váló hajszíneken keresztül. A sötét haj őszbe vegyülése - a két szó azonos hangalakján keresztül - az emberi élet őszét idézi, vagyis a hajszín elnevezéséről asszociálunk a korábbi sorokban és a címben megidézett évszakra. A tél dere megüté fejemet kifejezésben a mechanizmus fordított: a kifejezés első felét olvasva a korábbi hófödte bércen keresztül először az évszakra gondolunk. A megüté fejemet kifejezéssel észrevétlenül viszi át a verssor a tél képét az ősz haj szinonimájaként felfogható deres hajszínre, megújítva ezzel az elkoptatott metaforát az emberi élet őszére és telére vonatkozóan. Az első versszak gazdag képi világát egyetlen sorba sűríti bele a következő versszak talán legtöbbet idézett sora: „Elhull a virág, eliramlik az élet...". A természeti jelenségek mulandósága, elenyészése időbeli létezésével és ezáltal mulandóságának tudatával, saját halandóságával szembesíti a lírai alanyt és a befogadót egyaránt. A verssor azonban nem azzal hat, amit mond, hanem azzal, ahogy mondja. A párhuzamos szerkesztés, a hangszimbolika - vagyis az l hangok lágysága és az r hangok pergése -, de mindenekelőtt a versritmus az, ami az élet eliramlását belevési elménkbe. Az anapesztuszi sor lüktetése ugyanis épp ott gyorsul fel, ahol a verssor az élet eliramlását tematizálja: - -│ U U - │ UU -│ U U -│U Elhull a virág, eliramlik az élet. Az elmúlás közvetlen látványa tehát személyes élménnyé mélyül, és ez ébreszti fel a halál gondolatát. Vagyis a verse kezdete azt az egzisztenciális határhelyzetet ragadja meg, amikor a szubjektum saját halandóságával szembesül. A továbbiakban nézzünk egy másik verset, melynek témája a szerelem. József Attila 1937-ben írt Flóra című versfüzérének első darabja a Hexaméterek címet kapta. Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már, elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik, buggyan a lé, a csatorna felé fordul, csereg, árad. Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.
Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra! E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről mint sebről a kötést, te leoldtad - újra bizsergek. Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény, és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.[3] A verset a költő akkori szerelméhez, Kozmutza Flórához írta, így a versciklus címe nyilván az életrajz felől is értelmezhető. A biografikus olvasat azonban nem ad magyarázatot arra, hogy a Flórához írt szerelmes vers miért épp egy tavaszköszöntő formáját ölti magára. A verscímben is jelzett hexameteres forma a latin mitológia világát idézi fel a befogadóban, ahol Flóra a virágok és a tavasz istennője, alakjához tehát a természet megújulásának képe kapcsolódik. A vers első sorai a roskadó kásás hó, a csepegő eresz és a vízzé váló jég képén keresztül tehát a Flóra névhez kötődő mitológiai képzeteket bontják ki. Mivel versszövegről beszélünk, nyilván az sem mellékes, hogy a hexameteres sorok lüktetése a csepegő eresz ritmusát adják vissza érzékletes formában. A tavasz azonban nemcsak a természet megújulását hozza, hanem az ember megújulását is: a könnyű derű, a felszabadultság érzése keríti hatalmába a tavaszi megújulást szemlélőt. A tavaszi olvadás képe József Attila versében erotikus tartalommal telítődik, melyet a jég elalél kifejezés indít el. A csatorna felé forduló, csörgő, áradó, buggyanó lé a szerelem érzésének a férfiszervezetben történő biológiai megnyilvánulására is utalhat, különösen akkor, ha a versszak utolsó - „s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra" - sorát is bevonjuk a szöveg ilyen irányú értelemképzésébe. A mindebbe belereszkető égi magasság nyilván az istennő Flóra attribútuma, vagyis a tavaszi olvadás képe - a szeretett nő, Flóra nevének kibontásán keresztül - egy legalábbis képzeletben beteljesült szerelmi együttlétet is leír. Ez az élmény vezet el Flóra megszólításához, mintegy alapot szolgáltatva az érzés intenzitásának felismeréséhez: „Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra!" A vers lírai alanya tehát a felismerés pillanatában láttatja önmagát, abban a léthelyzetben, amikor rádöbben, rácsodálkozik a szerelem érzésére, annak újszerűségére. A szívről mint sebről leoldott kötés képe a korábbi fájdalmak múlását jelzi, a bizsergés pedig a testi-lelki megújulás metaforája lesz a szövegben. A „csevegő szép olvadozás" szintén egy a Flóra névhez kötődő szókép, ami utalhat egyfelől az ismerkedésre, a kapcsolat kialakulására, de a sor eleji e mutató névmást is figyelembe véve („E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről / mint sebről a kötést, te leoldtad - újra bizsergek.") az első versszakban felfejtett metaforasor folytatásaként, a szerelmi együttlét képi megfelelőjeként is értelmezhető a szövegben. A vers kulcsmondata azonban minden bizonnyal a vers utolsó mondata, melyben a szerelmi vallomás hangzik el: „és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem." A felismerés a kedves nélkül leélt élet értelmetlenségének kimondásán keresztül tudatosul, a vallomás azonban ennél sokkal több. A vers lírai alanya úgy vall szerelmet Flórának, hogy verset ír a nevére: „Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény." Ebben a sorban autopoétikus gesztusként a név metaforizálásán keresztül - Flóra neve törékeny bájú verőfény - tulajdonképp a vers egésze tükröződik, vagyis a vers lírai alanya felfedi saját versírói gyakorlatát, azt a folyamatot, ahogy a női névből jelentésének kibontásán keresztül - mintegy szerelmi vallomásként - versszöveg lesz. A vers tehát csodálatosan finom, áttételes nyelven arról vall, hogyan formálja át a szerelem, a testi-lelki beteljesülés reménye vagy épp ténye az ember életét. Végül térjünk vissza Kosztolányihoz, aki korábban már idézett Szépség című írásában szép és jó eredendő összetartozása mellett érvel. Októberi táj című verse jól példázza az irodalmi szöveg kimeríthetetlenségét, valamint azt, hogyan képes a költő szöveg szépsége etikai tartalmak közvetítésére. Negyven pillanatkép című ciklusának 15. verse így szól: Piros levéltől vérző venyigék. A sárga csöndbe(n) lázas vallomások. Szavak. Kiáltó, lángoló igék.[4] Ez a mindössze tizenkét szóból álló vers első olvasatban Petőfi verséhez hasonlóan szintén tájleírásként értelmezhető. A vers olvasásakor azonban érezzük, hogy a hangkapcsolat ismétlődéseken (levéltől vérző venyigék), alliteráción (vérző venyigék), szinesztézián (sárga csönd), rímen (venyigék - igék) és versritmuson keresztül a vers érzékeink révén - akusztikai, vagy ha olvassuk vizuális ingerként - is hat ránk. Tehát szép. A vers értelmezése során - elsősorban a vallomás és az ige jelentésrétegeinek felfejtésén keresztül - azonban olyan jelentéstöbblet bontakozik ki, aminek itt és most csak a végeredményét ismertethetem.[5] Értelmezhető a vers tájleírásként, egy szerelmi vallomás leírásaként, a halál árnyékában kimondott számadás, önvallomás megjelenítéseként, a világ teremtett voltának felismeréseként, a transzcendens előtt tett bűnvallomásként, valamint a költői tevékenység teremtő erejének kinyilvánításaként. Mindezt 12 szóban. Hát ez a költészet csodája. És hogyan hordoz mindez etikai tartalmakat? Kétségtelen, hogy az irodalmi szöveg tartalma direkt módon képes etikai tartalmak közvetítésére, kifejezésére. Vitathatatlan, hogy a Himnusz vagy a Szózat a hazaszeretet és az Istenbe vetett hit megnyilvánulásának szép példája. De fontos a forma is. Nem véletlen, hogy Babits vagy épp Radnóti lírája a barbár erők előretörésekor, a második világháború rettenetének árnyékában kezd el klasszicizálódni, és az ókori forma, Radnóti költészetében például az ecloga és az ehhez kapcsolódó hexameteres forma etikai kérdéssé válik, a zűrzavar közepette egy értékközpontú világ- és gondolkodásmód közvetítőjévé. De a legfontosabb talán az, hogy az irodalmi szöveg értelmezésekor a befogadó olyan élethelyzetekkel szembesül, melyek állásfoglalásra, saját életének átgondolására késztetik. A művekben bemutatott léthelyzetek, gyakran egzisztenciális határhelyzetek azonosulásra vagy épp elhatárolódásra késztetnek, vagyis esztétikai élményen keresztül követelnek olyan aktív befogadói részvételt, melynek vitathatatlanul etikai vonzata is van. [1] Ennio Morricone kijelentése, mely egy televíziós interjúban hangzott el. [2] Az, hogy a művészetben ez a két fogalom összekapcsolódik, számos költő számára evidencia. Példaként álljon itt Kosztolányi érvelése, akiről tudjuk, hogy nemcsak költészettel, hanem esztétikával is behatóan foglalkozott. Szépség című írásában így vall: „Amikor egy fogalom gyökeréig akarunk hatolni, helyesen cselekszünk, ha előbb megvizsgáljuk magát a fogalom jegyét, a szót. Ezt a szót: szép, kezdetben a legtöbb nyelv váltakozva használta arra, ami szép és arra, ami jó. Ebben a népek gyermekszemlélete nyilatkozik meg. Ami jó, az szép is, ami szép, az jó is. [...] A szép és jó fogalma végzetesen kapcsolódik a kezdetleges népek képzeletében, határai annyira összemosódnak és egybeolvadnak, hogy nem is tudják megkülönböztetni egymástól. Ennek a közösségnek az emlékét még ma is őrzi a nyelv, mely az ősi ösztönök és kisdedi vágyak lerakodótelepe. A szép idő nem egyszersmind jó idő is? Aki szépen keres, nem jól keres? Sőt újabban - a pesti csibésznyelvben - nem nevezik-e a szép nőt jó nőnek is? Ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy az illető hölgy jóságos." (Kosztolányi Dezső: Szépség. In. Uő. Nyelv és lélek. Bp. Osiris, 1999. 300. Kiemelések az eredetiben.) [3] József Attila összes versei. Budapest: Szépirodalmi 1972. 352. [4] Kosztolányi Dezső összegyűjtött versei. Budapest: Szépirodalmi 1980. 425. [5] A vers részletes értelmezését vö. Érfalvy Lívia: Vallomás létről és költészetről - Kosztolányi Dezső: Októberi táj - In. „Az ideál mindazonáltal megőrződik". Tanulmányok Bécsy Ágnes tiszteletére. Szerk. Horváth Kornélia - Osztroluczky Sarolta. Budapest: Gondolat, 2013. 80-85. |
||