publikációk / egy metafora teherbírása

Érfalvy Lívia

Egy metafora teherbírása

Vörös István: A Vörös István gép vándorévei (fejlődésregény)

Befogadáselméleti kérdések

Vörös István verseskötetének végigolvasása komoly szellemi kihívás elé állítja az olvasót, hiszen már a cím interpretálásakor számos értelmezői döntést kell meghoznia. A könyv címében megjelenő tulajdonnév ugyanis látszólag azonos a szerzői névvel, mely egyfelől a névazonosság, másfelől a vándorévhez kapcsolódó kultúrtörténeti hagyomány okán maga is szerzői névként funkcionál(hat), ám a foucault-i értelemben vett szerzői névvel ellentétben a címbeli elnevezés nem áll kívül a műbeli fikción, hanem annak szerves részeként autopoétikus módon reflektálja azt a törésvonalat, amely a diskurzus új csoportjait és sajátos létezésmódját hozza létre. A biografikus szerző és a címszereplő direkt azonosítása tehát tévútra vihet, hiszen a névegyezés ellenére a címszereplő kapcsán nem a szubjektum közvetlen önkifejezéséről beszélhetünk, hanem sokkal inkább egy - a költői tevékenységben, az írás aktusában artikulálódó - másodlagos „én"-ről, aki bizonyos szempontból a szerzőtől független, önálló életet él (gépiesül). A cím másik kulcsszavának denotátuma, a gép, a szubjektum-objektum korrelációban elgondolva nyilván nem személy, hanem a technikai világ része, önműködő mechanizmusként meghatározható tárgy. Az alcím ismeretében - fejlődésregény - ugyanakkor mégiscsak bír egyfajta szubjektivitással, amennyiben „fejlődik" (és nem fejlesztik), sőt fejlődésének regénye megalkotható, leírható, elbeszélhető. A szerzői név „gépiesítése" tehát értelmezhető az alkotó szubjektum tárgyiasításaként, az én kivetüléseként, ami a két alanyiság - a szerző Vörös István és a mű címében megjelenő, szövegszerűen megképződő és működésbe lépő Vörös István név - direkt azonosítását írja fölül. A címben explikált Vörös István gép azonban csak az első rész felénél „mutatkozik be", majd hosszas szünet után a kötet harmadik részében tűnik fel újra. Az egységes szövegegészként felfogott fejlődésregénynek tehát vélhetően a címben megnevezett Vörös István gép a főhőse, az egyes verseknek azonban korántsem „ő" a lírai alanya. Mindez azért lényeges, mert a címben előre vetített motívum csak a versek egy részében tűnik fel, miközben az én-kérdés az önjelölő metaforától függetlenül számos vers központi kérdése. Kérdés marad tehát, hogy kinek a vándoréveiről és kinek a fejlődésregényéről van szó. Egyáltalán regényről van szó? Az architextuális jelzésként működő alcím megerősíti ugyan a címből és annak intertextuális vonatkozásaiból - elsősorban Goethe Wilhelm Meisters Lehrjahre című művéből - adódó olvasói elvárást, a fejlődésregény műfaji sajátosságaiból adódó értelmezői elvárásrendszer azonban összeütközésbe kerül a szöveggel, hiszen az olvasónak néhány oldal után feltűnik, hogy nem regényt, hanem verseskötetet olvas. A szöveg architextuális jelzése ennek értelmében aktív befogadói magatartást követel, hiszen - Genette érvelésére hagyatkozva - egy szöveg műfaji helyzetének meghatározása nem magának a szövegnek a feladata, hanem az olvasóé és kritikusé, akik elutasíthatják a „paratextuálisan követelt státuszt". A befogadónak tehát döntenie kell, hiszen nem mindegy, hogy lineárisan (regényként) olvassa végig a több mint 400 oldalnyi szöveget, vagy versolvasási szokásainak engedve, a könyv által felkínált sorrendet felrúgva, adott esetben cím alapján válogatva. Amennyiben az értelmező műnembeli aggályain felülemelkedve belemegy a szöveg önmeghatározása által felkínált játékba, rájön, hogy a lelki folyamatok ábrázolásán és az egzisztenciális kérdésfelvetéseken keresztül valóban egy személyiség átalakulásának lehet szemtanúja. Persze nem a fejlődéstörténet hagyományos értelmében, hiszen a szubjektumot átalakító felismerések és paradoxonok verstémává avatása, vagy éppen az alkotás kapcsán felszínre törő evidenciák függetlenek a szövegek keletkezési sorrendjétől. A fejlődést tehát nem a köteten belül kell keresnünk, hiszen nincs versek között kifeszülő íve. A szövegkorpusz egésze a lét alapvető kérdéseit körüljáró és azokra válaszokat kereső egzisztencia változásának, átalakulásának - a Vörös István gép működésbe lépésének - lenyomata.

Az önjelölő metafora genezise

A kötet programadó verse, A Vörös István gép bemutatkozik, látszólag a gép önmeghatározása („Én nem vagyok ember. Mesterséges / intelligencia, valaki testébe építve. / Vagy inkább mesterséges butaság. / Ellenanyag a szervezetben."), valójában azonban az én és a gép kölcsönviszonyának meghatározása az én pozíciójából szemlélve („Eltűnik a gép mögött, // de hozzáköti magát, mint / Ulysses az árbocrúdhoz, // hogy hallgathassa a szirének énekét."). A vers többértelműségét az adja, hogy a gép mögött eltűnő én egyes szám harmadik személyben beszél önmagáról („Azt teszi, amit a gép diktál"), ami a vers kapcsán eldönthetetlenné teszi, hogy az egyes kijelentések kinek tulajdoníthatók. Noha a gép önálló életet él, mégiscsak „valaki testébe építve" válik jelenvalóvá, ami a két entitás kölcsönös egymásrautaltságát eredményezi. A gép-motívum először a Jókai-allúzióként is felfogható A jövő század regénye című versben tűnik fel („Szembenézni egy géppel, / ahogy a torreádor nézi / a bika szemében saját / halálát. Szembenézni / egy szerkezettel, // ahogy egy néző néz szembe / a bikával, mint akit / nem köt senki halála, / és fel se old."), az önjelölő metaforával ellentétben azonban itt még az én oldódik fel a szerkezetben („Feloldódni egy szerkezetben / ahogy egy bók oldódik / föl az idegen nyelvben. // Idegennek lenni egy szerkezetben, / mint Kempelen sakkozója."), és nem a gép uralkodik el az én felett, rákényszerítve akaratát. A címadó szimbólum értelmezésének nehézsége abban áll, hogy bemutatkozása után tulajdonképpen csak a búcsú pillanatában találkozunk vele (Búcsú a Vörös István géptől), a gép-metafora genezisét tehát nem feltétlenül konkrét megjelenésein keresztül érthetjük meg, hanem sokkal inkább azokon a verseken keresztül, melyekben az én identitása és integritása problematizálódik. A személyiség egysége elsőként a Kopott felület című versben kérdőjeleződik meg: „Személyiségem elkopott. Csatornái / bedugultak. Nem vagyok már / több tengerparton heverő / sárcsomónál, melynek belsejében / ájult medúza lüktet". Az élettelenben lüktető eszméletlen élet érzékletes képe még a személyiség helyreállíthatóságát vetíti előre, a versek többségében azonban az én-integritás végleges felbomlásának lehetünk tanúi. Az Útban befelé már címében jelzi a személyiségrétegek feltárásának pszichológiai igényét. Önkéntelen tevékenységeink, rágás közben összecsikorduló fogunk, görcsös összerándulásunk a „bennünk lakó állatokra" utalnak: „Az én puha / fészkében nemcsak titkos tudás // soha ki nem kelő tojásai hevernek, hanem pár / kakukkfióka is, igyekeznek kilökni onnan / egymást, minket, a fészek közben lakhatatlan / lesz...", melynek következtében „kezdetét veszi a személyiség belső éhezése". Önmagunk megőrzésének egzisztenciális igénye a következő kérdésben csúcsosodik ki: „Mi az, / amiről lemondhatunk önmagunkból / önmagunk megőrzéséért?" (Nagyvárosi hideg). Az önazonosság letéteményese lehetne a név („A nevezhetetlent nevezni meg. / A nevemet komolyan venni. / Vörös bor? Vörös haj? Vörös / föld? Tűzvörös? Illik mind / a négy elemre."), ám a névvel való azonosulás lehetősége korántsem evidens: „nem vagyok / a nevem. De igyekszem az lenni." (Kivéve a név). Az önazonosság másik viszonyítási pontja lehetne az arc, az a „lélek-kirakat", ami alapján a külvilág azonosít minket, ha nem lenne „pontatlan átjáró", vagyis nem torzítana (Arcrendezés). Az én rétegzettsége az önmegismerés lehetőségének („Ismerd meg önmagad! De hogyan?") és szükségességének („Ismerd meg önmagadat? De minek?") megkérdőjelezéséhez vezet, eljutva a végkövetkeztetésig: „A megismerés öngyilkosság. Ne ismerd / meg magad! Élj! Ne vele élj: / ne magaddal, hanem nélküle - de / nem magadon kívül. Nem léphetsz ki // kétszer ugyanabból az énből." (Delphoi). Az én-integritás felbomlása azonban nem feltétlenül negatívum: „Egybetartani / egymást, ez a feladatunk. Nem saját // személyiségünk egysége, a másoké kell / fontos legyen. Nem a saját lélektanunk / mozgat, másokért vagyunk okosak és / buták, jók és jótlanok" (Mi a jótlanság?).

Az én-kérdés Vörös István költészetében elválaszthatatlan a nyelvtől. A nyelvtan csapdájából című vers például Benveniste tételét juttatja az értelmező eszébe, mely szerint az ember a nyelvben, a nyelv által konstituálódik szubjektumként: „A helyünkön van egy másik ember is. / A negatívunk. Azt a helyet foglalja / el, ahol nem vagyunk. Azt gondolja, / amit nem gondolunk, akkor néz, amikor / mi becsukjuk a szemünket.", „Mit jelent itt / a mi? Az ént. Az ő? Az is az ént. Az ők / két őt, tehát két ént. Minden más személy // az én igazi kiterjedésének elfedezésére / szolgál. Vagyis az én: a mi és az ő / olyan véletlen konstellációja, ami nem állhat fönn sokáig. Ebből kiderül, / hogy a halál is grammatikai kérdés". Az én tehát egy meghatározott beszédhelyzet függvénye, én az, aki a beszédaktus során én-ként nevezi meg magát. A személyes névmásokkal folytatott játék a versszöveg szintjén számolja fel a lírai alany önazonosságát, viszonylagossá téve a Ki beszél? kérdést, hasonlóan Az első személy bujdosása és a Színes bestiárium című versekhez. A Vízzel töltött toll című ars poetica kapcsán világossá válik, hogy az én megkettőződése valójában az alkotásban teljesedik ki: „Az én-nek / is van feje. Árnyékfej, mely maga nem / gondolkodik, árnyékszem, mely maga / nem lát, árnyéknyelv, mely csak akkor / beszél, ha írunk". A Vörös István gép működésbe lépésének tehát előfeltétele az önazonosság megkérdőjelezése, az én-integritás felbomlása, illetve az én megsokszorozódása. A személyiségen támadt rés képes életre kelteni egy gépezetként zakatoló, „költői" én-t, mely a „búcsú-vers" tanúsága szerint csak a másik énnel felváltva létezhet.

Az Isten-gép működésbe lép

A Vörös István gépet az Istengéphez viszonyítva is definiálhatnánk, ha az Istengép leírható lenne. Ha a két gép viszonya leírható lenne. Ha az általuk teremtett világ leírható lenne. De egyik sem az.

Vannak versek, melyekben az embergép a teremtmény pozíciójából szólal meg: „Az Istengép és az embergép nem is / hasonlítanak egymásra. Istengép nem / saját hasonlatosságára teremtette / az embergépet, inkább az ellentétének.", „Az embergép, ha túlhevül, énekelni / kezd. A Vörös István gép az embergép // egy sikerületlen alfaja, nem akar énekelni" (A gépek vándorévei). Az ironikus önmeghatározás alapján tehát a Vörös István gép embergép, mely az Istengép teremtménye. Ha a „fejlődésregény" alanya itt megállna, nem lenne szükség a kötet harmadik részében Isten helyett Istengépet mondani. Az Istengép mibenlétét tárgyaló négy párbeszédben ugyanis az új név (Istengép) kimondása indítja be, és hozza mozgásba a gépezetet, ami olyan, mint egy raktárba tolt rozsdás motorbicikli (2. párbeszéd). Létezett, de nem működött. Vagyis működőképes formájában mégiscsak az embergép teremtette meg. Pontosabban az embergép saját hasonlatosságára gépiesítette: „Az egyetlen gép / se lenne gép, ha nem / használnák imák céltáblájául" (Egy fogalom kettéhasítása). „Az imák használati utasítások / az Istengéphez" - olvassuk a Miatyánk-parafrázis kezdősoraként. „Mi Atyánk - a gép megnevezése -, ki vagy / a Mennyekben - a gép feltételezett / tartózkodási helye - jöjjön el a Te / országod - a feladat kijelölése -" (Az imák hasznáról. Kiemelés az eredetiben). Az Istengépet automataként használó embergép paródiája a Használati tiltás című minőségbiztosítási kérdőív, mely az Istengép által nyújtott szolgáltatások listázásától jut el az emberek viselkedését érintő „vádpontokig". Az Istengép azonban nemcsak automataként jelenik meg a versekben. Örökmozgó, akinek mégiscsak köze van a világ teremtéséhez: „Számok adódtak a semmihez. Közeledett / a kezdet vége. A túl sok összefüggés / felrobbant, szétvetette keretét, az / Istengépet, és az ő romosodása árán / jött létre a világ..." (Lelkükig olajos gépszerelők). Az angyalok aztán évmilliárdokig javítgatták az Istengépet, aminek újraindítása az élet megjelenésével esett egybe. A versekben oly gyakran megjelenő angyalok tehát szintén részesei a teremtésnek. A világ teremtésének ténye mégsem ilyen evidens, A vándorördögök kora című vers antideista felfogása a túlvilági mozgatót nem a világ teremtéséhez, hanem annak fenntartásához rendeli hozzá: „Az ősrobbanáshoz - más szóval a / teremtéshez - nem kell túlvilági / mozgató. De az öröklét tetőszerkezetének / megtartásához kell egy túlvilági oszlop. Ami középen támasztja alá // a beomlás szélén egyensúlyozó / kupolát". Az Istengép tehát hol automataként, hol örökmozgó szerkezetként, hol repülőgépként jelenik meg: „Mivel lehet az Istengépre szóló / jegyet megváltani? Természetesen / semmivel. A megváltással. Mindegyi- / künknek Jézus életét kell imitálnia." (Hogyan éljünk?). Az életvezetési tanácsokat azonban eleven irónia hatja át, rávilágítva arra, hogy nem Jézus tetteit, hanem tanításának lényegét kellene valóra váltanunk. A teológiai kérdéseket tárgyaló verseket sajátos ötletjátékok vezérlik: a Lacrima Christi a megváltás elodázásának gondolatát veti fel, a Még 33 év című vers Jézus életének második 33 évét írja le, a Vágy, avagy az angyalok kipusztulásának okairól című költemény a sírban fekvő Jézust megleső angyalokról tudósít, míg a Most már hárman vannak című versszöveg egy új Szentháromság-tant állít elénk.

A teremtést érintő kérdések kapcsán sajátos kozmológia bontakozik ki tér és idő, anyagi és szellemi lét, kezdet és vég fogalmai köré csoportosítva. Nem kisebb súlyt kapnak az egzisztenciális problémafelvetések, melyek elsősorban az emberi lét értelmére, valamint a halál okára és lényegére adnak válaszlehetőségeket. A saját halál - idegen halál rilkei gondolata számos formában visszatér (A szobor megtalálása, A halál új ruhája, A jövő század regénye, Szabadság - harc nélkül), de rendszeresen felmerülő téma a nemlét különböző formáinak (a születés előtti „fehér nemlét" és a halál utáni „fekete nemlét" mibenlétének) vizsgálata is. Válaszokat értelemszerűen nem mindig kapunk. A paradoxonokból építkező versnyelv éppen arra világít rá, hogy minden értelmezés kérdése, ne várjunk tehát a versek kapcsán egységes világképet és egyértelmű válaszokat a „gépek működésére" vonatkozóan.

A nyelv harca a gépiesség ellen

Az Istengép működésbe lépése értelmezhető a világ gépiessé válásának következményeként is. Úgy tűnik azonban, hogy a költészet nyelvteremtő és nyelvmegújító ereje képes felvenni a harcot az automatizálódott világgal szemben. Vörös István versnyelvének egyik legfőbb sajátossága a hétköznapi kommunikációban konvencionálissá vált és reflektálatlanul használt szavak eredeti jelentésének felelevenítése és újraértelmezése. A szavak reszemantizálásával újra felszínre kerül a szó történeti jelentései által hordozott jelentéstöbblet. A Szégyen című versben a magaviselet szó átértelmezése a viselet szó konkrét, fizikai értelmének felelevenítésével történik („A magaviseletem. De hát hogyan kell hordani?") éppúgy, ahogy az idő áll szószerkezet újraértelmezése is az áll ige eredeti jelentésének felidézésével valósulhat meg: „Áll az idő. És benne térdig én." (Szívültetés). Gyakran a szavak „konkrét" és „átvitt" jelentésének ütközése teremt feszültséget a versben, rávilágítva a metaforikus kifejezés szemantikai emlékezetére: „Fiam a húga mellé kitalált / két kistestvért magának. / Nevük Fűrész és Csipke. / Fűrésznek nem lehet parancsolni, mindenbe // belevág, az ember egy mondatot nem tud befejezni." (Fűrész, Csipke). A belevág ige 'valamilyen tevékenységet megszakít' jelentése kapcsán a köznapi nyelvérzék már nem feltétlenül érzékeli a szó konkrét, fizikai tartalomra vonatkozó jelentéselemét. A Fűrész tulajdonnév köznévi motiváltságához kapcsolódó tevékenység (vágás) bevonásával azonban a költői nyelv képes megújítani a sablonossá vált szófordulatot. Hasonló nyelvszemlélet tükröződik egy-egy szó, vagy szószerkezet kapcsán („világhálóban partra vont hal", „áramszünet a folyón", „lelket csípő fogó"), de egész versszak is kibontakozhat e versalkotó mechanizmusból. Példa erre A szavak tükre című szöveg, mely autopoétikus gesztusként épp a nyelv szó reszemantizálására építi a verskezdetet: „Ha valami elkezdődik és be- / fejeződik, akkor a nyelv / a vanból a nincsbe néz, / kilóg, mint döglött kutya száján, / légy futkos rajta". Az Elefánt evangélium a vers címét írja újra a jó hír - rossz hír szópár segítségével, míg A mirelit csirke kiolvad című versszöveg a fahéj szó jelentésein keresztül a haláltudat élményét ragadja meg nem mindennapi leleménnyel: „Mostanra eldőlt: meg fogok / halni, úgy zabálom az időt, / mint gyerek a forró tejbegrízt. / porcukrot és fahéjat szórok rá, / fehéren lecsordul a szám szélén." (1. versszak), „Mostanra eldőlt, eldőlök. Megízlelek / egy szelet földet. Fahéjat tesznek rám." (4. versszak). A nyelvi automatizmus leküzdésének igénye vélhetően abból a felismerésből ered, mely szerint „Nincs jelentésfedezet. Olyan / világot használunk, melyet / csak a grammatika tart össze"; „Szavak pontszemeivel látjuk / érzéseinket, mint a dögkutat / a légy. Persze főként fogalmakon / át. Áhítat, kudarc, magaviselet, // sors. A jelentésük tele adalék- / anyaggal, közömbösséggel, / idegenséggel..." (A comb példája. Kiemelés tőlem). Az idézett sorokban Nietzschének A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról című esszéjében kifejtett nyelvszkepszise köszön vissza, melynek szintén az a felismerés az alapja, hogy a nyelv szavai, fogalmai elfedik a valóságot. Az igazság eszerint metaforák, metonímiák, antropomorfizmusok összessége, melyek a hosszú használat folytán szilárdnak és kanonikusnak tűnnek a beszélő számára. Az igazságok tehát illúziók, „melyekről elfelejtettük, hogy illúziók, metaforák, amelyek megkopván elveszítették érzéki erejüket". Az ember fogalmakban gondolkodik, ám „adalékanyagokkal teli" fogalmain keresztül nem felfedi, hanem elfedi a valóságot. Következésképp nem fogalmakon, hanem szemléleti metaforákon keresztül ismerhető meg a valóság. A költői nyelv ezért teremt újabb és újabb névátviteleket, metaforákat, ezért aktivizálja a „halott metaforák" eredendő képiségét. (Talán nem véletlen, hogy a szavak jelentésfedezetének válságát taglaló vers egyik kulcsfogalma, a magaviselet, egy korábban már idézett szöveg nyelvi működésmódjának generálójává válik a viselet szó reszemantizálása által.) Vörös István szóújításai (eljegyzési vízgyűrű, lélekkivándorlás, az üveg megtöltve kilöttyenéssel, az üvegmadár lábat mos az álmatlanságomban), illetve a sablonossá és közhelyszerűvé vált kifejezések és szentenciák „kifordításai" (az eső lógatja a lábát; Az élet túl rövid. Használjuk ki! ~ Használjuk ki, hogy rövid az élet!) vélhetően többet mondanak el a valóságról, mint a hétköznapi kommunikáció automatizálódott fogalmai: „A párnás / székeken sör vagy almalé előtt ülő // emberek az újságokban szavakat / keresnek. Mert a szavak mögött / mindig van másik szó." (Hatalomvágy az utcán). A szó elleplező tulajdonsága tehát a köznapi kommunikációban a kimondás problémáját is maga után vonja, szemben a költői szóval, mely világteremtő erővel bír: „A túlvilág versekkel tágul" - olvashatjuk A táguló túlvilág című versben. Ezért segítheti elő az irodalom az önmegértést; egy jó könyv olvasása kapcsán „Az önismeret ablakai becsukódnak, // mások szemével szemlélem magam" (Az olvasókanapé). A lírai alanynak az olvasó szemszögéből megfogalmazott ars poétikája az olvasás aktusát önmagunkba való alámerülésként értelmezi, amennyiben énünk megértéséhez a könyvben olvashatón át visz az út. Úgy vélem, hogy Vörös István terjedelmes verseskötete (vagy ha úgy tetszik, fejlődésregénye) egyfelől a témabőség, másfelől a versnyelv túlterheltsége okán, számtalan utat kínál, melyen az olvasó elindulhat önmaga felé. (Jelenkor, Pécs, 2009)

Vigilia 2010/3. 236-239.