publikaciokOszajca

„Csupán a szavak hisznek bennem"

Wacław Oszajca: Az öröm szenvedése

A kortárs lengyel költészet egyik legkiemelkedőbb alkotójaként számon tartott szerző, Wacław Oszajca - akinek több mint három évtizedes alkotói tevékenysége ez idáig csak néhány versen keresztül volt hozzáférhető a magyar olvasóközönség számára - a közelmúltban rejtélyes című válogatáskötetével mutatkozott be hazánkban.

Az öröm szenvedése című versgyűjtemény már címében utal arra a lételméleti paradoxonra, amit a transzcendens felé törekvő ember teremtett voltának tudatában átél. Az 1994-es Napról napra című kötet szentenciaszerű Hamlet-parafrázisa az emberi létezésnek arra a meghatározottságára mutat rá, ami tőlem függetlenül adott: „lenni vagy nem lenni / álprobléma / vagyok". Az igazi kérdés tehát az, mit kezdjek a ténnyel, hogy vagyok. Mit kezdjek létezésem korlátaival, a végesség tudatával, az emberi természet gyarlóságaival, mások és a magam kiszolgáltatottságával, azzal a ténnyel, hogy a létezés öröm és szenvedés egyszerre, hiszen - ahogy a harmadik ciklus címe üzeni - „mindig függőlegesen", azaz ég és föld közé állítva élsz. Az emberi létezés e kettős meghatározottságának metaforájaként is értelmezhető napraforgó - az égre tekintő elragadtatottság aranykoronája és a fekete magoktól elnehezülő, földre hajló tányér - az igaztalan végítélet a napraforgótáblán című versben „függőleges" létezésünk kettősségének, ég és föld közöttiségének megjelenítője.

Vélhetően e meghatározottság felismeréséből fakad a teljesség átélésének vágya egyetlen, időtlenné váló pillanatban: „egyszerre szeretnék birtokolni mindent / decemberi havat / a virágzó hársfa ágán / ugyanazon réten egy időben / zöld füvet és szénát / szeretném egymás mellett látni / az almafa virágát s gyümölcsét / az elröppent éveket / szívélyes összhangban / a jelen napokkal / kis faházunkat / egy városi épülettel / és még / szeretném ha egyszerre lenne / sírom és bölcsőm" (vágy).  Az időbeliség effajta megélése azonban az isteni létezés sajátja, azé az Istené, aki teremtőként van jelen az ember életében (Értekezések). Ez a jelenlét a versek lírai alanya számára bizonyosság, olyan bizonyosság, melynek szerves része az emberi végességből fakadó kétely: „nem / őt / siratom / nem / őt / magamat / siratom // hogyan / szeressem / azt / ki / felfoghatatlan" (nem). Az ítéletnap című vers ambivalenciáját szintén kételkedés és bizonyosság kettőssége adja - bizonyosság, hogy a létezés egy másik dimenziójában lesz kitől megkérdezni az ember számára felfoghatatlan teológiai igazságokat: „ha majd előtted állok / mivel nem fogsz kikérdezni / hiszen úgyis mindent tudsz // majd én kérdezem tőled / miért kellett itt egész életünkben / valakinek a testét ennünk / valakinek a vérét innunk / mert így fest nálunk a szeretet // mivel semmivel sem vagy adósunk / áruld el / miért / hogy az evangéliumban / az utolsó néhány szavad / az örömhír utolsó mondata / úgy hangzik / Istenem / Istenem / miért hagytál el".

A kételyek őszinte megvallása tehát a hit megélésének választott útját, annak alapvető igazságait érinti, ami a magyar egyházi költészet hagyománya felől nézve zavaró lehet a befogadó számára, lévén a versek írója maga is papköltő, jezsuita szerzetes. Oszajca vallomásos lírája azonban éppen attól válik megrázóan hitelessé, hogy a kételyeken keresztül a hit valódi mibenlétére világít rá. Arra a tényre, hogy a hit éppen a bizonyosság hiányától válik hitté. Arra a törésvonalra irányítja tehát figyelmünket, mely a hitet a tudástól elválasztja. A hívő e versek kontextusában a felfoghatatlan és elfogadhatatlan vállalásával válik hívővé, igent mondva a „kövess engem" parancsára. A saját elhívás-történetét gyengéd iróniával szemlélő lírai alany enged a hívó szónak („enyhén szökellve / lépdelek fel az Akropoliszra / nyomukban ott maradt / két szó / kövess engem // valaki mondott már ilyesmit nekem" /elhívás/), még akkor is, ha a papi nőtlenség vállalása olykor kételyeket ébreszt benne (vasárnapra esett), még akkor is, ha az Istentől kapott parancs az ember szemszögéből olykor megkérdőjelezhető.

Ezt példázza Rembrandt Ábrahám feláldozza Izsákot című olajfestményének megrázó ekfrázisa, verssé való átírása az Árnyak mélyéből című ciklusban, melynek darabjai egy-egy képzőművészeti alkotás költői interpretációjával egyszerre példázzák a művészet médiumai közti átjárhatóságot és annak lehetetlenségét. A ciklus érdekessége, hogy a versben elénk tárt képzőművészeti alkotások - többek közt Rembrandt festménye a tékozló fiúról, Canova szobra Mária Magdolnáról, Antonio da Firenze Madonnája, Van Dyck képe a szent családról, Memling Utolsó ítélete vagy épp Salvador Dalí La Cène című képe az utolsó vacsoráról - mind-mind bibliai témát dolgoznak fel, melynek alapja egy-egy szentírási szöveghely. Így a képzőművészeti alkotás maga is interpretáció, a bibliai textus értelmezésének eredménye, amit Oszajca versei újra szöveggé alakítanak át, az „értelmezés értelmezését" tárva az olvasó elé, amit persze magának az olvasónak is meg kell fejtenie, végtelenítve ezáltal az interpretáció folyamatát. Érdekes játék a verseket valódi ekfrázisként megközelítve „összeolvasni" a képzőművészeti alkotásokkal, elgondolkozva azon, miért épp az a bizonyos részlet ragadta meg a versben megszólaló és a képet szemlélő lírai alany figyelmét. A finom erotikától sem mentes átirat Lagrenée Keresztelő János tanít című festményéről például a férfitest szépségét teszi meg témájává éppúgy, ahogy az egyetlen nem szakrális témájú kép-vers az örök és titokzatos nő emblematikus képét tárja elénk (Mona Lisa).

A versszövegek kapcsán kibontakozó másik szál a költői szó valóságteremtő erejébe vetett hit kinyilvánítása és megkérdőjelezése, valamint az isteni üzenet kimeríthetetlenségének felismerése. A kötet ars poétikus nyitóverse - melynek címe Életrajz - a nyelv által vezérelt alkotásfolyamat reflektálásaként is olvasható: „a szél soha egyetlen sárkányom sem / emelte fel a földről // tanáraim nem helyeztek belém / nagy reményeket // nem akadt nő aki szeressen / akár csak egyetlen éjen át / csupán a szavak hisznek bennem / de nekik is csalódást okozok". Ugyanakkor a szavak is csalódást okoznak, hiszen „ha szólunk / szándékunk dacára / hazudunk" (mi történik ha meghalok). Feszültség keletkezik tehát a hétköznapi kommunikációban használt szó, a költői szó és az isteni szó között: ezek metszéspontjában találja magát a versek lírai alanya, hogy aztán Betániai Mária alakján keresztül felismerje, „kinek kinek önnön létezését elfeledni / kell / hogy megérthető legyen az Úr egyetlen szava" (Mária). Hiszen mégiscsak ez a cél. A költői szó segítségével valami olyat mondani el az emberről, ami Istenhez viszi közelebb.

A versek színvonalas magyar nyelvű megszólaltatása Kovács Istvánnak és Zsille Gábornak köszönhető. (Magyar Napló, Budapest, 2012, válogatta és szerkesztette Zsille Gábor).

Fürst Design 2009