RólamKutatásOktatásPublikációkHírekLetöltésFórumFőlap

Érfalvy Lívia

Horváth Kornélia: A versről

Verset olvasni sokféleképpen lehet. Horváth Kornélia tanulmánykötete a versolvasásnak olyan sajátos módját képviseli, mely a vers hangzósságára ráhagyatkozó és a trópusképződés nyelvi folyamataiba bekapcsolódó befogadó aktív nyelvi-gondolati tevékenységeként határozható meg. A kötet - mely elsősorban az irodalomtudományban járatos olvasóknak íródott - versritmus és versértelmezés viszonyát, nyelv és metafora kapcsolatát, valamint a lírai beszélő és beszédmód kérdéseit vizsgálja részint elméleti megközelítésben, részint szövegértelmezéseken, Leopardi, Puskin, József Attila és Petri György versein keresztül. A tanulmányok közös szemléleti alapja az a Humboldtra visszavezethető nyelvszemlélet, mely a nyelvet nem ergonnak, azaz "készterméknek", hanem energeiának, folyton keletkező dinamikus létezőnek tekinti. Alekszandr Potebnya, aki több XX. századi gondolkodóval egybehangzóan a nyelvet nem a kifejezés, hanem a gondolkodás és ezzel összefüggésben a fogalomalkotás nélkülözhetetlen alapjának tekintette, Humboldt nyomán a nyelv legkisebb jelentéssel bíró elemét, a szót is dinamikusan értelmezte. Mivel a külső formából (hangtestből), a jelentésből és a kettő között "közvetítő" belső formából vagy képzetből álló szó eleve metaforikus, Potebnya szerint a metaforikusság az emberi gondolkodás alapvető sajátossága. Ez a Nietzsche Retorikájában és I. A. Richards metaforaelméletében egyaránt visszatérő meglátás, mely a retorikus beszédet nem valamiféle különleges nyelvhasználatként, hanem a nyelv univerzális elveként határozza meg, a retorikát a költőiség kérdésével köti össze. A költői beszédmód ugyanis képes a szó köznapi nyelvhasználatban kihunyt történeti jelentéseinek (képzetének), és így eredendő metaforikusságának aktivizálására. A dinamikus, eleven képzetű szó - amint ezt József Attila Gyöngy című versének nyelvi-poétikai vizsgálata is megmutatja - ily módon a költőiség hordozójává válik.
A versnyelv tekintetében különösen produktívnak bizonyuló humboldti-potebnyai nyelvszemléletből következik, hogy a Versritmus és versinterpretáció című fejezet - mely az orosz verselméleti kutatás néhány alapkérdésén keresztül a versritmusnak a szövegértelmezésben játszott lehetőségeit vizsgálja - a versmértéket sem lezárt struktúraként, hanem a versnyelvet mozgásba hozó dinamikus erőként értelmezi. "Meglátásunk szerint a ritmusnak az adott, konkrét versszövegre vonatkoztatható értelmezését azok a szöveghelyek teszik lehetővé, ahol a ritmus önnön kontinuitását megszakítva eltér az addig követett szisztematikus mértéktől". Petőfi Sándor A virágnak megtiltani nem lehet... kezdetű versének harmadik sorában például a sor ritmikai és mondattani tagolása között keletkező feszültség a vers központi, kettős metaforájára (kikelet a lyány, virág a szerelem) irányítja a befogadó figyelmét. A szerző értelmezésében a versritmus monotóniájának váratlan megszűnése megfelel a kettős metaforában beköszöntő jelentésbeli újításnak, a kiemelt verssor ugyanis nem az elkoptatott sablonos trópust alkalmazza (a lány a virág, amely kikeletkor, azaz a szerelem hatására kivirul), hanem a két tag kiazmatikus felcserélésével megújítja és átértelmezi azt. A versritmus eltérései, illetve más szövegekben - például Puskin Madárka vagy Leopardi Az első szerelem című költeményében - a hangkapcsolat-ismétlődések újrajelölik a versszöveg egyes szavait, így a szó nem csupán tárgyi jelentésével, hanem egyfelől hangteste, másfelől ehhez tapadó belső formája (a szóalakban őrzött történeti szemantikum) révén vesz részt a jelentésképzésben. József Attila Rejtelmek című versének "Én is írom énekem, / ha már szeretlek téged" mondatában például versírás és szerelem témájának összekapcsolása nem logikailag, hanem nyelvileg motivált, amennyiben a szeretlek szó etimológiailag a szövegalkotás témáját is magában rejti. A szövegelemzések tapasztalata a szerző számára azt mutatja, hogy a költői nyelvhasználat eleven képzetű, és ezáltal az adott költői szövegben új jelentéseket létrehozó szavakkal él, vagyis a köznapi kommunikációban rendszerként érzékelt nyelvvel szemben a nyelv eredeti létmódját, energeia-természetét realizálja.
A kötet harmadik fejezetének (A versbeszéd retorikája és poétikája) kérdésfelvetése a versben megszólaló hangra, illetve a lírai beszédmód problémájára irányul, és arra keres választ, hogy a különböző líraelméletek a költeményekben megszólaló hangot kinek tulajdonítják. Paul de Man írásai a szöveg "én"-jének kérdését elsősorban a prosopopeia és az antropomorfizmus retorikai működése felől világítják meg, Käte Hamburger a lírai én és az empirikus költői én megfeleltethetőségének kritériumait tanulmányozza, míg Benveniste a személy létrejöttét az "én"-nek a "te"-hez való interszubjektív viszonyulásában látja lehetségesnek. Világos, hogy Horváth Kornélia az én-kérdés vizsgálatakor egymástól igen eltérő elméleteket szembesít. A külföldi líraelméleti szakirodalom eredményei mellett az önmegszólító vers kapcsán a hazai kutatás tapasztalatait is összegzi Németh G. Béla, Bécsy Ágnes, Kulcsár-Szabó Zoltán és Bókay Antal kutatási eredményeinek reflektált ismertetésén keresztül.
A tanulmánykötet érdeme, hogy a szerző a szövegközpontú verselemzéseket egyfelől az egyes költők nyelv- és költészetfelfogásának ismertetésével, másfelől a versek intertextuális kapcsolatainak feltárásával tág értelmezői kontextusba helyezi, miközben a versről szólva nyelv, gondolkodás, költészet és önmegértés alapvetőnek mondható összefüggésével is számot vet. Úgy vélem, hogy a versnyelv sajátosságaival, illetve a nyelv eredendő metaforikusságával kapcsolatos elméleti fejtegetések belátásai tudatosabbá tehetik versolvasásunkat, a szövegértelmezések pedig segíthetnek annak felismerésében, hogy a szóbeliség művészi formái képesek a köznapi kommunikációban automatizálódott nyelvhasználat újrateremtésére, és ezáltal a nyelvhez való aktív viszony kialakításával önmegértésünk elősegítésére és gondolkodásunk megújítására. (Kijárat, Budapest 2006)