Verset
olvasni sokféleképpen lehet. Horváth Kornélia tanulmánykötete a
versolvasásnak olyan sajátos módját képviseli, mely a vers hangzósságára
ráhagyatkozó és a trópusképződés nyelvi folyamataiba bekapcsolódó
befogadó aktív nyelvi-gondolati tevékenységeként határozható meg.
A kötet - mely elsősorban az irodalomtudományban járatos olvasóknak
íródott - versritmus és versértelmezés viszonyát, nyelv és metafora
kapcsolatát, valamint a lírai beszélő és beszédmód kérdéseit vizsgálja
részint elméleti megközelítésben, részint szövegértelmezéseken,
Leopardi, Puskin, József Attila és Petri György versein keresztül.
A tanulmányok közös szemléleti alapja az a Humboldtra visszavezethető
nyelvszemlélet, mely a nyelvet nem ergonnak, azaz "készterméknek",
hanem energeiának, folyton keletkező dinamikus létezőnek
tekinti. Alekszandr Potebnya, aki több XX. századi gondolkodóval
egybehangzóan a nyelvet nem a kifejezés, hanem a gondolkodás és
ezzel összefüggésben a fogalomalkotás nélkülözhetetlen alapjának
tekintette, Humboldt nyomán a nyelv legkisebb jelentéssel bíró elemét,
a szót is dinamikusan értelmezte. Mivel a külső formából
(hangtestből), a jelentésből és a kettő között "közvetítő"
belső formából vagy képzetből álló szó eleve metaforikus,
Potebnya szerint a metaforikusság az emberi gondolkodás alapvető
sajátossága. Ez a Nietzsche Retorikájában és I. A. Richards
metaforaelméletében egyaránt visszatérő meglátás, mely a retorikus
beszédet nem valamiféle különleges nyelvhasználatként, hanem a nyelv
univerzális elveként határozza meg, a retorikát a költőiség kérdésével
köti össze. A költői beszédmód ugyanis képes a szó köznapi nyelvhasználatban
kihunyt történeti jelentéseinek (képzetének), és így eredendő metaforikusságának
aktivizálására. A dinamikus, eleven képzetű szó - amint ezt József
Attila Gyöngy című versének nyelvi-poétikai vizsgálata
is megmutatja - ily módon a költőiség hordozójává válik.
A versnyelv tekintetében különösen produktívnak bizonyuló humboldti-potebnyai
nyelvszemléletből következik, hogy a Versritmus és versinterpretáció
című fejezet - mely az orosz verselméleti kutatás néhány alapkérdésén
keresztül a versritmusnak a szövegértelmezésben játszott lehetőségeit
vizsgálja - a versmértéket sem lezárt struktúraként, hanem a versnyelvet
mozgásba hozó dinamikus erőként értelmezi. "Meglátásunk szerint
a ritmusnak az adott, konkrét versszövegre vonatkoztatható értelmezését
azok a szöveghelyek teszik lehetővé, ahol a ritmus önnön kontinuitását
megszakítva eltér az addig követett szisztematikus mértéktől".
Petőfi Sándor A virágnak megtiltani nem lehet... kezdetű
versének harmadik sorában például a sor ritmikai és mondattani tagolása
között keletkező feszültség a vers központi, kettős metaforájára
(kikelet a lyány, virág a szerelem) irányítja a befogadó
figyelmét. A szerző értelmezésében a versritmus monotóniájának váratlan
megszűnése megfelel a kettős metaforában beköszöntő jelentésbeli
újításnak, a kiemelt verssor ugyanis nem az elkoptatott sablonos
trópust alkalmazza (a lány a virág, amely kikeletkor, azaz a szerelem
hatására kivirul), hanem a két tag kiazmatikus felcserélésével megújítja
és átértelmezi azt. A versritmus eltérései, illetve más szövegekben
- például Puskin Madárka vagy Leopardi Az első szerelem
című költeményében - a hangkapcsolat-ismétlődések újrajelölik a
versszöveg egyes szavait, így a szó nem csupán tárgyi jelentésével,
hanem egyfelől hangteste, másfelől ehhez tapadó belső formája (a
szóalakban őrzött történeti szemantikum) révén vesz részt a jelentésképzésben.
József Attila Rejtelmek című versének "Én is írom
énekem, / ha már szeretlek téged" mondatában például versírás
és szerelem témájának összekapcsolása nem logikailag, hanem nyelvileg
motivált, amennyiben a szeretlek szó etimológiailag a szövegalkotás
témáját is magában rejti. A szövegelemzések tapasztalata a szerző
számára azt mutatja, hogy a költői nyelvhasználat eleven képzetű,
és ezáltal az adott költői szövegben új jelentéseket létrehozó szavakkal
él, vagyis a köznapi kommunikációban rendszerként érzékelt nyelvvel
szemben a nyelv eredeti létmódját, energeia-természetét
realizálja.
A kötet harmadik fejezetének (A versbeszéd retorikája és poétikája)
kérdésfelvetése a versben megszólaló hangra, illetve a lírai beszédmód
problémájára irányul, és arra keres választ, hogy a különböző líraelméletek
a költeményekben megszólaló hangot kinek tulajdonítják. Paul de
Man írásai a szöveg "én"-jének kérdését elsősorban a prosopopeia
és az antropomorfizmus retorikai működése felől világítják meg,
Käte Hamburger a lírai én és az empirikus költői én
megfeleltethetőségének kritériumait tanulmányozza, míg Benveniste
a személy létrejöttét az "én"-nek a "te"-hez
való interszubjektív viszonyulásában látja lehetségesnek. Világos,
hogy Horváth Kornélia az én-kérdés vizsgálatakor egymástól igen
eltérő elméleteket szembesít. A külföldi líraelméleti szakirodalom
eredményei mellett az önmegszólító vers kapcsán a hazai kutatás
tapasztalatait is összegzi Németh G. Béla, Bécsy Ágnes, Kulcsár-Szabó
Zoltán és Bókay Antal kutatási eredményeinek reflektált ismertetésén
keresztül.
A tanulmánykötet érdeme, hogy a szerző a szövegközpontú verselemzéseket
egyfelől az egyes költők nyelv- és költészetfelfogásának ismertetésével,
másfelől a versek intertextuális kapcsolatainak feltárásával tág
értelmezői kontextusba helyezi, miközben a versről szólva nyelv,
gondolkodás, költészet és önmegértés alapvetőnek
mondható összefüggésével is számot vet. Úgy vélem, hogy a versnyelv
sajátosságaival, illetve a nyelv eredendő metaforikusságával kapcsolatos
elméleti fejtegetések belátásai tudatosabbá tehetik versolvasásunkat,
a szövegértelmezések pedig segíthetnek annak felismerésében, hogy
a szóbeliség művészi formái képesek a köznapi kommunikációban automatizálódott
nyelvhasználat újrateremtésére, és ezáltal a nyelvhez való aktív
viszony kialakításával önmegértésünk elősegítésére és gondolkodásunk
megújítására. (Kijárat, Budapest 2006)