[
pdf formátum
letöltöm ]
Az önazonosság problémája
Takács Zsuzsa: A megtévesztő külsejű vendég
Az
elbeszélői én identitása
A személyiség önazonosságnak (identitásának) és önmagával való
egységének (integritásának) kérdése gyakori témája az irodalmi
szövegeknek. Takács Zsuzsa első novelláskötete - melynek alcíme
Önéletrajzaim - a szubjektum önazonosságát egyfelől egzisztenciális,
másfelől poétikai problémaként veti fel. Noha az elbeszéléseket
számos motívum köti össze, a tizenhét novellából álló szövegkorpusz
- amint ezt az alcím többes számú alakja is jelzi - nem tekinthető
egységes biográfiának. Az önéletrajzi írások műfaji sajátosságaiból
adódóan az értelmező hajlamos lenne a szövegeket az empirikus
szerző önéletírásaként olvasni, ha a kötet novelláinak narrációs
megoldásai nem bizonytalanítanák el folyamatosan a szöveghez mint
önéletrajzhoz fűzött olvasói elvárást. A novellákban ugyanis a
narrátor hol férfi, hol női elbeszélőként szólal meg. Hasonlóképpen
váltakozik az egyes szám első és harmadik személyű elbeszélésmód,
mely a kötetben szerző, elbeszélő és szereplő
kapcsolatának bonyolult viszonyrendszerét eredményezi. Noha mind
az alcím, mind a könyv élén álló ajánlás egy egységes kötetkompozíció
lehetőségét sugallja, az elbeszélői én identitásának
hiánya felülírja, és látszólagossá teszi ezt az egységet. A múlt
felszínre törő emlékszilánkjai - melyek motívumszerűen térnek
vissza az egyes novellákban - világossá teszik, hogy még az egyes
szám első személyű elbeszélők sem azonosak egymással. A kötet
első novellája már kezdősorában jelzi a szövegeket átszövő problémát,
amennyiben az elbeszélő önazonosságát teszi kérdésessé: "Ez
a történet nem velem esett meg, de első személyben tudok csak
beszélni róla." - olvassuk a Tanyai történet első
mondatában. Ez a kijelentés - mellyel a narrátor egyfelől megteremti,
másfelől elbizonytalanítja saját elbeszélői pozícióját - a történetnek
is kulcsmondata, hiszen az én önazonosságának kérdése
az álombeli történet főszereplőjével kapcsolatban is feltehető.
A jászsági tanyán szomjhalált halt kislány történetének újraélése
ugyanis kettős azonosulást eredményez: a nyomasztó álomból ébredő
főszereplő-elbeszélő cselekedeteiben a négyéves korában elhunyt
nagynénivel azonosul, miközben a kislány apjának szólítja őt.
A név kimondása - "ujját rám emelve már-már nevemet is kimondta"
- szimbolikus értelemben az önazonosság tisztázását tenné lehetővé,
ettől azonban a novella magát én-ként aposztrofáló elbeszélője
megriad, jelezve, hogy a személyiség önmagával való szembenézése
még az álom világában sem könnyű feladat.
Az identitás kérdésének szélsőséges és radikális felvetése a kötet
címadó novellájának is szövegszervező eleme. A reális és irreális
elemek keveredése elbizonytalanítja ugyan az értelmezőt a címben
megnevezett vendég kilétének azonosításában, ám ezáltal fenntartja
annak lehetőségét, hogy az idegent az én megkettőződéseként,
egyfajta skizofrén állapot realizálódásaként értelmezzük. Az én-integritás
időleges felbomlása - ami adott esetben az önmegismerés következtében
megszülető önmegértést is elősegíthetné - a kötetben ön-destruktív
cselekedetekre készteti a szereplőket: "rémület fogott el;
félni kezdtem önmagamtól. Belőlem kiválva, mellettem állt a titkos
merénylő, figyelt, gúnyolt és destruktív ötletekkel gyötört. Először
csak futó, majd egyre sürgetőbb késztetést éreztem arra, hogy
a sötétség leple alatt végezzek magammal..." - olvassuk Az
idegen című novellában. Az ehhez hasonló szövegrészeket olvasva
a befogadóban óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy az individuumot
érő negatív hatások ellenére hogyan tartható össze a személyiség.
A
tulajdonnév szerepe
A
novellák erre egyértelmű választ nem adnak, annyi azonban bizonyos,
hogy az elbeszélések szövegvilágában a szó, különösen a név mágikus
ereje gyakran a személyiség felbomlásának ellenében hat. Pál és
Franciska rejtélyes szerelmi szenvedélye a nevük mögött álló irodalmi
allúzió által nyer értelmet a Találkozások című novellában.
A két fiatal villámcsapásszerűen szeret egymásba a Dantét is megihlető
Galeotto szöveg értelmezése kapcsán, mely Paolo és Francesca szerelmi
történetét meséli el. A vonzalmat a nevek átkeresztelése indítja
el: az orvostanhallgató lány Paolonak hívja Palit, aki
viszonzásképp szintén olaszul szólítja meg a lányt. A fiatalok
viselkedése ellentétben áll a történetet szemlélő és kommentáló
svájci emigráns magatartásával, aki "idegenben élve is ragaszkodott
magyar nevéhez". A tulajdonnév ennek értelmében az önazonosság
letéteményese a szövegben, a név megváltozásával a szereplők idegenné
válnak önmaguk számára, és más életét kezdik élni. Éppen emiatt
feltűnő a kötetben a tulajdonnevek hiánya: a legtöbb történetben
a szereplőket csak egy-egy köznévvel, illetve monogrammal azonosítja
az elbeszélő, ám a Kísértettörténetben - melynek egyik
főszereplője F. - éppen a neveket jelző monogram kapcsán merül
fel az emberi lét egyik alapkérdése: "Kiderült, hogy az ábécé
betűiből kifelejtették a szervezők az E és az F sort, melyek a
sors szeszélye folytán, keresztnevünk kezdőbetűi is egyúttal.
Íme a csattanós válasz a ki tudja létezünk-e? nyugtalanító
kérdésére". (Kiemelés az eredetiben.) Az idézett szövegrészlet
alapján tehát az én létezése csakis nyelvi úton, a név segítségével
lenne igazolható. A problémafelvetés ironikus megközelítése azonban
a név jelentőségének túlhangsúlyozására is rávilágíthat, amit
az Egy fejfájós nap című szöveg elbeszélője explicit
formában ki is mond: "Régóta tudom, hogy a nevünkhöz való
túlzott ragaszkodás bizonytalanságot takar. Erre a merev álláspontra
csak az újkor, és különösképp a legújabbkor, azaz történelmünk
leggyászosabb fejezetének túlzott versenyszelleme sarkall. A középkor
festői, szobrászai, a Nagy Névtelenek, nem írtak nevet a művük
alá, és nekik volt igazuk. Személyüket legföljebb egy semmitmondó
NN vagy MS névbetű őrzi". A személyiség és a hozzá tartozó
tulajdonnév összekapcsolása elveszíti jelentőségét, az identitás
ebben a szövegben nem a név függvénye. Ezt támasztja alá az egyes
szám első személyű elbeszélő metamorfózisa is, aki néhány óra
alatt nőből férfivá, majd férfiból nővé változik, az identitás
ily módón történő megváltozása ugyanis értelemszerűen egyfajta
"névnélküliséget" eredményez. Egy alkotó művész esetében
a tulajdonnévtől való elszakadást az írói álnév is demonstrálhatja:
Shakespeare nevének megjelenése az elbeszélő fejtegetéseiben például
biografikus szerző és alkotó művész egyértelmű azonosítását teszi
kérdésessé "Ki tudja, Shakespeare neve nem álnév-e valóban.
Mely - ahogyan mostanában meg is pendítik ezt a lehetőséget -
egy akárki Smith, esetleg Mrs. Smith személyét takarja".
Ennek értelmében az irodalmi szöveg - még akkor is, ha önéletrajzi
ihletésű szövegről van szó - elszakad az empirikus szerző személyétől
és saját, csakis a szövegből kiolvasható referenciájára irányítja
a befogadó figyelmét. A fejfájós asszonyt kezelő orvos diagnózis-meghatározó
tevékenysége ennek tükrében autopoétikus aktusként értelmezhető:
"A doktor göndör fürtjeit csavargatva gépe elé ült, és záporozó
kérdéseire adott első személyben megfogalmazott válaszaimat harmadik
személybe téve, mintegy saját véleményévé formálva legépelte,
majd kinyomtatva kezembe adta a papírt". Az orvos a személyes
tapasztalatait megfogalmazó elbeszélő mondatait különböző transzformációk
útján alakítja át írott szöveggé, vagyis a történet főszereplője
egy olyan szöveget kap kézhez harmadik személyben megfogalmazva,
ami "vele esett meg". Az orvos tevékenysége így az írói
munka metaforájaként értelmezhető, a szerző ugyanis saját, szövegen
kívüli valóságból merített élményeit különböző transzformációk
útján rendezi önálló referenciával bíró műalkotássá. "Lejegyzem
szavaimat egy kezembe akadt boríték hátára - hiszen amit leírunk,
eltávolítjuk magunktól" - olvassuk a Beszélgetések terme
című novella ars poétikus mondatát, ami az alcím értelmezéséhez
és a kötet narrációs megoldásaink megfejtéséhez egyaránt közelebb
viheti az értelmezőt.
Nyelv
és önazonosság
Szó és alkotás összetartozásának felismerése mellett a szövegek
legalapvetőbb közös tapasztalata nyelv és önazonosság szétválaszthatatlansága,
illetve a nyelvbe vetett emberi létezés határainak megtapasztalása.
Az Egy másik kezdés című novella - ami az emigráció előzményeinek
leírásával párhuzamosan a szó kifejezőerejébe vetett hit megrendülésének
történeteként olvasható - a kötetnek több szempontból kitűntetett
darabja. Az elbeszélő osztálytársnőjét - akinek saját bevallása
szerint megingott a nyelvbe vetett bizalma - elsősorban nyelvi
viselkedésmódján keresztül jellemzi: "Nem akart úgy beszélni,
ahogy a tanáraink vagy a tankönyvek, rokonszavakat keresett, nem
létező fordulatokat talált ki, és a füzetét egy alkalommal üresen
adta vissza a dolgozatírás után." Az én különállásának
nyelvi hangsúlyozása nem csupán kamaszos lázadás, az üres füzetlap
a nyelvszkepszis kifejezésének végletes formájaként értelmezhető.
Az elbeszélő számára azonban még ennél is radikálisabb következményei
vannak a nyelv iránti kétségnek, hiszen a szó jelentőképességének
megszűnését a főszereplő-elbeszélő önazonossági krízisként éli
meg: "Hogy csak magamra számíthatok, jelentés nélkülivé
vált. Teljesen értelmetlennek éreztem azt a szót, hogy: magam.
Kongó, üres hordó voltam, melyet fölfele rugdosnak egy rámpán,
ahelyett, hogy hagynám, amit a nehézkedés törvényének engedelmeskedve
mindig is akart: zuhanjon lefelé, és csattanjon el a betonon."
(Kiemelés É. L.) Az én önmegnevezésének (magam) értelmetlensége
új megnevezést tesz szükségessé, ami azonban a név természetéből
adódóan már csak metafora lehet (kongó, üres hordó). Az új önazonosítás
találó voltát mutatja, hogy az eredeti megnevezés jelentésének
kiürülésével analóg módon a metafora is az üresség szemantikáját
hordozza. A kivándorlás - szimbolikus értelemben az új nyelvi
közegbe való átlépés pillanatában - a kiüresedett név új tartalommal
telik meg, anyja halála miatt ugyanis "Orphans"-nak,
azaz árváknak nevezi őt és nővérét a külvilág. A "Welcome
the Hungarian Orphans" feliratot az elbeszélő először félreértelmezi
- "azt gondoltam, hogy különösen értékes orgonákat menekít
óceánjárónk" - csak később érti meg, hogy az "Orphans"
megnevezés rájuk vonatkozik. A nyelv hangzása iránt különösen
fogékony fiatal lány - akit a Halifaxban történő kikötéskor a
város neve "villanyozott fel" - a jelentők hangzásbeli
rokonsága révén a jelentettek között is szemantikai kapcsolatot
teremt (orphans - orgona), ami a szavak jelentőképességének kétségbe
vonása mellett is az elbeszélő nyelvbe vetettségének legfőbb bizonyítéka.
Ennek értelmében anyja halálával is csak nyelvi úton szembesülhet:
"Úgy akadtam fönn az édes és hazug szóválasztáson, mint csalin
a hal. Szovjet nyelv, mondtuk még otthon barátnőmmel,
mi szovjet nyelvet tanulunk. De aztán éreztem, leválok
a világról, kihűl a szívem, halott vagyok, mint a hal, amelyet
szárazra dobtak. Anyánk gyilkosait nevezte meg ugyanis ezzel az
otthonos jelzővel." (Kiemelés az eredetiben.) A szó hangzásához
és jelentéséhez kapcsolódó konnotációk feszültsége ismét ürességhez,
szó nélküli állapothoz vezet: a halott anyával folytatott szavak
nélküli dialógus válik autentikussá a külvilág felé intézett tartalom
nélküli beszéddel szemben. A novella utolsó mondatainak stilisztikai
szempontból látszólag kifogásolható magyartalan kifejezési (a
my heart sank fordulat leült a szívem végleg-ként
való fordítása, illetve a rugalmasan elszakad Kanadától
"idétlen katonai szakkifejezése") szimbolikus jelentést
hordoznak, és az anyanyelvből való kilépés demonstrálásaként válnak
értelmezhetővé. A felvázolt kontextus értelmében a novella zárómondata
- "Kitárult előttem a világ, szabad voltam." - nem csupán
a szeretett személyektől való elszakadás következtében bekövetkező
egzisztenciális szabadságot, hanem a(z) (anya)nyelv nyűgétől való
időleges megszabadulást is jelentheti.
Egzisztenciális
idegenség
A Játék a tűzzel című novellában azonban már nem szabadságként,
hanem teherként éli meg az idegenséget az emigrációra és a kivándorlást
közvetlenül megelőző eseményekre retrospektív nézőpontból visszatekintő
elbeszélő: "Eredendően idegen vagyok, de mindenek előtt -
és ez talán mentségemre szolgál - önmagamnak idegen". Az
idegenségérzésből következő személyiségszéthullás átmenetileg
a Beszélgetések termében is egzisztenciális válságot
eredményez: a történet elbeszélője a "nem akarok ebben a
világban élni" mondattól a "nem akarok élni" tagadásig
jut el. Úgy tűnik tehát, hogy a kötet novellái egymást értelmezik
és magyarázzák, a szereplők és elbeszélők párhuzamosan futó sorsa
szálanként fonódik össze, az egyes történetek pedig idő és tér
korlátain felülemelkedve mozaikszerűen és számtalan nézőpontból
ábrázolva mutatnak be egy-egy eseményt.
Az egzisztenciális idegenséget a kötet másik novellája - mely
az emberi lét nyelvhez kötöttségének ábrázolását is új mozzanattal
bővíti - már címében jelzi. Az idegen című elbeszélésben
a figyelmeztető szó hiánya öli meg a Dunába zuhanó fiút, így itt
a "nyelvnélküliség" már nem szabadságként, hanem sokkal
inkább életre szóló kötöttségként interpretálható, ami az önvád
börtönébe zárt főszereplő énjének integritását és létét veszélyezteti.
A szubjektum felnőttkori kommunikációképtelensége - ami a történet
fordulópontját jelentő találkozás kapcsán is bebizonyosodik, és
ami feltehetően a gyerekkori események függvénye - valószínűleg
az én idegenségérzésének is magyarázata: "Nem akartam otthon
lenni a világban, óvtam magamat a csalódástól, szüleimmel már
gyerekként országról-országra, városról-városra jártunk, hivatásom
meg végleg elszakított holmi gyökerektől..." - vallja az
elbeszélő. Az öngyilkosságot azonban mégsem a novella főszereplő-elbeszélője,
hanem a vízbe fúlt fiú ikernővére követi el, ami a szereplőktől
független végzet beteljesüléseként értelmezhető. A történet zseniális,
borgesi novellákra emlékeztető lezárása egyben végzetszerűség
és egyéni felelősség morális problémáját is felveti.
Az
önértelmezés irodalmi formái
Szintén a végzetszerűség motívuma mozgatja azokat a novellákat,
melyekben egy-egy intertextus bomlik ki elbeszélt történetté.
A szerdai gyermek című novella – mely Jancsi és Juliska
meséjének modern átirata – egy gyermek szemszögéből mondja el
az édesanya halálát és az új asszony érkezését. A meserészletek
beleszövődnek az elbeszélésbe, mely a közös meseolvasás emlékeinek
felidézésétől a mesebeli szituáció megelevenedéséig kíséri végig
a történet főszereplőjét. A gyermek különösen érzékenyen reagál
a kimondott szóra - "a gyanú tüskéi megmaradtak benne, hogy
ami elhangzik egyszer, az meg is történhet" -, ezért érinti
rosszul a rá vonatkozó jóslat, mely szerint a szerdai születésű
gyermek messze földre elmegy. A díszes falvédőn ábrázolt,
otthonát elhagyó lányka képén keresztül a kislány Juliska figurájával
azonosul, ami meseszöveg és megélt valóság összeolvadását implikálja.
A szubjektum léthelyzetének megértése tehát úgy válik lehetségessé,
hogy az önazonosítás folyamatába a mással való azonosulás mozzanata
épül be. A szimbolikus megnevezés az önmegértés folyamatában azért
elkerülhetetlen, mert - Ricoeur szavaival élve - az én nem közvetlenül,
hanem közvetve értheti csak meg önmagát, különböző kulturális
jeleken keresztül megtett kerülőutakon.(1.)
Mesevilág és valóság összefonódásával analóg módon teremt határhelyzetet
A test feltámadása című novella története, mely az elbeszélés
élén álló Keats-mottót - élet és halál egymásba játszását, illetve
a kétféle létmód felcserélhetőségének lehetőségét - bontja ki
szöveggé. A kissé talán lassan kibomló cselekmény itt is egy jóslattal
indul, mely szerint az elbeszélő életében megjövendölt kedvező
fordulat csak élete végén következik be. Az említett változás
a főszereplő esetében szemléletváltást jelent: a depressziót az
élet szépségének felismerése váltja fel, mely az érzéki észlelés
felerősödéseként - az illatok, hangok és képek harmonikus befogadásaként
- realizálódik. Közvetlenül a gázolásos baleset után, melyre csak
homályos utalásokból következtethetünk, a két éve halott P. alakja
tűnik fel. A novellaszöveg egyértelművé teszi élet és halál határmezsgyéjének
találkozását, eldönthetetlenné teszi azonban, hogy vajon P. lépett-e
át az élők birodalmába, vagy a történet egyes szám első személyű
elbeszélője találkozik vele és feleségével a holtak országában.
A Tanyai történethez hasonlóan álom és valóság összefonódása
határozza meg A kammerni kastélypark cselekményét is.
A tudat ellenőrzése alá vont szürreális álomleírás - melyben a
főszereplő halott viaszbabának ad életet - hirtelen megszakad,
és az elbeszélés látszólag a valóságban lejátszódó napi események
leírásával folytatódik: "Álmában történik mindez, jól tudta,
mégis bűntudat gyötörte. A szennyes ködben a hidegen verejtékező
városon átvágva siet az uszodába". A narrációs szempontból
motiválatlan éles vágás első olvasásra funkciótlannak tűnik, noha
az uszodai események, majd a hazaút epizódjainak alapvetően lineáris,
mégis illogikus elemekkel átszőtt leírása sejteti az olvasóval,
hogy nem hagyományos történetmondással áll szemben. A szöveg utolsó
néhány sora érvényteleníti az elsődleges befogadói tapasztalatot
álom és valóság szétválasztását illetően, amennyiben arra utal,
hogy végig az álom világában jártunk. A történet kezdőjelenete
tehát álom az álomban, ami relatívvá teszi a szövegben reális
és irreális kategóriáinak értelmezhetőségét. A novella csattanószerű
lezárása - "Végiggondolja tennivalóit. Úgy számítja, a délelőttbe
még egy úszás is belefér." - álom és valóság eseményinek
körforgásszerű ismétlődését sugallja. Az alvás, és tőle elválaszthatatlanul
az álom tehát szintén egyfajta határhelyzetként, lét és nem-lét
érintkezésének köztes mezejeként értelmezhető. A novellák álomszemléletében
vélhetően Nietzsche hatását kell látnunk, akinek intertextuális
utalások formájában több műve is jelen van a kötetben. A Tragédia
eredetében az álom egyértelműen apollóni állapotként értelmeződik,
szemben a dionüszoszi hatalommal, ami a Játék a tűzzel
című novella női főszereplő-elbeszélőjének barátnőjéhez fűzött
szenvedélyes szerelmét meghatározza: "Három éve járunk egy
osztályba. Apollóinak tartom Z.-t, dionüszoszi lekemnek túlzottan
ártatlannak, néha kicsit unalmasnak is. (...) Szeretném elrontani,
szeretnék halálos sebet ejteni rajta, hogy hasonlítson hozzám".
A kanadai emigrációból hazatérő elbeszélő azzal a szándékkal jön
Magyarországra, hogy szembenézzen Z.-vel és önmagával. A találkozás
azonban elmarad, helyette a múlt emlékei elevenednek meg, az elbeszélő
sorsát meghatározó zenei élmények, a budapesti szavalóverseny
- mely a nemi identitáskeresés zűrzavarát összetett irodalmi szimbólumain
keresztül megrázóan ábrázolja -, továbbá a két fiú utcai csókjelenete,
ami a szubjektum önreflexióját indítja el a szövegben. A szembenézés
tehát itt is közvetett módon, irodalmi szövegeken keresztül történik,
míg Nietzsche, Dosztojevszkij és Camus műveit reflektálva eljut
az elbeszélő a végső kérdésfeltevésig: "Biztos, hogy pestisről
volt szó? Lelkemet megrontó hatalom volt-e a zene, és betegség-e
kamaszkorom lángolása egy lány iránt? (...) Vajon méltóbb halál
várt volna rám, ha maradok?". Noha válaszokat nem kapunk,
a történet rávilágít arra, hogy az én önazonossága emberi kapcsolatok
függvényeként - interszubjektív viszonyok összességeként - határozható
csak meg.
Jelen tanulmány a szubjektum önazonosságának összetett kérdéskörét
elsősorban nyelv és önazonosság egymást kölcsönösen meghatározó
kategóriáin, valamint szereplői és elbeszélői identitás megnyilvánulási
formáin keresztül kísérelte meg leírni, ami a kiinduló problémafelvetésből
adódóan óhatatlanul leszűkítette a szövegek értelmezési lehetőségeit,
és figyelmen kívül hagyott olyan elemzési szempontokat, melyek
a novellákat, illetve a kötet egészét a maga teljességében lenne
képes bemutatni.
(Magvető,
Budapest, 2007)
1.
Vö. RICOEUR, Paul: A narratív azonosság. (Ford. SEREGI
Tamás). In: Narratívák 5. Szerk. LÁSZLÓ János, THOMKA
Beáta. Bp.: Kijárat 2001. 23.