Érfalvy
Lívia
A
HUMOR SZEREPE KOSZTOLÁNYI PRÓZÁJÁBAN
"A
humor íze édes. Ez a nevetséges mély érzelmessége."(1)
Kosztolányi Dezső
nyelvészeti, esztétikai és irodalmi tárgyú munkáiban a művészi tevékenység
számos kérdését érintve a humorról is kifejtette nézeteit. Nyelvtörténeti-etimológiai
alapú nyelvfelfogásának ismeretében nem meglepő, hogy Humor és írás
című cikkében a humor mibenlétének vizsgálatához is a szó eredeti jelentéséből
kiindulva közelít: "A humor latin szó, s eredetileg azt
jelenti: folyadék, nedvesség, nyirkosság. Századokon át hányódik-változik,
amíg megkapja mai széptani-bölcseleti veretét. Az orvosi nyelvből került
a köznyelvbe. Galenus hívei használják abban az időben, amikor az orvosok
- a mai sejtelmélettel szemben - azt hirdették, hogy egészséges vagy
beteg voltunk csak a testünkben keringő nedvektől függ. Később a lélektan
is átveszi. Ennek alapján magyarázza a négy különböző véralkatot. [...]
Ez az elmélet - legalább ebben az alakjában - azóta megbukott. De itt
maradt a szó, a humor, melyet Szemere Pál annak idején nedély-nek
nevezett, s utóbb a lélekbúvárok egy kedélyállapotra alkalmazták, és
mély, tartalmas jelentéssel ruházták föl".(2)
Kosztolányi etimológiai alapú metaforával "különös nedű"-nek,
az "élet nedvé"-nek nevezi a humort, melyben fölolvad és emberivé
- mai szóhasználattal talán befogadhatóvá és elfogadhatóvá - válik a
világ. Mélyen emberi vonása miatt Kosztolányi a humort egyértelműen
elhatárolja a humorral látszólag rokon jelenségektől, a gúnytól,
az iróniától, de még az úgynevezett száraz humortól
is. Ez utóbbi ugyanis szemben áll a világgal, hiszen bírálja az embereket,
fölényt érez velük szemben, nincs benne részvét, munkája értelmi, megállapítása
értékítélet, míg a gúny és az irónia - melyek a hallgatót cinkossá teszik
a gonoszságban - túlzó és torzító jellegük miatt állnak ellentétben
az igazi humorral. Kosztolányi megállapítása szerint tehát a száraz
humor, a gúny, az irónia és az élcelődés
esetleges jelenségek, a vidámság pillanatnyi megnyilvánulásai, melyek
negatív értékítéletet juttatnak érvényre.
Ezzel szemben a humor fő jellemzője az állandóság: "Állandó lelkiállapot
ez, kedélyhullámzás, életszemlélet, mely szomorúan-vidáman - >>könnyek
közt mosolyogva<< - elfogadja az életet úgy, amint van, s megérti
gyarlóságaival együtt, tudomásul veszi, békésen, anélkül, hogy furcsaságait
kihegyezné. Együtt érzi a nagyot és a kicsinyt. Nem mér, mint a gúny,
csak összehasonlít, egybevet, ezáltal tünteti föl a dolgok örök viszonylagosságát".(3)
A humor tehát olyan életjelenség, és egyben olyan művészi eszköz, mely
értékítélet nélkül ragadja meg és mutatja be az emberi lét jellegzetességeit.
Kosztolányi szerint a humor derűsen méltóságos, vagyis két
esztétikai minőséget egyesít. Összekapcsolja a tragikust a komikussal,
így válik a "nevetséges fönségévé". Ebből következik, hogy
ami humoros, nem feltétlenül kacagtató, ezért Kosztolányi úgy véli,
hogy a humor bölcsességére nem nevetés, hanem inkább egy alig látható,
eltűnő mosoly a válaszunk.
A humor Kosztolányi értelmezésében esztétikai vonatkozásai
mellett ontológiai jelenség is, amennyiben az élet kisszerűségének
és nagyszerűségének összekapcsolásából, a lét fenségének és
esendőségének együttes érzékeléséből vagy megjelenítéséből keletkezik,
ami óhatatlanul részvétet vált ki a szemlélőből. Kosztolányi humor-esztétikája
e tekintetben elválaszthatatlan a szépirodalmi alkotásokban artikulálódó
részvét-fogalomtól. Ebben az értelemben humortalannak lenni annyi, mint
emberietlennek lenni. A humor esztétikai-ontológiai vetületéből következik,
hogy minden jó írás humoros, nem feltétlenül témája, hanem sokkal inkább
az írásmód, a humoros megjelenítés révén, ami azonban Kosztolányinál
egyértelműen a kisszerű és a nagyszerű elemek összekapcsolását
jelenti: "Ebben a nagy és tág értelemben minden jó írás, minden
élő stílus humoros. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy minden jó
írás kacagtató. Lehet, hogy a szöveg gyászos tárgyról szól, s a legmagasabb
szenvedély légkörében mozog. Mégis, ahogy a mondatok kapcsolódnak, ahogy
a szavak egymáshoz tapadnak, érezzük a humornak, ennek az áldott >>nedvesség<<-nek
jelenlétét, mely nélkül nincs emberiesség és életszerűség. [...] Tévedés
azt hinni, hogy a valószerűséggel ezt el lehet érni. Vannak vaskos -
realista vagy verista - írók, akik folyton a sarat, a szeplőket és a
csip-csup apróságokat emlegetik, s mégsem humorosak, hanem nedvtelenek
és nagyképűek, mert az élet kisszerűsége mellett nem látják az élet
nagyszerűségét is".(4)
Ebben az értelemben a humor tehát egyfajta írásmód, mely számos retorikai
fogás eredményeként az elbeszélői hang egészét jellemzi. Ez
azonban Kosztolányinál elválaszthatatlan a nyelvi humortól,
mely a nyelv figuratív működésmódjának eredményeként a nyelv eredendő
sajátossága, és mint ilyen, nem azonosítható a nyelvi játékkal, a szóviccel
vagy éppen a virtuóz rímtechnikával. Úgy vélem, hogy a két jelenség
közti kapcsolat fordított: Kosztolányi szóvicceinek alapja a nyelv eredendő
figurativitásának felismerése, és az ebben rejlő nyelvi humor kiaknázása,
explicitté tétele. Jó példa erre Pajzán szóképek című cikkének
"szómagyarázó" eszmefuttatása:
"Elnyerte méltó büntetését. Szóval nem megkapta a maga
tízévi fegyházát, hanem elnyerte, mint egy főnyereményt. Sokan pályáztak
rá a társadalom minden osztályából, kor-, nem- és valláskülönbség nélkül,
ellenben csak neki sikerült elnyernie. Szerencséje volt.
A hóna alá kellene nyúlni. Kegyes indítvány, komoly segítő
szándékra is vall, de a kivitelben fölöttébb bizalmaskodó, dévaj, majdnem
huncut. Vajon nem csiklandós-e ez a szerény, gyámolításra szoruló ember,
s elbírja-e, hogy a társadalom állandóan a hóna alatt kaparásszon? A
gyámolítás e módja egyébként a társadalomnak is kényes lehet, különösen
ha nyár van, és ha a szóban forgó véletlenül kövér is.
Nem folytatom. Csak azt kérdezem, miért nem vagyok képes elhessegetni
ezeket a bohó rögeszméket, mikor ilyen figurákat olvasok. [...] Azért
sajnálnám, ha végképp kipusztulnának nyelvünkből. Ebben a szomorú korban
olykor-olykor szükségem van egy kis derűre."(5)
Az ironikus hangvételű írás Kosztolányi nyelvművelő cikkei közé tartozik,
így érthető, hogy a szerző a kor nyelvhasználatának furcsaságait teszi
gúny tárgyává. A nyelvben rejlő humoros potenciál kiaknázása – ami az
adott kifejezések tekintetében a konvencionálissá vált, automatizálódott
nyelvhasználatot felülírva a szavak eredeti jelentésének felelevenítésén
alapul – e szövegrészletben szerzőjének negatív értékítéletét juttatja
érvényre, így a nyelvi humor reflektálása az irónia forrásává válik.
A Nyelv és lélek című gyűjteményes kötet írásai azt mutatják
tehát, hogy az író és esztéta Kosztolányi nemcsak a nyelvről, a vers
és a próza sajátosságairól vagy éppen a műfordítás nehézségéről, hanem
a humor mibenlétéről is határozott elméleti álláspontot képviselt. Úgy
vélem, hogy a humor jelenségének esztétikai-ontológiai megközelítése
Kosztolányi humoros szépirodalmi alkotásainak megértéséhez is közelebb
viheti a befogadót, így a továbbiakban a Humor és írás című
elméleti munkával egy időben született Részeg kutya című novella
néhány jellegzetességére szeretném felhívni az olvasó figyelmét.
A novella címe alapján a szöveg témája egy szokatlan, nem mindennapi
esemény. A novella elbeszélője már a szöveg első bekezdésében megerősíti
ezt a feltevést:
"Aki
több évtizede él a föld hátán, az előbb-utóbb tanúja lesz minden szörnyűségnek
és badarságnak, melyre valaha gondolt, vagy talán nem is gondolt.
Múltkor például láttam egy részeg kutyát."(6)
Ez a kijelentés
- mely még a cím ismeretében is a meglepetés erejével hat - alátámasztja
a rendkívüli események leírására irányuló olvasói várakozást. Az állatorvos
szempontjából azonban a részeg kutya megszokott látvány:
"Hajnali
fél ötkor lépett be az állatorvos. A történteken egyáltalán nem csodálkozott.
Azt mondta, minden évben öt-hat ilyen esete van."
Az orvos szempontjának
bevonásával az elbeszélő a novella végén felülírja a rendkívüli iránti
olvasói elvárást, és viszonylagossá teszi az események megítélését.
A szöveg egészére jellemző - jobbára tőmondatokra, vagy rövid összetett
mondatokra épülő - tudósításszerű elbeszélői hang szintén eltávolít
az események szenzációszerű bemutatásától, ami megnyitja az utat a jelenség
humoros leírásához, Kosztolányinál ugyanis a humor alapvető feltétele,
hogy az ember tudomásul vegye a világ jelenségeit, anélkül, hogy furcsaságait
kiélezné, vagyis gúny tárgyává tenné. A részeg kutya és a vele kapcsolatos
események előadása tehát nem a téma rendkívülisége miatt humoros, hanem
amiatt, ahogy az elbeszélő az eseményekhez viszonyul. Az elbeszélői
magatartás a novellában leginkább a humor ontológiai-esztétikai aspektusával
írható le, amennyiben a narrátor az események leírásakor a lét fenségét
és esendőségét egyszerre érzékeli és érzékelteti:
"A
kutya meredten állt előttem a négy lábán, lógó fővel, besunyt farokkal.
A szobalány elmondta, hogy a bor hatása nem mindjárt mutatkozott rajta.
Egy darabig tűnődve üldögélt az üres tányér előtt, a bajszát nyalogatva.
Járkálni próbált. Nem sikerült. Több ízben megkísérelte ezt, egyre izgatottabban.
Ide-oda dülöngélt, tántorgott. A gyerekek hahotájától kísérve bevánszorgott
az előszobába. Azóta itt állt, a heveny szeszmérgezés izgalmi állapotában,
nagyon nyugtalanul. Moccanni sem mert. Bölcs, öreg állat létére érezte,
hogy olyan földindulás van, amilyent még soha életében nem tapasztalt.
Nem is erőszakoskodott. Csak várt, hogy mit hoz a sors."
A borivás után
bajszát nyalogató, tűnődve üldögélő, majd ide-oda dülöngélő kutya leírása
mindenképpen komikus hatást kelt. A gyermeki gonoszságnak áldozatul
esett, kiszolgáltatott állat néma küzdelme és lemondó belenyugvása azonban
szánalmat, részvétet ébreszt az olvasóban. A léthelyzet fenségének és
esendőségének tragikomikus ábrázolása végigkíséri az események további
leírását:
"Engem leginkább
ez a néma szomorúsága döbbentett meg. Pokolian szenvedhetett, hogy
gyomrában kotyog-fortyog a sok folyadék, marja nyálkahártyáit a szesz,
a tilalmas szesz, melyet megannyi kutyanemzedéken át egyetlen őse
sem ízlelt meg. A nagyagy ködbe borult, a kisagyban a mozgást szabályozó
központ megbénult. Milyen csodálatosan zárkózott egy állat. Mindössze
kifejezéstelen szemét tartotta nyitva, az egyetlen eleven rést, melyen
keresztül lelkébe pillanthattam volna. Ide futott minden szenvedése."
"Másfél
óráig gyötrődött, nyögött, ide-oda forgolódva. Később elaludt. Harsányan
horkolt egy óra hosszáig."
Noha az állat szenvedésének
ábrázolása alapvetően tragikus, viselkedése (szuszogása és horkolása)
mégis mosolyra fakasztja az olvasót. Ugyanez a kettősség figyelhető
meg az események leírását betetőző lépcső-jelenetnél is:
"Fél
háromkor azt jelentették, hogy a kutya fölébredt. Ekkor sikerült kituszkolnom
a lépcsőházba, a hideg levegőre. A szenvedő állatok szeretnek mennél
mélyebb helyre menekülni. Ha díványon vannak, lemásznak a földre. Szívesen
bújnak ilyenkor gödrökbe, árkokba is. Ő is ennek a titokzatos ösztönnek
engedelmeskedett, amikor lassan és óvatosan lefelé kezdett bandukolni,
csakhogy egyensúlyát vesztette, és hanyatt-homlok gurult, bukfencezett
le hat lépcsőfokon a kapu elé. Ott a hátára zuhant, és kinyúlt, eszméletlenül,
négy lábát petyhüdten a magasba tartva. Szegény tökéletesen elitta az
eszét."
A lefelé araszoló,
majd egyensúlyát vesztő és tehetetlenül guruló állat látványának leírása
valóban komikus, az eszméletét vesztett állat bemutatása azonban már
tragikus hatást kelt. A tragikus színezetet egyfelől az elbeszélői kommentár,
másfelől a narrátor hangneme - a bandukol és bukfencezik
igealakok, továbbá a petyhüdt jelző használata - oldják fel.
A humor ontológiai-esztétikai aspektusai mellett tehát annak stilisztikai
összetevői, azaz az írásmodor is hozzájárul ahhoz, hogy a novella szövege
humoros legyen. Ennek egyik forrása a nyelvi humor reflektálása. A narrátor
több olyan szólást és közmondást parafrazál, amit emberekkel kapcsolatban
mondunk. A "szegény tökéletesen elitta az eszét" szólás állatra
alkalmazva paradox kijelentés, a többi mondás és frazéma viszont - "azt
se tudta, hogy kutya-e vagy macska", "oda se szagolt",
az orvos "legyintett, hogy kutya baja" - éppen azáltal válik
humorossá, hogy megszokott használatától eltérően a novellában nem emberre,
hanem a berúgott állatra vonatkozik. A nyelvben eleve benne rejlő humoros
potenciál kiaknázása mellett visszatérő retorikai eszköz az ismétlés
és a hiperbola:
"Teára voltam
hivatalos. Fél tizenkettőkor érkeztem. A társaság még józan volt.
De a kutya - a ház tiszteletre méltó, tizenegy éves kuvasza, akit
évek óta ismerek - részeg volt. A szó szoros értelmében részeg volt,
tökrészeg." (Kiem. É. L.)
"Kezem fejével
megérintettem az orrát. Szárazon parázslott. Láza volt. Néha akkorát
szusszant, hogy körötte valóságos szélvihar támadt." (Kiem. É.
L.)
"Tizennégy
kockacukrot evett meg. Ettől megszomjazott. Eléje rakattam egy tányér
vizet, melybe előzőleg egy kis szódabikarbónát hintettem. Vedelte.
Jólesett neki. Égett a pokol. Hét tányér vizet ivott meg egymás után.
Később a tejeskávéból is megivott három tányérral." (Kiem. É.
L.)
A kutya ápolásában
és kijózanításában aktívan résztvevő elbeszélő tevékenysége több helyütt
már-már abszurd, ami szintén a humor forrásává válik:
"Fölcsöngettem
egy állatorvost a legédesebb álmából, és kértem, hogy azonnal jöjjön.
Addig úgy segítettem a betegen, ahogy tudtam. Két elülső lábát ütemesen
mozgatva, mesterséges lélegzést alkalmaztam rajta."
"Egyéb tennivalóm
nem volt. A személyzetnek lelkére kötöttem, ügyeljen, hogy a jövőben
ne forduljon elő ilyesmi, mert a kutya még rá talál kapni az italra,
és elzüllik. Semmi esetre se engedjék ki egyedül az utcára. Engem
végtelenül elszomorítana, ha egyszer erre jártomban a sarki kiskocsmában
lelném őt, amint az asztalt veri, s a cigánnyal húzatja a fülébe."
Az elbeszélés zárlata
- az a gondolat, hogy a kutya az emberekre jellemző módon elzüllik -
felerősíti a novellában mindvégig reflektált párhuzamot a berúgott állat
és a részeg ember között. A kutya a részeg emberekhez hasonlóan viselkedik
(dülöngél, zihál, horkol), és az elbeszélő is úgy ápolja a kutyát, ahogy
a részeg embereket szokás: borogatást tesz a fejére, amikor fölébred,
kiviszi a levegőre, kávét itat vele, a részegség második szakaszában
pokrócba bugyolálja. Ennek értelmében a kutya részegsége az emberi részegség
analógiájaként olvasható. A novellában azonban az emberek lerészegedése
a kutya kijózanodásával párhuzamosan zajlik le. "Fél tizenkettőkor
érkeztem. A társaság még józan volt. De a kutya - a ház tiszteletre
méltó, tizenegy éves kuvasza, akit évek óta ismerek - részeg volt"
- olvastuk a novella elején. Az elbeszélés ennek ellenkezőjével zárul:
"Fél hatkor a társaságnak diadalmasan újságoltam, hogy a kutya
kijózanodott. Ez azonban nemigen érdekelte őket. Most ők voltak részegek".
Ez a gúnytól sem mentes kijelentés egyértelműen megmutatja, hogy az
elbeszélő irántuk már nem érez részvétet…
[
Az oldal tetejére ]
|
|
|